AutoalkatreszOnline24.HU

Pontuszi krónikák II

A víg fríg
A szeleukidákra gondolok persze. De már egyre ritkábban. A dolog így esett.
Két sereg két irányból közeledett az utolsó szeleukida városhoz, népük egykoron volt bölcsőjéhez, Szeleukeiához. A nagyobbik, Kieruszi Teiranes vezetésével Arménia felől. A kisebbik, amelyet egy kapitány vezetett szkíta lovasíjászok élén, Hatra ostrománál kipróbált, veterán egységekből állt: két krétai íjász- és két keleti gyalogos csapatból. A seregek mozgását nem hangolták össze jól: a kisebbik had jóval közelebb volt már a városhoz, amikor Teiranes még javában a Kaukázusokban bukdácsolt.
Így fordulhatott elő, hogy amikor a Hatra alól érkező sereg át akart kelni a Tigrisen, egy nálánál nagyobb szeleukida had csapott le rá. A pontuszi kapitány azonban sokat tanult a hatrai kitörés visszaveréséből. Tudta, hogy hiába a túlerő, ha az ellenfél nem tud kibontakozni. Ahogy ott a városkapu jelentette ezt a szűk keresztmetszetet, úgy itt a folyó felett átívelő híd. Így Rhoemetalces – itt az ideje, hogy megörökítsük nevét – két lándzsás egységét a híd végébe állította, a két partoldalba pedig az íjászait. S míg utóbbiak nyílzáporaikkal távol tartották a szeleukida gyalogságot, a lándzsások felfogták az ellenséges vezér harci szekereinek rohamát.
Miután vezérük elesett, a szeleukidák már meg sem kísérelték az átkelést, inkább elfutottak a csatából. A Gordiumból való Rhoemetalces pedig Thothorses kapitányhoz hasonlóan ugyancsak visszautasíthatatlan ajánlatot kapott az uralkodói családhoz való csatlakozásra. (Rhoemetalces kiváló kombináló képességére részben magyarázat származási helye. Az Anatólia belsejében található város a hajdanvolt fríg birodalom székhelye volt, és nevét a birodalom alapítójáról, Gordiusról kapta. Akinek híres csomóját csak egy bizonyos Nagy Sándor tudta szétvágni – karddal...)
Ezek után Teiranes és Rhoemetalces hadai egyesültek, és elfoglalták az utolsó szeleukida várost. Leocharis király derekasan harcolt, de 815 harcosa nem tudott komolyabb ellenállást kifejteni a 2240 pontuszi harcossal szemben. 232-ben tehát felszámoltuk régi nagy ellenségünket, és a várossal együtt birtokunkba került a tőle nem messze található csodálatos sivatagi paradicsom is, mely babilóni függőkert néven volt ismeretes. Fortélyos öntözési rendszerei, ravaszul megépített teraszai és a föld megművelésének új módszerei az egész birodalomban fellendítették a mezőgazdaságot.

Öt év nyugi
A szeleukida veszély elhárultával a békés természetű Spartocus nem kívánta tovább ontani katonái vérét. De hiába indított követeket az egyiptomiakhoz, ők nem hajlottak a tűzszünetre. Így a következő 4-5 évben hivatalosan folytatódott a pontuszi-egyiptomi háború, bár ez a gyakorlatban abban merült ki, hogy Damaszkusz környékén kisebb-nagyobb egyiptomi seregek tűntek fel, amiket Thothorses menetrendszerűen szétvert. (Bár, valljuk meg, arra is volt példa, hogy rosszul mérte fel az erőviszonyokat. A csatatérre befutó egyiptomi erősítés láttán pedig könnyed kocogóedzést vezényelt seregének vissza, Damaszkuszig.)
229-ben volt az egyetlen komolyabb kihívás, amikor a tengerpart mellett osonva, Damaszkuszt kikerülve, egyenesen Antocheiát vette ostrom alá egy 2000-es egyiptomi had. Thothorses rögtön Tanutanum segítségére sietett egy felmentőnek szánt sereggel. Az ex-egyiptominak azonban, úgy tűnik, nem csupán a beszéde, hanem a látása is dadogott, mert az erdő hajladozását a segítség megérkezésének vélvén, seregét kicsapásra utasította. Pedig Thothorses igazából még több napi járóföldre volt.
Tanutanumnak egy szerencséje volt: az egyiptomi hadvezér tehetségtelensége. Íjászait ugyanis gyenge könnyűlovas fedezékkel közvetlenül a falak alá küldte, míg serege zöme távolról szemlélte az eseményeket. Így az oldalsó kapun kiengedett, és meglepetésszerűen rájuk csapó majdnem 70 harci szekér hatalmas zűrzavart okozott a falnál álldogálók soraiban. A főkapun eközben a gyalogság elitje, három bronzpajzsos csapat masírozott ki, amelyek lándzsáin az arra terelt lovasság elvérzett. Az egyiptomi kapitány ekkor már hiába vezérelt rohamot. A harci szekerek tovább tomboltak, a falakon a krétai íjászok tartották nyílzápor alatt a közeledő egyiptomiakat, a főkapun pedig kiporzott a pontuszi nehézlovasság. Hamarosan teljes volt a zűrzavar az ostromló seregben, igen kedvező perspektívát vetítve előre az egyiptomi sírkamra-készítő iparág számára.
Thothorses aztán egész serege nevében megköszönte Tanutanumnak ezt a több hetes, kellemes, bár teljesen értelmetlen kirándulást Antocheiáig, valamint közölte vele, hogy most már elég nagyfiú, védje meg magát.
A másik csatatér maga a Földközi-tenger volt, de már nem Egyiptom jelentette a fő veszélyt. Hanem a tengeri (és, sejtettük meg a jövőt, szárazföldi) hegemóniára törekvő római birodalom, amellyel makedón szövetségesünket segítve kerültünk hadi viszonyba. A rómaiak állításuk szerint a görögök népuralmát fejlesztették tovább, és magukat ezért felsőbbrendűnek tartják. Pedig ez a "köztársaság"álságos intézmény. A szabad emberek egyenlősége, hogyne... Ott is, mint nálunk, a pénz beszél, csak ott az egyenlőség nevében többet veszekednek rajta. Még egységes hadseregük sincs, mindenféle családi lobogók alatt vonulnak fel és alá. Kérdés, hogy a hatalom akarása mikor ugrasztja őket egymásnak. Reméljük, minél hamarább.
A viszonylag békés időszak meglátszott a kincstár bevételein. Már 100 ezer dénáriusnál is több hevert a kincsesládákban, annak ellenére, hogy a mindenhol tapasztalható lázas építkezések sok pénzt emésztettek fel. Szinopé lakossága már meghaladta a 24 ezret. Jó királyunkat egyre többször látták hóna alatt tervrajzokat cipelve, építészmesterekkel beszélgetve. Nemsoká egy minden eddiginél hatalmasabb királyi palota építésébe fogott.

Kolosszális sikerek
A szeleukida birodalom bukása után öt évvel, 227-ben újra ki kellett fényesíteni a pajzsokat, és élesíteni a dárdák hegyét. A világban ugyanis olyan események történtek, amelyek Pontuszt is lépéskényszerbe hozták. Minden kultúra bölcsője ugyanis egyre inkább koporsóformát kezdett ölteni: a görög birodalom, a rómaiak és a makedónok halálos szorításában lassan elvérzett. Utolsó városuk, Rhodosz pár napi hajóútra volt csak Halikarnasszosztól, ahonnan szép időben kivehető volt a híres rhodoszi kolosszus kontúrja. Spartocus nem akarta, hogy az utolsó görög város eleste után egy másik birodalom előretolt helyőrsége legyen, hiszen az állandó fenyegetettséget jelentene Pontuszra. Ezért Cotys, Pharnaces király rendkívüli hadi tehetséget mutató fia, 23 éves korában megkapta első komoly megbízatását: foglalja el Rhodoszt.
Mindeközben a pontuszi-egyiptomi határon is feladtuk eddigi passzivitásunkat. Spartocus megelégelte ugyanis, hogy a tengerparti Szidónból és a Damaszkuszhoz ugyancsak közeli Palmürából folyamatosan egyiptomi seregek rajzanak ki, és dúlják fel a pontuszi földet.
Kieruszi Teiranes ezért ott hagyta Szelekueiát Rhoemetalcesre, és Palmüra alatt találkozva a Thothorses által küldött erősítéssel, ostrom alá vette a várost, amelyet évek óta ott rejtőző kémünk szerint igen komoly erők védtek, a fáraó közeli rokona, Ramses vezetésével.
226-ban kerül sor mind Palmüra, mind Rhodosz ostromára. Palmüra volt a keményebb dió, hiszen Teiranes 2000 katonájával 1700 védő nézett farkasszemet. Ha egy pontuszi kém nem nyitja meg a sorsdöntő rohamkor a város kapuit, minden bizonnyal sikertelen lett volna az ostrom. Teiranes így is elvesztette katonái negyedét. Cotys sokkal könnyebben boldogult a gyengén védett Rhodosszal.

Lassan járj, tovább érsz
– Na, végre! – ropogtatta meg jóleső érzéssel csontjait Ariobarzanes a királyi parancs hallatán, a kotaiszi palotában. 225-ben járunk, és a 36 éves helytartó már nagyon unta magát az egykori örmény városban. Az Arménia legyőzésekor kitűnt fiatalember ízig-vérig katona volt, aki inkább száműzetésnek, mint királyi kegynek élte meg a városvezetés amúgy nemes feladatát. A kihívás pedig, amit kapott, kellően izgalmas és veszélyes: hatoljon át a szkíta birodalmon keresztül keletre, és foglalja el Alánok falvát
Rögtön át is hajózott Tanaiszba, ahol Dionysos részletesen tájékoztatta a szkíták harcmodoráról, erősségeiről, gyengeségeiről.
– Hej, fiacskám, hacsak kicsit fiatalabb lennék... Magam állnék a hadak élére – motyorászta Dionysos, kissé keserű szájízzel. De hát egy 50-es frakcióörökös ne akarjon szárazföldi Odüsszeuszt játszani, ugyebár. Mindenesetre Ariobarzanes jól kiokosítva, egy 1400 fős expedíciós hadsereggel útnak eredt, de mire elért a szkíta településig, addig sok minden más történt a hatalmas pontuszi birodalom határai mentén.
Ott volt mindjárt az Égei-tenger, ahol a rómaiak egyértelművé tették: csak egy népnek van ott hely, és ők nem pont Pontuszra gondoltak. A hajdanvolt görög birodalom északi fele a Brutus, a Peloponnészoszi-félsziget pedig a Julius család kezén volt.
Spartocus most is a megelőző csapás hívének bizonyult. Cotyst Athén elfoglalására utasította, amelyen a Brutus család zöld zászlóit lengette a szél. Ez meglepően könnyen sikerült is, a brutusok ugyanis egyáltalán nem számítottak a támadásra, és igen gyenge erőkel védték a várost.
A római birodalom ekkor kezdte komolyan venni Pontuszt. A juliusok például rögtön fegyverszünetet kötöttek Galliával, vélhetőleg azért, hogy minél több erőt tudjanak átcsoportosítani Görögországba.
Teiranes eközben elérkezettnek látta az időt Szidón elfoglalására. Hatalmas seregével útközben megfutamított egy félezres egyiptomi sereget, amelyre a szokás szerint önjáró üzemmódba kapcsolt Tanutanum kicsapott Antocheiából. Rosszul összeválogatott, szinte kizárólag könnyűlovasokból álló serege azonban nagy verést kapott a szekeres íjászokból és nílusi dárdásokból álló egyiptomiaktól.
Cotys eközben továbbnyomult Larissza felé, de a város körül hirtelen három Brutus-sereg is feltűnik. Egy kisebbet ugyan megfutamít az ifjú pontuszi hadvezér (megölve egyben a Brutus család egy tagját, Tiberius Calviát), de korát meghazudtoló bölcsességről tanúbizonyságot téve serege felőröltetése helyett visszafordul Athénba, hogy ott várja be az időközben útnak indult erősítést.

A vám és a rév
Teiranes eközben felkészült Szidón falai alatt a végső rohamra. Nem kezdődött túl jól a támadás, mivel az egyiptomi íjászok egymás után mindhárom faltörő kosunkat felgyújtották. Teiranesnek szerencsére volt egy B terve: eközben a főkaputól kissé távolabb, mindkét oldalon létrák, illetve ostromtorony segítségével felcsempészte katonáit a falakra, akik így két irányból is oldalba kapták a főkaput védő íjászokat. Elkeseredett küzdelem bontakozott ki a keskeny mellvéden, ráadásul a pontuszi lándzsásokat alulról folyamatosan nyilazó szekeres íjászok is pusztították. A kapu elfoglalása után tulajdonképpen a neheze le volt tudva, hiszen a bedübörgő nehézlovasság elzavarta a szekereket, majd a falanxokkal együtt hamarosan elfoglalta a főteret, és felszámolta az ellenállást.
Mit azonban megnyertünk a vámon, elvesztettük a révnél. Elment a macska, felcincogtak az egerek. Mind Tanaiszban, mind Szeleukeiában lázadás tör ki, a tanaiszit nem is sikerül elfojtani. A másikat is csak ideiglenesen: egy évre rá az is rebellis kezekre kerül. Míg azonban Tanaiszt a városból kiszorított igen jelentős pontuszi haderő rögtön ostrom alá is tudta venni, addig a Szeleukeiát néhány száz katonájával elhagyni kénytelen Rhoemetalces ezt nem merte megkockáztatni.
– Szeleukida kígyófészek! – mormogta dühösen szakállába az immár nem olyan víg fríg, amikor elindult Babilónián keresztül Palmüra felé, hírnököket előreküldve erősítésért. Valahol félúton aztán találkozott is a támogatásul küldött – meglehetősen szerény harci erőt képviselő – csapatokkal. Az egyiptomiak ugyanis még messze nem voltak megtörve, így a két frontharcos, Teiranes és Thothorses nem meri nagyon meggyengíteni haderejét. Ezt Rhoemetalces is tudomásul vette, és zsoldosokat is felfogadva visszafordult, hogy leszámoljon a bűnös várossal.
Hogy a két T betűs vezér milyen előrelátó volt, hamarosan ki is derült. Egy egyiptomi kapitány, bizonyos Shabaka nevű, ostrom alá vette Damaszkuszt. Teiranes rögtön vezértársa segítségére sietett Szidónból, de mielőtt a város alá ért volna, oldalról egy másik egyiptomi csapat csapott rá. A terv bizonyára az volt, hogy harapófogóba szorítják Teiranest, Shabaka azonban nem érkezett meg időbe a csatatérre, sőt, ahogy tudomást szerzett kapitánytársa vereségéről, rögtön felhagyott az ostrommal, és visszamenekült Egyiptomba.

Kanyargó vérvonalak
Mielőtt vigyázó tekintetünket újra a görög front felé vetnénk, úgy érzem, régen szólottam már a királyi családról. Fél évszázad eltelt azóta, hogy az öreg Mithrades király három fiának először beszélt élete nagy álmáról, egy világbirodalomról, minek megteremtése rájuk vár. 220-ban a királyi család 21 főt számlál, legalábbis, akik nagykorúként részt vehetnek a királyi tanácskozásokon. Közülük nyolcan Mithrades egyenes (apai vagy anyai) ági leszármazottjai. Öten vannak, akik a királyi család valamely nőtagját elvéve, házasság révén nyerték el a hercegi címet. Öten vitézségük, hárman pedig megvesztegethetőségük "díjaként."
Nem tudom, mennyire királyi egy királyi vér, de tény: akik házasság révén nyertek szabad bejárást a palotába, sokkal szerényebb tehetséget mutattak általában a vezetéshez, érvényesüléshez, mint a királyi sarjak. Azok, akik hadi tetteik révén nyertek bebocsáttatást a legbelsőbb körökbe, ugyancsak nem mutattak túl sok affinitást a kormányzáshoz, de legalább némelyikükből – Teiranesből, vagy Thothorsesből – nagy, befolyásos hadvezér vált. Eszembe jut erről Paerisades, aki annyira felháborodott a királyi vér felhígításán, hogy még a családját is megtagadta, és büszkén halt meg elveiért Arménia szolgálatában. Nos, az idő részben igazolta, részben nem. Egy világbirodalomnak szüksége van csak a hadviseléshez értő hősökre, és szürke eminenciásokra is – bár kétségtelenül elkelne több is az olyan ifjú királyi titánokból, mint az ekkortájt még mindig 30 éves Cotys, a Hódító, a család büszkesége.
A királyi család ekkortájt amúgy egy olyan belső őrségváltás előtt állt. A családtagok egy része ötvenen túl volt, a fiúk és vők átlagéletkora viszont 25-30 körül mozgott. (Negyvenes éveiben például csupán három hadvezérünk járt.)
A család korelnöke az ekkor már egyre többet betegeskedő Spartocus király volt, a maga 65 évével. Szellemi frissességét azonban nem vesztette el. Utolsó éveiben, felismerve, hogy az egyre erősebb római birodalommal szemben csak az összefogás segít, egy gall-germán-trák-makedón-pontuszi tengely létrehozásán fáradozott – sajnos, sikertelenül. De részsikerként egy, Észak-Itáliában állomásozó diplomatája rábeszélte a gallokat, hogy nyújtsanak katonai segítséget a Brutus-ház ellen.
Ennek gyümölcseit már nem tudta élvezni, mivel egy évre rá, 219 telén meghalt. Utódja a nála alig öt évvel fiatalabb Dionysos lett, aki Szkítia nomád pusztáin maga is barbár lelkületűvé vált, ezért háta mögött úgy emlegették: a Kegyetlen. De talán e mögött is az istenek segítő szándéka rejtezik. Hiszen az Égei-tenger környékén ekkor kezdődött csak az igazi harc Pontusz és Róma között. Dionysos nem ígérhetett mást, mint vért és könnyeket.
Pontusz4.doc

Tenger áradása (a pontuszi birodalom felemelkedése)
IV. tekercs
Történetemben, amely a pontuszi birodalom dicsőséges felemelkedését hivatott megörökíteni, közelítünk immár a jelenhez, amikor is én, Laslos, öregemberként, visszavonult udvari titkárként hunyorgó szemmel és reszkető kézzel rovom a sorokat egymás alá.
Tizenegynéhány éve halt meg Spartocus, a nagy király, aki nem csupán a fegyverek erejével, hanem rendeleteivel, építkezéseivel, diplomáciai sakkhúzásaival szintúgy segítette birodalmunk stabil növekedését, így regnálása végére ez ismert világot a rómaiakhoz hasonló hatalommal uraltuk.
Majdnem az írtam: a rómaiakkal osztozva, de ez a kifejezés valamiféle békés megegyezést sejtetne. Pedig erről szó sem volt. 219-ben, amikor Dionysos, a Kegyetlen elfoglalta a trónt, épp a hajdani görög birodalom szívében keltünk birokra a sasorrúak légióival.

Irány a zöld!
Cotys, az ifjú hadvezér, a hajdani harcias Pharnaces király magvának kései gyümölcse, ekkor már évek óta Athénban ült, és várta az erősítést a birodalom belsejéből. Három évvel korábban a rómaiak egyszer már sikeresen megakadályozták, hogy a segítséget hozó pontuszi hajóhad átkeljen az Égei-tengeren, ezért a katonák átjutását ezúttal gondosabban megszervezték. Túlságosan gondosan is...A Pergamonban gyülekező hadban ugyanis pestis tört ki, és ekkor még nem ismertük kellőképpen e szörnyűséges kór ragályosságát. Így, amikor a sereg sikeresen áthajózott Athénba, magukkal hurcolták a feketehalált is.
Cotys felvetette egy hadi tanácson, hogy úgy is meggyengíthetnénk a rómaiakat, ha pestises kémeket juttatnánk be a városaikba.
– Nevezzük, mondjuk, biológiai hadviselésnek – javasolt egy új kifejezést erre a harcmodorra. A terv azonban meghiúsult, mivel a kémek egyike sem érte meg a kiképzés végét.
De végülis Cotys hada volt olyan erős, hogy nem szorult ármányra. A ifjú hadvezér egy darabig töprengett, hogy a Peloponnészoszi félszigetre vonuljon a juliusok ellen, vagy északra, a Brutus-ház uralta városokat szabadítsa fel. Végül ez utóbbi mellett döntött, két okból. Egyfelől az Athénban hagyott erős sereg felügyelni tudta Iszthmoszt, azt a keskeny földsávot, amely összeköti a félszigetet a görög szárazfölddel. Így tehát nem támadhatják hátba a juliusok. Másrészről pedig abban bízott, hogy az Észak-Adrián a gallok már javában szorongatják a brutusok... izéjét... caracalláját, ahogy ők azt a csuklyás katonaköpenyüket hívják. Ez pedig megosztja a zöldek erőit.
A király elsőként az északabbra fekvő Larissza ellen vonult, de alighogy odaért, egy erős római sereg támadta oldalba. A Thesszáliai csata fényes pontuszi diadallal zárult. Bár az erőviszonyok megegyeztek (nagyjából 2500-2500 ember mindkét oldalon), a szervezetlenül, barbárok módjára, lendületből támadó római gyalogság szinte felnyársalta magát a 6 pontuszi falanx lándzsaerdőjére, miközben a két szárnyon a nehézlovasság különösebb véráldozat nélkül verte vissza a római lovasság előkészítetlen támadását.

Lázadáscsillapítás
A 219-es év másik nagy sikere a túlvégeken Alánok falvának elfoglalása volt . A városban elfogyott az élelem, a kétségbeesett kitörésre vállalkozó szkíta nehézbaltásokat Ariobarzanes zsoldjában szolgáló lovas honfitársaik nyilazták le, mialatt a véderő oldalkapun kitörő lovasságát a szarmaták intézték el. Ariobarzanes így teljesítette a küldetést, sőt, szorgalmi feladatként még egy késve befutó, és meglehetősen gyenge szkíta felmentő seregecskét és egy szabadcsapatot is szétvert a város környékén.
Rhoemetalcesnek jobban meggyűlt a baja a fellázadt Szeleukeia visszafoglalásával egy évre rá. A város mellett egy nálánál nagyobb szír lázadó sereg táborozott, de Rhoemetalces, tudván, hogy további erősítés nem áll rendelkezésére, bátran nekitámadt a szíreknek. Optimizmusát fokozta, hogy az ellenségtől most is egy ugyanolyan folyó és egy ugyanolyan híd választotta el, mint 14 évvel korábban, a szeleukidák elleni Tigris menti csatában, amelyet még egyszerű kapitányként nyert meg.
Ám a haditerv most nem működött olyan fényesen, mint akkoron. A szíreknek eszük ágában sem volt eszüket vesztve rárontani a híd túloldalán várakozó pontuszi falanxra. Inkább nyílzápor alá vették őket, az íjászaik szétverésére átküldött beduin lovasokat pedig lándzsásaik azonnal elpusztították. Rhoemetalces krétai íjászai ekkor már ellődözték nyilaikat, a szokásosnál kisebb károkat okozva a folyamatosan manőverező ellenségnek. A pontuszi hadvezér némi tanácstalanság után a lándzsás egységeit sorra utasította, hogy keljenek át a hídon, de a szírek pont azzal a fegyverrel álltak ellen sikeresen a támadásnak, amivel 14 éve a fríg származású pontuszi is a szeleukidáknak: a szűk hídon átvonuló, kibontakozni nem tudó lándzsások a szokottnál könnyebb préda voltak az íjászoknak és a szír lándzsásoknak. A csata alighanem el is veszett volna, ha Rhoemetalces végső, omega tervként nem küldi át 72 harci szekerét a hídon. Azok aztán nagy pusztítást vittek végbe a lázadók között, akik végül elfutottak a csatatérről.
Összességében, habár a magamfajta krónikás győzelmesként tartja számon ezt az ütközetet, hiszen megnyílt az út a felkelt város, Szeleukeia felé, az áldozatok összeszámolása után kiderült, hogy 1100 lázadó és 1200 pontuszi maradt a csatatéren. Bár az is igaz, hogy a tumultusban a lovak és a szekerek számtalan szír harcost sodortak a folyóba, akiknek holtteste csak később, jóval lejjebb került elő, ha és egyáltalán feldobta a víz.
A vezér a várost üresen találta. Ezek szerint a helyőrség is csatlakozott előzőleg a csatában részt vett szír sereghez. Rhoemetalces hajtóvadászatot indított a városban bujkáló gyanús elemek ellen, és megtizedelte a lakosságot, bosszút állva elűzéséért.
Ugyanebben az évben (vagyis 218-ban) a másik fellázadt város, Tanaisz is újra pontuszi kézre kerül. A méotiszi lázadók Alánok falvához hasonlóan itt is végső, kétségbeesett kitöréssel próbálkoznak, de a kétszeres túlerőben lévő Ininthimeus legyőzi őket, és beveszi Tanaiszt. Mindazonáltal nem ez volt az a csatája, amit tátott szájjal bámuló unokáinak büszkén elmesél az öreg olajfa alatt ücsörögve, hiszen – főként fegyelmezetlen lovasságának köszönhetően – majd félezer harcosát vesztette el.

Jó tett helyébe jót ne várj
Görögországban eközben folyik Larissza ostroma, és Cotys tervei fényesen beválnak. Athén ugyanis teljes mértékig ellenőrzés alatt tudja tartani Iszthmoszt: előbb megfutamítanak egy kisebb Julius-sereget, majd megsemmisítenek egy számra tekintélyes (2280 fős), de szinte kizárólag könnyűgyalogosokból álló másikat. Ez utóbbi csatában az ellenséges had vezére rögtön a küzdelem elején elesett a pontuszi szekeres íjászok nyílzáporában, a fej nélkül maradt (had)test pedig könnyű préda volt, alig 300 római élte túl a vérfürdőt.
Athénba eközben újabb erősítés fut be. Lehetőség nyílik a csatákban meggyengült egységek feltöltésére, összevonására, nemcsak a városban, hanem Cotys ostromló seregében is.
Rég szóltam az egyiptomi hadszíntérről. Ekkortájt, 217 körül az egyetlen jelentős hadi esemény Hieroszolüma felmentése volt Teiranes által, aminek különlegességét az adta, hogy nem is volt a mienk. Hanem a júdeai lázadóké, akik saját nyelvükön Jeruzsálemnek ejtették a város nevét. Teiranes azonban kedvelte ezeket a hatalmas egyiptomi birodalommal évek óta dacoló népet. Meg hát volt egy olyan hátsó gondolata is, hogy a város, jó tett helyébe jót várj alapon az egyiptomi ostromlók elzavarása után majd baráti összegért csatlakozik a pontuszi birodalomhoz. Ez utóbbiban azonban csalódnia kellett: az a 83 ezer dénár, amit ezért kértek a héberek, nem csupán barátinak, de még csak felebarátinak sem volt nevezhető. Így Teiranes visszatért Szidónba, és nagyobb sereget kezdett kovácsolni.
Cotyst eközben továbbra sem hagyták nyugodtan várost kiéheztetni a rómaiak. Egy 2500 fős Brutus-sereg támad rá. A csata lefolyása szinte teljes mértékben megegyezik a két évvel korábbi, thesszáliai ütközetével. Cotys falanxai most is sziklaszilárdan állnak a helyükön, miközben a mögöttük felállított krétaiak halálos nyílzáport zúdítanak az auxiliásokra. A brutusok most ugyan nagyobb hangsúlyt fektetnek a szárnyakra, és megpróbálják bekeríteni Cotyst, de a szekeres íjászaink, a tartalékból idevezényelt trák zsoldosok, valamint a lovasságunk jól időzített rohamai meghiúsítják ezt a kísérletet. A nap hőse a kappadókiai lovascsapat: mindkét szárnyon feltűntek a nehéz pillanatokban, vagy öt ellenséges csapatot szétkergettek, öt embert veszítve 473-at öltek meg.

Az egér és az elefánt
216 telén, alig több mint három éves uralkodás után meghal Dionysos. Rövid idő rendeltetett neki a birodalom élén, de elődjei elért eredményeit sikerrel megőrizte. Így a korona Cotys fejére került – volna, ha a koronázási szertartásra kegyeskedett volna visszafáradni Szinopéba. De nem volt hajlandó otthagyni ilyen hosszú időre ostromló seregét.
– Jó helyen van az a korona, megvár – dünnyögte, és döntését igazolta az idő. Hadvezéri tehetségére ugyanis állandóan szükség volt. Még ebben az évben újra próbálkoztak a brutusok, hiába, a kitartás az egyik legnagyobb római erény. A tapasztalatokból tanulás már sokkal kevésbé: a csata lefolyása a megszokott menetrend szerint zajlott. A szervezetlenül támadó rómaiak hamar megfutottak.
Következő évre Larissza el is esett. Cotys közel 9000 embert indított útnak a birodalmunk nagy rabszolgapiacai felé, hogy legalább részben ellensúlyozza a sok nagyvárosban megfigyelhető népességcsökkenést.
Megkezdődnek a szkíta főváros bevételének előkészületei is. Egy ügyes kém indul útnak Szkíták falva felé, Kherszonésszoszból pedig egy tekintélyes sereg hajózik át a Fekete-tenger északi partjai mentén az ellenséges földre. A hadat Hygiaenon vezeti, aki Spartocus király egyik lányát elvéve került az uralkodó családba. Miután a szkíta véderő igen jelentős, a vezér az ostromzár mellett dönt. A város aztán csaknem 5 éves ostrom után, 211-ben esik el.
De addig is vissza 216-ba, és Görögországba! Athént egy másik vő, Sauromates igazgatja, aki a tanaiszi kormányzó, Ininthimeusz lányát vette nőül. Nagyon jól megértik egymást Cotyssal, így az új király rábízza Peloponnészosz megtisztítását a rómaiaktól. Sauromates persze ismeri a ravasz örmény híres történetét a kotaiszi piacon, aki mindennek nekimenő lovát hihetetlen vakmerő állatként adta el, pedig a jelzőnek csak az eleje volt igaz (a vak). Így aztán egyelőre beérte azzal, hogy kémet küldött Korinthoszba, hogy felmérje a juliusok erejét.
Ariobarzanes eközben nem tudott nyugton ülni Alánok falván. Diplomatáitól úgy értesült, hogy a valaha volt parthusi birodalom immár két, egymástól több ezer kilométerre fekvő kis városállamra korlátozódik. És Észak-Parthus központja, Szakák falva alig több egy évnyi járásnál, bár erős sereg védi. Ariobarzanest azonban ez nem riasztotta el, bízott veterán seregében és saját hadi képességeiben, így útnak indult.
Rögtön az Etil folyón való átkelése után beleütközött az egérszerű nevet és jellemet viselő parthuszi frakcióvezetőbe. Cincixri, a Gyáva, nem meglepő módon meg is futott a csatából. Ki időt nyer, életet nyer, tartja a mondás, ami Cincixrire nem volt érvényes. Seregét ugyanis Ariobarzanes utolérte, és vele együtt a parthusi mennyországba küldte.
Ezek után folytatta előrenyomulását, de mégsem köszöntött éj Szakára. Egy pontuszi diplomata ugyanis, láttató erővel lefestve a pontuszi birodalom nagyságát, és megígérve a város és a nép megkímélését (no meg 20 ezer dénárius kenőpénzt bevetve), pártunkra vonta Parthust, protektorátusunkká téve. Ariobarzanes ezek után a Kaszpi-tengeren keresztül visszahajózott Örményországba: 10 éves szkíta hadjárata – várakozáson felüli eredménnyel – véget ért.
A pontuszi-egyiptomi határon a helyzet 214-ben változatlan volt. Az egyiptomi népnek nem véletlenül volt a Nap a fő istene: szükségét érezték, hogy minden évben ciklikus jelleggel egy sereget indítsanak útra, hogy aztán lehúzza azt az égről a halál éjfekete hálója, egy pontuszi hadvezér aktív közreműködésével. Ebben az évben Teiranes volt az ítéletvégrehajtó.
A csatában a seregek mérete megegyezett: 1700-1700 fő mindkét oldalon. A pontuszi válogatott újoncot avatott a zsoldosként felfogadott a gyepre kifutó (kitrappoló) harcielefánt-csapat „személyében”, aki be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Feltűnése valóban nagy feltűnést okozott, az egyiptomi seregnek pedig eltűnést.
Teiranes Hieroszolüma felé vette az irányt, és az egyiptomiak korábbi ostromaitól legyengült várost könnyedén el is foglalta.

Útonállók
213-ban váratlan tragédia következett be Athénban. Sauromates áldozatul esett a városban dúló pestisnek. Temetésének ünnepélyességét nagyban rontotta a városfalakon túlról beszűrődő kopácsolás és fémcsörgés. A rómaiak ugyanis, talán értesülve a váratlan halálesetről, ellentámadásba mentek át – egy Brutus-sereg épp Athén ostromába fogott. De a hírek másik két sereg közeledéséről is szóltak.
A helytartója nélkül maradt város Cotystól várta a felmentését. A Larisszába szorult király azonban csapatai feltöltésével és az ostromkárok kijavításával volt elfoglalva. Cotys csupán egy kisebb, 1000 fős hadat küldött ki a városból, hogy a két kisebb segédsereget szétverje.
Athén eközben ettől függetlenül is felszabadult az ostromzár alól. A város mellett ugyanis végre partra szállt a hónapokkal ezelőtt útnak indított erősítés. A majd 3000 főt számláló Brutus-sereg elkezdett visszahúzódni oda, ahonnan elindult: a hajdani görög birodalom nyugati kikötővárosa, Thermon felé. Eközben azonban beleütköztek a tisztogató hadműveletet félig már elvégzett pontusziakba. Vezetőjük, Synges kapitány, látván a túlerőt, visszavonulót rendelt el Larissza irányába.
A római kapitányt a siker elbizakodottá tette. Letáborozott seregével a Larisszát a Peloponésszoszi félszigettel, illetve a Thermont Athénnal összekötő utak találkozásánál, hogy katonai erővel tartsa felügyelet alatt a térséget, akadályozva a pontusziak mozgását. Optimizmusát fokozta, hogy a pontusziak által idő hiányában szét nem vert másik Brutus-seregen kívül egy Julius-had (vagy inkább hadacska) is közelgett erősítésül Peloponnészosz irányából.
Cotysnak tehát gyorsan kellett cselekednie. A befutott erősítésről értesülve elérkezettnek látta az időt, hogy végleg megtisztítsa az Égei-tenger környékét a rómaiaktól. Mindenekelőtt az Athénban és környékén állomásozó csapatait három részre osztotta. Egy részük tovább őrizte a várost. Egy közel 2000-es sereg Polemo kapitány vezetésével rátámadt a várostól északra táborozó kisebbik Brutus-hadra, akik az Égei tenger partja mentén menekültek előlük még északabbra – tehát elszakításuk a zöldek főseregétől sikerült. A harmadik pontuszi csapat Mithradates kapitány vezénylése alatt a juliusok elé sietett, akiknek ezúttal sem sikerült átkelniük azon a bizonyos keskeny földsávon, Iszthmoszon – elpusztultak moszth isz...
A fő csapásmérő szerepét Cotys természetesen magára osztotta. Bár Larisszából még a csapatok feltöltése után is csupán mintegy 1220 ember élén tudott harcba indulni Herennius ellen, úgy kombinált, hogy a ha a közelében található két kisebb, 1000-1000 fős pontuszi seregből csak az egyik odaér erősítésül a csata színhelyére, már nyerhető lesz a küzdelem. Azonban sem az előző csatából elmenekült Synges, sem a juliusokat legyőző Mithradates nem érkezett meg időben a hadszíntérre. Cotyst szerencsére a túlerő dacára sem merte megtámadni a római kapitány, így egy darabig farkasszemet néztek egymással, majd a pontuszi király szégyenszemre elvonult a csatatérről.

Győzelem, részvéttel
Az áttörést a következő, 212-es év hozta meg. Mindenekelőtt Polemo kapitány végre utolérte és megsemmisítette a kisebbik Brutus sereget (egyébként történelmi díszletek között, az Olympos hegy lábánál – a görög istenek a csúcson bizonyára kedvtelve figyelték népük leigázóinak pusztulását). Ezek után ő maga Larisszába vonult, katonáinak zömét azonban Cotys táborába küldte, aki így mindjárt más erőviszonyok mellett nézhetett újra szembe Herenniussal.
Addig azonban történt egy s más. Synges kapitány például a király utasítására 1000 emberével bevette Thermont.
Thermon, amely nevét talán meleg éghajlatáról kapta, egykoron a közép-görögországi városoknak, az Aitol-szövetségnek volt a központja. Ekkorra pedig a rómaiak utánpótlása szempontjából stratégiai jelentőségű kikötővé vált. Így elfoglalása a hadjárat kulcsfontosságú mozzanata volt. Onnan kifutva a pontuszi hajóhad ellenőrzése alá vonhatta a Jón-tengert, elvágva az erősítéstől a Peloponésszoszon rekedt rómaiakat.
A város egyébként nem szokványos módon esett el. Thermont Decius kapitány védte, 645 harcosával. Decius egy merész kitöréssel próbálta megzavarni az ostrom előkészületeit, amely során serege java elveszett. Visszamenekülő katonái mögött becsukódott a kapu, ám egy csapat pontuszi zsoldban álló trák gyalogosnak még sikerült befurakodnia. Ezek után nagy kergetőzés vette kezdetét Thermon utcáin, amelynek során a trákok hősi halált haltak. Synges viszont, ha már így alakult, mindenképpen el akarta foglalni a várost, kifejezetten idegesítette, hogy csak egy kőfal, és mintegy 70 római katona választja el a hőn áhított céltól. Ezért jobb híján krétai íjászait küldte el az időközben szerencsére már elkészült létrákkal, hogy a városfalon átmászva foglalják el a kaput. Ezek után a kapun berobogtak a harci szekérre ültetett íjászok, és távolról asszisztáltak hozzá, ahogyan a két krétai íjászcsapat kézitusában (!) végez a rómaiakkal. Mindezt figyelembe véve nem csoda, ha Synges, bár a várost elfoglalta, seregének közel felét elvesztette.
Synges kapitányt ezek után visszarendelték a frontról, és a katonai irattárban kapott rendkívül felelősségteljes beosztást.

A végzet katlana
Királyunk diplomáciai téren is húzott egy merészet. Újratárgyalta szövetségünket a birodalmunk szárnyai alatt újra magukra találó makedónokkal, és átalakította egy lazább, katonai szövetséggé a brutusok ellen. Ennek hasznát vagy kárát bizonyára majd az utókor fogja megítélni, mit én már nem érek meg. Bölcs előrelátás, miszerint nemsoká amúgy is szűk lesz kettőnknek az Égei-tenger? Vagy elhamarkodott szakítás egy rokon néppel, kikkel még évtizedekig együtt építhettük volna Nagy Sándor örökét? Ki tudja...
Mindenesetre már közeledett a téli napforduló, amikor Cotys újra felállíthatta seregét a továbbra is ugyanott táborozó, katonai fölényükben bízó rómaiakkal szemben. Ám ezúttal, a második aitóliai csatában 2550 pontuszi vehette fel a harcot 2860 Brutus-zsoldban álló harcossal. Ráadásul a terepviszonyok is nekünk kedveztek. Cotys egy meredek hegyoldal tetején állíthatta fel csapatait, ahonnan jól átláthatta az ellenfél manővereit. A meredek lejtő jobb oldalt, a hegy lábánál egy katlanná mélyült.
Cotys a balszárnyra 2 harci szekeres íjász egységét állította. Középen ereszkedett lassan le a hoplitákból, pikásokból és bronzpajzsosokból álló derékhad, amely mögött krétai íjászok és egy onager-egység próbálta tizedelni a római gyalogságot. Őket egy nehézlovas-csapat s maga a királyi testőrség biztosította. A jobbszárnyra rendelt lovasság a katlan felett várta a parancsokat.
A csata a lejtőn lezúduló harci szekerek (had)rendbontásával kezdődött. Részben ezért, részben a fenyegetően közeledő lándzsaerdő hatására a római gyalogság hamar feladta támadó szándékát, és lassú hátrálásba kezdett, majd megállt a hegy lábánál.
Hirtelen, a katlant a túloldalról megkerülve, egy római nehéz- és egy könnyűlovas-egység kapaszkodott fel a hegyoldalon, hogy a pontuszi sereg hátába kerüljön. A pontuszi lovasság azonban visszaverte és a katlanba szorította le a vakmerő zöldeket. Itt azonban újabb római lovasegységek érkeztek a segítségükre. Így Cotys az íjászok fedezetére kirendelt nehézlovasokat is kénytelen volt a katlanba küldeni, ahol látványos lovascsata bontakozott ki.
Herennius ekkor komoly hibát követett el. Gyalogságának jelentős részét a katlanba vezényelte, a lovasság megsegítésére. Cotys egyből felismerte a lehetőséget: a hegyoldalon lassan ereszkedő derékhadának 90 fokos "jobbra át”-ot vezényelt, és ők a katlan oldalán lezúdulva oldalba kapták a betömörült légiókat, auxiliásokat, akiket ráadásul a saját harcoló lovasságuk tartott fel.
Pár perc múlva a Brutus-sereg menekülésre fogta. Herennius 2860 emberéből 690 élte túl a csatát. Cotys pedig csupán 250 embert vesztett. A nagy győzelem után a király serege egy részével ostrom alá fogta Korünthoszt, másik felét pedig a frissen megszállt Thermonba küldte, a közrend helyreállítására.
Sajnos, elkésett. A város alá ugyanis időközben egy nagy Brutus-sereg érkezett Itália felől, és a városiak, talán félelemből, talán pénzért, de az éj leple alatt beengedték őket a kapun.
A városból kimenekült Rhadamses kapitány a Cotystól érkezett erősítéssel egyesülve, 2135 fős seregével rögtön ostrom alá vette Thermont. Észak felől azonban egy nálánál valamivel erősebb Brutus-sereg támadt rá. Hogy a római családok egyik legbefolyásosabbika mennyire komolyan vette már ekkor a görög hadszíntért, jól mutatja, hogy a sereget két családtag (Servius és Placus Brutus) vezette. A csatát a pontuszi lovasság hősiessége döntötte el, nagy véráldozatok árán (Rhadamses is elesett) megvédték a krétai íjászokat a rájuk törő római lovasságtól, majd pedig szétzavarták az auxiliásokat is. A Brutus-had színe-java odaveszett, de sajnos mindkét Brutus megmenekült.
Cotys két erős hajóhadat irányít a Jón-tengerre. A kisebbik blokád alá vette Thermon kikötőjét, a nagyobbik sorra győzte le a térségben cirkáló római hajókat – meghiúsítva eközben egy erős Julius-sereg partra szállását.
De a hadiszerencse forgandó. A Thermont ostromló sereget újabb, észak felől érkező Brutus sereg támadta meg, amely, a közelben bujkáló szétvert sereg maradványaival és a thermoni helyőrséggel együtt nagyon komoly túlerőt képezett. A pontuszi kapitány nem vállalta a csatát, és a kikötőt blokád alatt tartó hajókra szállt seregével.

Helytartók odaátról
Keleten sem állt meg nap az égen, ahol a két egykori kapitány, Thothorses, a Hódító, és Teiranes, a Hatalmas szomorította az egyiptomiakat. Teiranes Hieroszolüma helytartójaként még az elmúlt évek ostromainak nyomát próbálta eltüntetni, és persze éberen figyelte az Egyiptom felől kanyargó utak forgalmát, nehogy egy nagyobb sereg meglepje.
Az egyetlen valamirevaló haddal sajnos nem mérhette össze erejét, a pontuszi diplomácia megelőzte. Kellettek ugyanis a kiművelt fejek a városok vezetéséhez, még ha egy egyiptomi törzs (illetőleg potroh) is tartozott hozzájuk. Így lett Szidón helytartója a kevesebb mint 10 ezer dénáriuszért pontuszi hűségre felesküdött Tutankhemon Philometor. A pénzen kívül a pletykák szerint nő is lehetett a dologban, hiszen az új, 21 éves kormányzó alig egy év múlva már nászát is megülte egy helyi szépséggel.
Most Thothorsesen volt a sor, hogy újabb csapást mérjen a fennhéjazó egyiptomi birodalomra. Seregét a Damaszkusztól délkeletre fekvő Bosztra ellen vezette. Ezidőtájt – a 210-es évben – hunyt el Tanutanum, a gyenge beszédű. Az utódjául kiszemelt 17 éves Aspurgus ekkor már félúton járt Antocheia felé.
Aspurgus egykoron volt gazdámnak, Teiranesnek volt az unokája. Midőn gyermek volt, magam is sokat meséltem neki hős nagyapjáról, hatalmas csatáriról, ravasz hadicseleiről. Talán ezért is vett magához egy történészt – hogy legyen, aki az ő hősi tetteit megörökíti majd.
Thothorsesnek, mielőtt Bosztra ostromába fogott, még le kellett győznie egy közeledő egyiptomi sereget, amelyet az érdekes nevű Khu Neos Dionysos vezetett.
– Errefelé senki sem tudhatja, hogy az öreganyját ki érte utol – dünnyögte maga elé a Hódító, mielőtt az egyiptomiakra vetette volna magát. A megnyert csata után következhetett az ostrom.
Fent északon kezdetét vette a Puszták Népe hadművelet. Szarmaták Falva felé két irányból közeledett pontuszi had, 600-600 fővel. Hygiaenon Szkíták falvát, Ininthimeus pedig a jól fűtött tanaiszi helytartói rezidenciát hagyta ott a kaland kedvéért. 208 telén a szarmata nép bölcsője is Pontusz fennhatósága alá került, majd pedig nemsokára Hygianenon útra kelt, hogy elfoglalja az utolsó szkíta várost, Venéteket is.
A pontuszi diplomácia továbbra is eredményesen működött Keleten. Újabb fáraó-származék öltözött át a pontuszi birodalom kék-piros színeibe. A 22 éves Nakhti Arrhidaeos magával hozta 73 éves kémjét is, aki jószerivel már a sátra nyílásán sem tudott kikémlelni. De aztán mégis nagy hasznát vettük, hiszen idős egyiptomiként minden gyanú felett állva jutott be a délebbre fekvő Petrába, amelyet Teiranes nézett ki magának. (És egy évre rá, 208-ban, el is foglalta.) Nakhtit pedig hátraküldték Damaszkuszba helytartónak. Nemsoká Palmüra is efféle mondvacsinált pontuszi helytartót kapott: a rhizuszi Artashes magasra ívelő pályáját rablóvezérként kezdte, de aztán meglegyintette a nyugalmasabb élet szele, és az akasztófa helyett keserű szájízzel belenyugodott a királyi rokonságba.

Kikötő a túlvilágra
Göröghonért eközben továbbra is ádáz csata dúlt. A 209-es évben újra felénk fordította mosolygós orcáját a hadiszerencse. Korinthosz védői elkeseredett és értelmetlen kitörést hajtottak végre. Talán valami rómaiakhoz méltó halál lebegett a szemük előtt, amit el is értek.
Cotys tehát elfoglalta a várost, de csak keveset ült a babérokon. Futárt küldött Athénba, és az oda érkező erősítés pár nap pihenő után már indulhatott is tovább, megkerülve Peloponnészoszt, egyenesen Spárta alá. Cotys táborában pestis dúlt, és a király tudta: az idő nem neki dolgozik. Ráadásul a csoma, ahogy a barbárok hívják, nem válogat. Bár a király nem félt tőle, szeretett volna minél többet végezni, míg a párkák el nem vágják élete fonalát.
Athéntól északra egy hatalmas Brutus-had tűnt fel, Tiberius kapitány vezetésével. Felszámolása az athéni kormányzóra várt. Rhescuporis egy számban némileg kisebb, de jóval erősebb fegyverzetű sereget állított ki, amely hamar megfutamította Tiberius némileg gyülevésznek mondható hadát, akik meg sem álltak Thermonig. A város környéki falvak lakói hamarosan kénytelenek voltak hozzászokni a futó római lábak morajához, mivel Rhescuporis, ha már kimozdult otthonról, egy másik, Larissza környékén ólálkodó Brutus-sereget is szétvert, akik úgyszintén Thermonban kerestek menedéket.
És ezzel még nem volt vége! Míg távol a macska, cincognak az egerek, idézném újra a mondást (Egyiptomban egyébként valami érthetetlen oknál fogva szentként tisztelik ezt a nyávogó haszontalanságot). Így történt ez Athénnal is: míg a helytartó fényes győzelmeket aratott pár száz kilométerrel odébb, a város környékén feltűnt hadának maradékával az a Herennius, akit Cotys 212-ben, a második aitóliai csatában elporolt. Ki tudja, hol bujkált három évig 850 emberével, és immár azt sem tudjuk meg, mit keresett Athén falai alatt. Rhescuporis hazafelé tartó katonái láttán ugyanis egészen az athéni kikötőig hátrált, onnan pedig már nem volt hova.
Szegény Rhescuporis azonban nem sokáig élvezhette e sikeres hadjárat dicsőségét. 208-ban, mielőtt befutott a várva várt erősítés, őt is elragadta a pestis. Nem volt ekkor jó ómen Athén kormányzójának lenni.
Annál inkább sem, mivel a várost egy hatalmas Brutus-had vonta ostromgyűrűbe, így a pontuszi segédhad –főként kitűnően felfegyverzett kappadókiai lovasok és bronzpajzsos nehézgyalogság –sem tudott bejutni a városba.
Legalábbis egy darabig. Cotys, értesülvén a megérkezett erősítésről – no meg hogy újabb Brutus-seregek merészkedtek ki Thermonból –, elszánta magát, hogy végleg kiűzi a hellének ősi földjéről a rómaiakat. „Thermon egy amfora szája, ahonnan nyakunkba csurog a római bor. Előbb bedugaszolom a szájat, aztán összetöröm az amforát, és hagyom, a bor vérré változzon, és örökre beigya a föld” – mondta híres beszédében, Korinthosz főterén.
A következő évek csatározásainak részletes feljegyzésére pergamen nem lenne elég, és bizony, életem lámpájából is elhasználná az utolsó uncia olajat. Cotys és nagyszerű kapitányai több-kisebb-nagyobb csatában morzsolták fel a brutusokat, volt diadal, volt visszavonulás, és volt, hogy a győzelem bizony pürrhoszi lett, amikor alig maradt túlélő a győztesek között is. Hamarosan Cotys már Thermont ostromolta, 206-ben pedig Spárta végre pontuszi kézbe került.

Az oroszlán harapása
De ne feledkezzünk el arról sem, hogy az afrikai sivatag kietlen homokdűnéi között ugyancsak a pontuszi sereg piros-kékre festett pajzsain csillan meg ekkortájt a napsugár. A sereget, melyről most szólok, a szidóni helytartó, Tutankhemon Philometor vezette. A nem túl népszerű, szívtelennek, szigorúnak és sértődékenynek tartott egyiptomi származású főember az Alexandriában rejtőző kémünk hírei hallatán vágott bele ebbe a kockázatos kalandba.
Kadikeui Akas ugyanis arról számolt be, hogy Alexandriában nagyon elkeseredett a hangulat. A városban pestis tombol, és a lakosság ezt Széth bosszújának gondolja. A Nagy Sándor alapította városban ugyanis a máig az ő bűvkörében élő Ptolemaiosz dinasztia a görög istenek imádását vezette be a régi egyiptomiak helyett, amiért most az alvilág istene megbüntette a várost. Alexandria így könnyű zsákmánynak tűnt, ráadásul csekély erők védték.
Philometor a kiéheztetés szándékával fogja ostrom alá, hiszen a hátországban összeszedett (és nem csupán szedett, hanem sajnos egyben vedett) hadaival nem tud komolyabb csapást mérni az ellenségre. Mire azonban kitavaszodik, Alexandra alá felmentő sereg érkezik. A számbeli és minőségi fölényben lévő egyiptomiak megsemmisítő csapást mérnek Pontuszra, Philometor is elesik. Egyiptom még nem fogatlan nílusi oroszlán...
Szerencsére az időközben elfoglalt Bosztra városába megérkezett a szeleukidák messzi földjéről veterán katonáival Rhoemetalces, hogy átvegye a parancsnokságot Thothorsestől. Thothoterses így egy válogatott had élén indulhat a Nílus felé, hogy végképp leszámoljon a a nagy ellenféllel. Futárt küldött fegyvertársának, Teiranesnek, hogy az idő elérkezett. Az ősz, 56 évét betöltött lovas parancsnok korát meghazudtoló fürgeséggel ugrott nyeregbe, hogy létszámban nem túl jelentős, de sok csatát látott csapata élén egy másik oldalról nyomuljon be a Nílus mentére.
(A kézirat itt megszakad. )

Tenger áradása (a pontuszi birodalom felemelkedése)
V. tekercs
Mesterem, Laslos halála után én, Marenostrum foglalom össze röviden az azóta eltelt eseményeket. Remélem, odaát, az örökké égő olajlámpás fölött hunyorogva, kedvtelve nézeget le rám, ahogy megörökítem az utódoknak a hatalmas pontuszi birodalom történetét, a dicső őseik cselekedeteit.

Fortélyok ura
Laslos Atya, ahogy látom, betegsége utolsó szakaszában már nem vezette olyan részletességgel e krónikát, így nékem az elmúlt néhány év történéseivel illendő folytatnom a munkát. Amikor az örökébe léphettem, 188-at írtunk. Innen veszem fel a pontuszi történelem fonalát.
Ekkor már egy évtizede, hogy, Teiranes, a Lovas és Thothoterses elfoglalták Egyiptomot. Így a hajdanvolt dicső birodalom, fáraóstul, piramisostul elenyészett.
Cotys, hódító királyunk 62 éves volt, deresedő hajjal, de nem szűnő lelkesedéssel vitézkedett a végeken. A rómaiak alighanem bánták már, hogy ujjat húztak Pontusszal, hiszen Cotys, Thermon elfoglalása után Apollóniát, majd, továbbhaladva az Adriai-tenger keleti partján, Szalonát is pontuszi zászlókkal ékesítette fel. Innen egy merész húzással áthajózott a római birodalom szívébe, és hozzálátott Cápua ostromához. Nemsokára egy újabb hatalmas pontuszi sereg szállt partra a latinok félszigetén, és egyenesen Róma alá vonult, hogy bevegye. Ezt a sereget Asander, az akkor 45 éves trónörökös vezette – ezzel jeleztük a világnak, hogy Pontusz királyai nem óhajtanak harciasságukból veszteni.
Kockázatos terv volt, jellemző Cotysra. Hiszen ésszerűbbnek tűnt Itália déli csücskénél partra szállni, és onnan, a Brutusok ősi földjén keresztül nyomulni északra. Cotys azonban minél előbb el akarta foglalni Rómát, mert úgy gondolta, ezzel elvágja egymástól a Juliusokat és a Brutusokat, és Róma elfoglalásával lélekben is megtöri kissé e büszke népet.
Cotys, akit az ilyen váratlan húzásaiért a „Fortélyos” jelzővel ruházott fel a világ, az évek folyamán a vele született bátorsága mellett más, a harcban hasznos jellemvonásokra tett szert. Mindent tudott a rejtőzködés, a kémkedés fortélyairól, így ellenfeleit sokszor sikerült meglepnie. Sajnos, babonáiból nem sikerült kigyógyulnia, sőt, egy rossz jóslat miatt akár a csatát is képes volt elhalasztani. Talán ezért bátorságát sokan kétségbe vonták, holott hadi sikerei őt igazolták. A zsákmány felosztásakor igazságos és belátó volt, így katonái körében nagy népszerűségnek örvendett (bár, tegyük hozzá, ritka jó ízléssel válogatta ki magának a legszebb darabokat). Egészsége lassan hanyatlott, sokat látták a kíséretéhez tartozó orvossal tanácskozni, és a csatákban is szép számú őrség őrizte a királyi testet.

Sivatagi vihar
A birodalom azonban ekkortájt élt és virágzott. A kincstárban vagy 150 ezer dénár hevert, és a vagyon még az állandó hadakozások dacára is nőttön-nőtt. Hajóink és tevekaravánjaink behálózták a világot. 40 provinciát ellenőriztünk. A királyi tanácsokon, ha minden férfi, ki arra jogosult, megjelent volna, bizony 33 széket kellett volna az asztal körül felállítani.
Délen, az afrikai kontinensen nagy csaták dúltak. Itt dorüléumi Aspurgus volt a fővezér, akinek nagyapja volt Teiranes, a Hódító, mesterem, Laszlosz egykori gazdája. Az ekkor 39 éves vezér elsősorban az ostromok specialistája volt: műszaki érzékkel megáldva meglátta a falak gyenge pontjait, és a leggyengébb ponton keresztül vezette rohamra katonáit. Nem véletlenül bízta rá Cotys az Afrika északi partja mentén fekvő római városok elfoglalását – ebben az évben Kürénét ostromolta, majd 185-ben, miután néhány Brutus sereget szétszórt, tovább nyomult nyugat felé, és ostrom alá vette Lepkisz Magnát. A városba nagy létszámú Scipio-had vetette be magát, és a hírek egy hasonlóan komoly felmentő sereg közeledéséről szóltak. Izgalmas időknek nézett elébe a legendás hadvezér.
De ne szaladjunk ennyire előre, vissza 188-ba! Északon a valaha volt szkíta füves pusztaság, a végtelen horizont teljes mértékben pontuszi fennhatóság alá került. Domusz Dulkisz Domuszban az 54 éves Hygiaenon, a Hódító volt a kormányzó. Tőle nyugatra a germán törzsek nyugtalanul figyelték a kemény kezű, éles eszű helytartóról érkező híreket, de Hygiaenon egyelőre a város fejlesztésével foglalkozott. Őt érte az a szégyen, hogy míg egy kisebb büntetőhadjáratot vezetett a lázadók ellen, Domusz Dulkisz Domusz tanácsosai megnyitván az erszényeiket a Scipiók pénze előtt, az ő hűségükre állították át a várost. Szerencsére Hygiaenon előbb visszaért hadjáratából, mintsem hogy komolyabb római véderő állt volna föl, így egyből visszafoglalta a városát, és egy kisebb vérfürdővel gondolkoztatta el a lakosokat a köpönyegforgatás célszerűtlenségével kapcsolatban.

Asanderek lendületben
Beköszöntött 187, és Cápua megadta magát. Hírnök vitte lóhalálában a hírt a királyi sátorba, ahol Cotys betegen feküdt a lószőrtakarók alatt. Amint meghallotta a régóta várt hírt, arca felragyogott, félig felemelkedve hálát adott az isteneknek, és aztán hátrahanyatlott. A pontusziak valaha élt legnagyobb királya hát így halt meg, dicsősége teljében. Az új király részére a diadémot nem kellett messzire vinni, hiszen Asander, a Hódító, ez időtájt még Rómát ostromolta, alig 200 kilométerrel arrább. A 47 évesen trónra lépett új uralkodóról nem sok érdekességet jegyezhetek fel. Elsősorban megkérdőjelezhetetlen hűségű katonaként, becsületes, de keménykezű vezetőként emlegették.
Az év végén még egy fontos hadi cselekedetre sor került: a 29 éves Amasztriszi Asander kimozdulva Larisszából, egy sereggel ostrom alá vette a behódolásra nem hajlandó makedónok fővárosát, Thesszalonikit. Kémünknek köszönhetően elég pontosan értesült a védősereg számáról és összetételéről: mindössze három makedón lovas egység és két, pikásokból álló falanx védte az óriás várost. Az ostrom 4 évig elhúzódott, a város 183 telén került Asander kezére.
186 végére dorüléumi Aspurgus elfoglalta Kürénét, de nem sokáig ült a babérjain. Mivel több pontuszi sereg is vonult kelet felé Afrika partvonala mentén, oda, ahol még a Scipiók voltak az urak, a hadvezér legvitézebb csapataival hajóra ült, és hamarosan utol is érte a hadakat.
Az év krónikájához még mindenképp hozzátartozik, hogy egy diplomatánk pontuszi oldalra térítette a birodalmunkhoz legközelebbi trák várost, Géták falvát, kivívva ezzel szövetségesünk rosszallását. A városban ugyan hamarosan zavargások törtek ki, és a forradalom elégette a pontuszi zászlókat, de jobb egy renegát város a közelünkben, mint egy másik nagy birodalom előretolt bástyája.

Fényes szelek
Eljött 185 dicsőséges nyara, amikor Róma, a világ közepe, elesett, miután elvérzett az utolsó, kétségbeesett kitörési kísérletük is. Segítség nem jött sehonnan, a többi római család tétlenül, csak saját szűkebb pátriájuk védelmével törődve nézte végig évekig tartó kivérzését. Asander, bár nem volt vérengző alkat, katonakirályként pontosan tudta, hogy most üzennie kell a világnak. Ezért sok ezer római az életével fizetett Pontusz messzire hallatszó diadalmi énekéért.
A brutusok Dél-Itáliából két sereget is küldtek Cápua visszafoglalására. De pesszinusi Eupator, birodalmunk legügyesebb diplomatája, mindkettőt leszerelte néhány ezer pontuszi dénárral – illetőleg 14 ezer dénár volt az ára a 25 éves Brutus-sarj Valerius Camillus hűségének, Maradjunk annyiban, hogy fiatal ember lévén gyorsan megérezte az idők szelét, és úgy döntött, hogy ő nem akarja, hogy bántsák ezek a bizonyos szelek...
Elérkeztünk a jelenhez, hiszen 183-at írunk. Az elmúlt két évben Cápuában és Rómában lázas csapaterősítések folytak. A vezérek szemeikkel egyre türelmetlenebbül kutatták a keleti horizontot. Nos, az utánpótlás útban volt ugyan, de a római birodalom minden erejével próbálta megakadályozni, hogy a seregek átjussanak az Adriai- és a Földközi-tengeren. Óriási tengeri csaták és ragyogó logisztikai megoldások révén sikerült csak elérni, hogy az idei év elején a csapatok partra szállhassanak a félszigeten. Az egyik erős had északra vonult, hogy szülőföldjükön vigye be a végzetes döfést a Juliusoknak, egy másik pedig Szicília felé vette az irányt.
Afrikában eközben Aspurgus egyre több közeledő Scipio-seregről szerzett tudomást kémje segítségével. A hatalmas hadvezér egy cselt eszelt ki. Úgy döntött, nem várja be, hogy ezek a seregek koncentráltan támadjanak rá. Ezért abbahagyta Lepkisz Magna ostromát, nyugatabbra vonult, és Tripolitánia térségében sorra verte le az ellene küldött seregeket.
Mindemellett egy létszámra kisebb, 1000 fő körüli sereget hagyott a város falai alatt egy kapitánya vezetésével. Ám a had zöme kipróbált, veterán kappadókiai lovas volt, és a többi beduin íjász és rodoszi parittyás sem most látott először ellenséget. Az elbizakodott scipiók persze erről mit sem tudtak, és létszámfölényük birtokában azonnal kicsaptak az ostromlókra. A városkaput nemsokára hullahegyek borították, hiszen a kappadókiaiak egymást váltva taposták agyon a kapunál feltorlódott római gyalogságot. Nemsokára három század betört a városba is, és komoly veszteségeket szenvedve, de kitűzték Lepkisz Magna főterén a pontuszi zászlót.
Pontuszi zászlók lobognak hát szerte e világon. Bár a római sas még rikácsol, és Európa belsejében megannyi vad törzs és rejtőző birodalom vár leigázásra, mégis, mégis: Mithradates király 80 évvel ezelőtti nagy álma valóra vált.
Dicsőség az isteneknek, és halandóból halhatatlanná vált hőseinknek mindezért!

Mekk_Elek
 
Fórum: legfrissebb
Posted by erew - nov.. 24, 2017 23:45
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 266 vendég és 2 tag böngészi