AutoalkatreszOnline24.HU

Pontuszi krónikák

Tenger áradása (a pontuszi birodalom felemelkedése)
I. tekercs
Az alábbi tekercsek nemrégiben kerültek elő egy kisázsiai ásatásról. Nyelvét modernizálva, a pontuszi időszámítást a következőség kedvéért korunkéra cserélve, most először tárjuk a nagyközönség elé. (Ókor Múzeum, Isztambul)

Akkor indul útjára ez a történet, amikor is én, Laslos, a görög ifjú, a pontusziak fogságába estem. Vagyis i. e. 258-ban, Pergamon elfoglalásakor.
Műveltségem hamar feltűnt a pontuszi hadvezérnek, a kalkedoni Teiranesnek, aki titkárává emelt, majd az udvarhoz kerültem, vénségemre pedig, immár megbecsült pontusziként, itt görnyedvén az olajmécses fölött, az egész birodalom történetét körmölöm erre az új anyagra, mit épp arról a városról neveztek el, ahol feltalálták – és ahol én magam rabszolga lettem. Az istenek néha furcsákat lépnek velünk az Élet nagy ostábláján.

A lendület ereje
Nem tudom máshonnan kezdeni, mint ahonnan az én történetem is elindult. Nem is csak a hitelesség miatt, amit személyemben garantálok, hanem főleg azért, mert ez a haditett volt a birodalom első sikere, amire Hellaszon innen és túl felkapták a fejüket.
Persze, rebesgették, hogy a "tengeriek" (hiszen görögül a pontusz ezt jelenti), kilépve Kisázsia belsejéből, valahol az Anatóliai-fennsíkon elfoglalták Ankürát, a nyakas városállamot, aztán a Boszporusztól nem messze Nikomédeiát, majd áthajózva a Pontusz Euxeinoszon (Fekete-tengeren), bevették a dórok által alapított kis városállamot, Kherszonészoszt. Hittük is, meg nem is, itt Pergamonban.
Mindenesetre Anküra már jó ideje foglalkoztatta a görög városállamokat. Így nincs mit csodálkozni azon, hogy számos, nálunk állomásozó görög katona érzett egyidejűleg olthatatlan vágyat, hogy meglátogassák Ankürában élő távoli rokonaikat. Ahogy a város alá értek, döbbeneten konstatálták, hogy valóban a pontusziak halványkék színeit lengeti a város felett a szél. Némi tessék-lássék ostrom után, a közelgő felmentő sereg hírére el is iszkoltak, de hazafelé félúton utolérte őket Teiranes serege. Bár számban alig múlták felül a helléneket, lőfegyveres lovasaik sikeresen bontották meg a görög lándzsaerdőt, a zsoldos barbár szarmata nehézlovasság pedig a legkritikusabb pillanatban érkezett meg a csatatérre egy szétvert görög egység üldözéséből.
A büntető hadjárat lendülete egészen Pergamonig repítette Teiranest, aki, „ha már itt vagyok” alapon, a következő évben be is vette a városomoat. Feleségének, a mindig vidám, tettre kész Dynamisnak a hajója hamarosan be is futott a kikötőbe. Miközben forró csókokkal halmozta el egy éve nem látott férjét, fülébe suttogta: "apám nagyon büszke rád, kiérdemelted, hogy a családba kerültél." Teiranes ugyanis jól házasodott...

Családi kör
Azt hiszem, itt az ideje, hogy bemutassam a családot, amelynek Pontusz a felemelkedését köszönheti.
Az öreg király, Mithradates ekkor már 8 éve halott volt, a koronát legnagyobb fia, Pharnaces örökölte, aki történetünk kezdetekor betöltötte az 53. évét. Nem volt a hadviselés ördöge, inkább ügynökhálózatában bízott, információszerzésre nem átallott kurtizánokat is bevetni. Nem szeretett kimozdulni a fővárosból. Szinopé egy szigorú, de okos városvezetőt ismerhetett meg királyában, aki a föld terményeinél jobban ismerte és kedvelte az építészek és mérnökök rajzainak világát.
A középső fiú, Herakles a birodalom második számú városának, Kappadókia központjának, Mazakának volt a helytartója. A 43 éves Herakles a rossz nyelvek szerint egy kis méregzsák volt. Amellett, hogy - csakúgy, mint bátyja - apjától örökölte éles eszét, a műszaki tudományokhoz való érzékét, ha valami nem úgy alakult, ahogy eltervezte, dührohamot kapott. Csak így szólították a háta mögött: Herakles, a Dühös. Meglehetősen vérszomjas ember hírében is állott, úgyhogy amikor rájött a tízperc, mindenki búvóhelyet keresett magának a palotában, legyen az hordó, szénakazal, vagy kéménylyuk.
Az istenek szeszélye folytán Spartocus, az ekkortájt húszas évei végén járó legkisebb fiú, éppen ellentéte volt erős kezű, uralkodásra termett bátyjainak. Naiv volt, figyelmetlen és jóindulatú. Legszívesebben matematikai számításai felett szöszölt, így aztán mikor Ankürát megtámadták a görögök, a helytartói rezidencia ablakából nézve a különböző alakzatokba rendeződő ostromló csapatokat, halmazelméleti problémákon kezdett töprengeni buzdító szónoklatok és védelmi intézkedések helyett. Valószínűleg a hitvesi ágyban is az elmélet híve volt, mert gyermeke még nem született. Annál több szóbeszéd járta viszont a felesége szeretőiről...
A király bezzeg saját királyi vesszejével gondoskodott a családfa ágacskáiról! Pharnaces felesége előbb két lányt, majd egy fiút szült. A két lány sokkal több örömet szerzett apjának, mint a fiú. Paerisades ugyanis 20 éves létére egy szikrányi harciasságot sem mutatott, a pénzt viszont szórta, ráadásul apja a kurtizánjaitól úgy értesült, hogy az ágyban is komoly problémái adódnak - és itt nem az alvászavarra gondolok.
Két lánya közül a nagyobbik, Gepaepyris nőül ment apja régi katonatársához, kedvenc hadvezéréhez, az ötvenes éveit taposó tiusi Akashoz, akiről később még írok bőven. Másik lánya, Dynamis pedig Teiraneshez.
A két katona vő között annyi volt csupán a különbség, hogy Teiranes a hivatalnokoskodáshoz is konyított, és általában óvatosabb, védekezőbb stratégiával nyerte meg harcait. (Meg persze 13 évvel fiatalabb volt Akasnál.) Akas katonaéveit jórészt a lovasságnál töltötte, így csatáiban kitüntetett szerep jutott e fegyvernemnek – és a katonáskodáson kívül máshoz nem is értett.
Heraklesnek, a Dühösnek két fia volt ekkor, elég eltérő habitussal. Bár Dionysos volt az idősebb, nem sok tehetséget mutatott sem a kormányzásban, sem a tudományokban, sem a hadi ösvényeken.  A nagykorúságát éppen elért Rhescuporis viszont már ekkor szigorú és takarékos ember hírében állott. De róluk legyen elég ennyi – az ő idejük még odébb van.
Három fivér, két katonasógor, és három kamasz - ezzel az összeállítással lépett ki a magát Nagy Sándortól származtató pontuszi uralkodó dinasztia Kisázsiából, hogy beteljesítsék az öreg Mithradates álmát: újból egyesíteni a kis birodalmakat, és uralni a világot.

Orv szövetségesek
De addig még sokszor fogyott el és kerekedett ki a Hold a Boszporusz felett. Egyelőre Pergamonban vagyunk, ahol Teiranes, kinek szolgálatába álltam, hamar ráunt Dynamis rendezkedő és akaratos természetére, és egy új hadjárat terveit kezdte kovácsolni. Hajóhadával lecsorgott az Égei-tengeren, Leszbosz, Szmyrna, Epheszosz, le, egészen a Kisázsia délnyugati sarkában elterülő illír városállamig, amelyik ekkor már kilépett a görög városok szövetségéből: Halikarnasszoszig.
Teiranes előbb a kikötő felől akart támadni. Míg hajói lassan közeledtek a parthoz, a hadvezér összeráncolt homlokkal fürkészte a kihalt kikötő mögötti dombokat. Míg aztán a messzeségben valamin megcsillant a napfény...
– Katonák vannak ott! Új irány: tovább, dél, majd kelet - adta ki Teiranes az új parancsot.
Mire a csaknem 800 fős, elrejtőzött illír had feleszmélt, Teiranes már partra is szállt a város túloldalán, és ostromgyűrűbe fogta a várost. A lázadók nem merték a kifejlődött pontuszi hadat megtámadni, és már a városba sem jutottak vissza - így felszívódtak, eltűntek a hegyekben. A megmaradt 250 védő nem jelentett komoly ellenállást, de a rohamra csak a következő évben került sor. Teiranes szíve szerint inkább kiéheztette volna a védsereget (addig sem kell az asszony pörlekedését hallgatnia), de futár érkezett egy váratlan hírrel: déli szomszédaink, a szeleukidák ostrom alá vették Mazakát.
Itt egy pillanatra érdemes elidőzni. Senki sem vádolhatja a pontuszi birodalmat azzal, hogy nyers katonai erejével, kifosztva és letarolva más birodalmakat, agresszív hódítóként nyomult előre a térségben. Szövetséget kötött először a görögökkel - két évre rá történt az a bizonyos ankürai rokonlátogatás. Szövetséget kötöttünk aztán a szeleukidákkal - gondolván, hogy akkor legalább az arménekkel és a parthusiakkal foglalkoznak - de ez is kérészéletűnek bizonyult. Sőt, még az egyiptomi flotta is csapást mért egy kisebb pontuszi hajóhadra - holott aztán a piramisok népével semmiféle területi vagy más jellegű vitánk, érdekütközésünk nem volt. A világ népei úgy gondolták, a környéken minden hely elkelt, új birodalomra nincs szükség. Rosszul gondolták.

A láthatatlanok
Az ostrom gyors befejezése után a vezér csapatai jelentős részét Pontusz belsejébe irányította, hogy egyesüljenek a Kherszonészoszból áthajózó Akas felmentő seregével. (Akas ugyanis az elmúlt éveket ott töltötte, miután elfoglalta a várost - a szkíta birodalom árnyékában muszáj volt a hódító sereget ott tartani vezérestül, amíg a város saját maga is nem tud hathatós véderőt kiképezni.) A szeleukidák, értesülve a gyülekező hadakról, felhagytak az ostrommal. Elkezdtek visszahúzódni Szardeisz felé, ahonnan elindultak. A város Pergamon és a frissen bevett Halikarnasszosz közé ékelődött, és mint ilyent, előbb-utóbb célszerűnek látszott a pontuszi birodalom fennhatósága alá vonni.
Ehelyütt érdemes megörökítenünk utódaink számára két kiváló hazafi nevét. Egyiküket Sauromatesnek hívták, és bár diplomata volt, felfedezőnek sem volt utolsó. Miképp a szőlővessző sem képes hajtást hozni, ha nincs tápanyag a földben, úgy Pontusz sem bírta volna erővel az állandó háborúskodást,  ha Sauromates nem járja körül Európát, és nem köt minden néppel kereskedelmi egyezményeket, és nem sáfárkodik mindazon földrajzi tudásával oly jól, mit útjai során magára szedett.
A másik végeken pedig Synges, a kém működött kiválóan. Feltérképezte a szeleukida, az örmény majd a parthus birodalmat. Arménia, gyengének és könnyen legyőzhetőnek tűnt a jelentéseiből. De hol vagyunk még ettől?

Fantáziadús hadistenek
Egyelőre ismét Anküra kerül az események középpontjába, Spartocus halmazelméleti gondolatai új lendületet kapnak, ugyanis az ablakon kipillantva mindjárt két, Mazaka alól hazafele menetelő ellenséges sereget is megpillant. De az ostromélet viszontagságait most sem kell igazán átélnie, hiszen a Teiranes által küldött egységek a várostól nem messze egyesülnek az Akas vezette sereggel. Ankürától talán 50 kilométerre zajlott le a pontusziak első komoly csatája, i. e. 253-ban, ahol Akas 2045 katonája nézett szembe a szeleukidák 1220 fős seregével, és istenesen elkalapálták a betolakodókat. Akas 100 emberével szemben a másik oldalon 1150 fős a veszteséglista.
Hogy ez hogyan sikerült? Nem emlékszem már a részletekre, de mindenesetre a hadistenek kedvelik Kisázsiát. Hol van még a világnak olyan pontja, ahol szabadon kószáló és felfogadható szabadcsapatokból ilyen ütőképes hadsereg kovácsolható? Akas két csapat krétai íjásza és szkíta lovas íjász csapata - kiegészülve egy pontuszi íjász egységgel - már az előtt elpusztította a szeleukida lándzsások javát, mielőtt közel kerültek volna seregünkhöz. A lőfegyvereseiket a szarmata nehézlovasok intézték el -  az aprómunka pedig a felfogadott hoplitákra és a sarló alakú kardjukkal félelmetes pusztítást végző basztarna zsoldosokra maradt.
A kisebb szeleukida hadtest lóhalálában megindult Szardeisz felé, de úgy jártak, mint pár éve a görögök. Akas válogatott lovasegységeivel félúton utolérte őket - 437-ükből négyen érték el Szardeiszt. De legalább felkészíthették a városlakókat, mi vár rájuk - hiszen Akas ostrom alá fogta a várost.

Nagy Sándor összehoz
Szardeisz aztán elesett, így Kisázsia egész, Égei-enger felőli része Pontusz égisze alá került. A város közelében feküdt az epheszoszi Artemisz-templom, amely komoly hatást gyakorolt a nép vallásos hitére. Artemisz, a termékenység, a vadászat és a természet istene (tehát csupa olyan dologé, amellyel népünk igen közeli, kifejezetten intim viszonyt ápol), ráadásul a templom története szüntelenül keresztezte Nagy Sándorét, a nagy ősét - tehát valahol a régi juss visszaszerzését is ünnepelték a pontusziak.
Érdekes módon a görögök ekkor már nem tiltakoztak szövetségkötési szándékaink ellen, és hamarosan Egyiptom is megbékélt velünk. Így teljes erőnkkel a Szeleukida birodalom ellen fordulhattunk.
A hadjárat vezetését természetesen Akasra bízták, aki eddigre már betöltötte a hatvanat. Teiranes sokat töprengett rajta, hogy elkísérje-e hadvezértársát, hiszen egy ilyen hosszú hadjáratban bármi megtörténhet, és Akas nem mai sólyom. Aztán jobb ötlete támadt.
Összebarátkozott ugyanis a szövetséges makedón birodalom egyik, közelben állomásozó királyi sarjával. Nagy Sándor összehozza a kis népeket, jól el lehet vitatkozni, hogy kik, hogyan származtatják magukat a nagy őstől - aki egyébként olyan fiatalon halt meg, hogy ennyi utódnépet még akkor sem tudott volna sarjasztani a magvából, ha egész életét egy nagy, véget nem érő orgián töltötte volna el... Teiranes pedig addig-addig beszélte tele a fejét a 31 éves makedón "rokonnak", amíg ő – Abreas, az Őrült –  alig több mint 5000 pontuszi dénár fejében nem csatlakozott birodalmunkhoz.
Hát... igen. Mint gúnynevéből sejthető, nem elsősorban szelídségével és bölcsességével vívta ki Teiranes figyelmét, viszont kiváló hadvezér hírében állott – és a birodalomnak most nagy szüksége volt ifjú hadvezérekre, ugyanis a királyi család idáig nem bizonyult a lenvászonból szőtt lepedő ördögének (habár Pharnaces, túl a hatvanon, épp ekkor lett újból apa, fiát Cotysnak nevezé el).

Legjobb védekezés a támadás
Akas Szardeiszből délkeletre indult, hogy a Kappadókia alatt elterülő Ciliciából kiűzze a Nagy Sándor örökére ugyancsak igényt tartó konkurenciát. (Abreas fél évre rá eredt utána az erősítéssel.) A Toros-hegység hágóin átkelve azonban igen komoly haderővel találta magát szembe. Feltételezhető, hogy betörésre készültek Kappadókiába - Akas talán csak néhány hónappal volt gyorsabb náluk. Mindenestre Gyras, a szeleukida uralkodó család tagja már átkelés közben rárontott Akas seregére.
Az i.e. 249 telén lezajlott csatában két ugyanakkora haderő nézett egymással farkasszemet: mintegy 1600-1600 katona. Míg azonban "odaát" szinte kizárólag lándzsások szolgáltatták a sereg gerincét, Akas a krétai íjászok, pontuszi és szarmata nehézlovasok, szkíta íjászok, basztarnák és zsoldos hopliták mellé egy csapat ciliciai kalózt is felfogadott, és Mazakából 36 harci szekér is befutott. Így összehasonlíthatatlanul nagyobb manőverezési képessége volt neki, mint Gyrasnak.
Az eredmény ennek megfelelően átütő volt. Amíg a szándékosan hátravont egységek közelébe ért a szeleukida lándzsaerdő, a három krétai íjászegység borzalmas pusztítást végzett a soraikban. A felbomlott falanxokat aztán a kalózok és a basztarna zsoldosok szinte levadászták. Eközben a több száz pontuszi lovas végzett a szárnyakra helyezett szabadcsapatokkal. Akas mintegy 100 embert vesztett, Gyrasnak pedig 50 maradt. A krétai íjászok a fennmaradt lajstromok szerint együtt összesen 700 embert lőttek le. A ciliciai kalózraj egymagában 175 harcost küldött a másvilágra - miközben egy embert vesztett. Társai szerint ő is alkoholmérgezésben halt meg.

Legendák távozása
Akas megérkezett Tarszusz alá, ostromgyűrűbe fogta, aztán rohamot vezényelt. Bár a halottak összeszámolása után fölényes győzelemnek tűnt (Akas serege negyedét, mintegy 550 embert vesztett, míg a túloldalon Agis kapitány 3600-as serege gyakorlatilag néhány hírmondó kivételével odalett -, Akas tudta, hogy több hibát is vétett. Elbizakodottá tette, hogy egy kéme a döntő roham előtt kinyitotta a város kapuit, és íjászai szépen megritkították a lándzsaerdőt. Ezért túl korán küldte be a lovasait, akiket könnyedén kivertek a főtérről. A második hullám aztán felmorzsolta a maradék ellenállást, mindenesetre a város elfoglalása után a hadjárat folytatását Abreasra bízta. Öregnek és fáradtnak érezte magát: i. e. 247-et írtunk, 65 éves volt.
Abreas átvette seregei nagy részét, és tovább vonult keletre, Antocheia  irányába. A Földközi tenger keleti partjaira érve a táj fokozatosan elsivatagosodott, és tevegelő nomádok kísérték a had mozgását. Abreas fel is fogadott egy csapat beduin harcost, "ilyenem még úgysincs!" felkiáltással. A város alá érve rájött, hogy pont akkora hasznát veszi a beduinoknak, mint csapata zömének (az íjászoknak, parittyásoknak és könnyűlovasoknak): semekkorát. A pontuszi birodalom most először ütközött kőfalakba. S miután Abreasnak kevés volt a kézitusában erős harcosa, a kiéheztetés mellett döntött, habár értesülései szerint a városnak csaknem 4 évre elég élelme volt.
A birodalom más végein nyugalom honolt. Épültek a városok, fejlődött a kultúra, és növekedett persze a fegyverek száma is. A Fekete-tenger túlpartjáról érkeztek egyedül aggasztó hírek: a szkíták nagyon barátságtalanul fogadták diplomatánkat, csípte a szemüket Kherszonészosz. Jó döntésnek bizonyult Herakles legidősebb fiának helytartóvá kinevezése. Nem csak azért, mert így Dionysos megúszta az atyai dühkitöréseket, hanem mert, bár a lángelme jeleit továbbra sem mutatta semmiben, szigorú, sőt, szívtelen hírében állott, így aztán rendet tudott tartani ott a végen.
Elkövetkezett a gyászos 245-ös év: előbb meghalt Akas, 67 évesen, majd fél évre rá követte a régi katonatárs, a pontuszi király, Pharnaces is. Ugyanekkor született gyermeke Dynamisnak, aki meghalt apja tiszteletére fiát Pharsanzesnek nevezte el. Mikor megkérdeztem tőle, miért változtatott néhány betűt meg, azt válaszolta:
– Tekintse példaképnek nagyapját, ha már személyesen soha nem ismerheti meg, de ne nyomassza egész életében a neve, és hatalmas életműve, amelyet ránk hagyományozott.
Így Herakles, a Dühös, hirtelen Zeusz templomában találta magát, ahol az ujjongó nép előtt megkoronázták.
Herakles ekkor nem tűnt ekkor dühösnek, sőt, inkább megilletődöttnek. A koronázás után kisétált a város főkapujához, és a tetejéről hosszasan merengett a távolba. A Fekete-tenger méltóságteljesen hullámzott, mögötte pedig ott volt Thrákia, Szkítia, és még ki tudja, mennyi ismeretlen nép, város és csoda.
Herakles nagyon sokáig állt ott a mellvéden. Soha nem árulta el, min gondolkozott.

Tenger áradása (a pontuszi birodalom felemelkedése)
II. tekercs
Én, Laslos, a Pergamonban fogságba esett görög írnok, folytatom Pontusz felvirágozásának történetét, amely éppen egybeesett az én lassan elfogyó életemmel. Ezért hálás is vagyok az isteneknek. Láthattam sok diadalt, örömöt, tarka népeket, új árukat a világból, összefutva nálunk, mint kis patakok és folyók, bele a tengerbe. Hadifoglyokat hosszú rabláncra fűzve, vagy épp nemzeti gyászt és koronázást, utóbbi kettőt általában ebben a sorrendben.
Az első koronázási ünnepség, amit átéltem, i.e. 245-ben Heraklesé volt, aki bátyja halála után foglalta el a trónt, 56 évesen.

Szemet szemért
– Királyért királyt! – adta ki egyik első parancsát Herakles. Bár Pharnaces természetes halállal halt meg, öccse úgy gondolkozott, hogy méltó társaságot érdemel a Boldogok szigetén, ahol az arra érdemesek Démeter Földanya közbenjárása után élik örökkön tartó új életüket.
A történetírónak ugyanakkor kötelessége egy profánabb indokot is megemlítenie: Herakles Asandertől, a körbezárt Antocheiában csücsülő kémünktől arról értesült, hogy a város felé siet két szeleukida felmentő sereg, a kisebbiket maga Demetrius, a király vezeti! És megölése jelentősen gyengítené ellenségünket.
Bár Akas már halott volt, sok csatát megélt seregének zöme továbbra is Tarszuszban állomásozott. Egy fiatal tiszt, Eupator vállalkozott a rajtaütésre. Mindössze néhány száz embert (lovasokat és szekereket) összeszedve áthajózott a tengeren, Antocheia alatt kikötött, és csatára kényszerítette Demetriust, akinek testőrségét csak egy lándzsás és egy íjász csapat kísérte. A szeleukida király a pontuszi szekerek kerekei alatt lelte halálát.
– Ha lúd, legyen kövér – gondolta Herakles, amikor eljuttatták hozzá másik kémjének, Thotorsesnek az üzenetét. Thotorses! Senki nem gondolta volna az örmények közül, hogy a Kotaisz bazárjai között majmot táncoltató, esténként táncosnője műsorát ajánlgató szakállas komédiás a pontusziak kémje! Oly gyakran időzött el előtte maga Rusa is, az örmények uralkodója! Aki ezért nem csak pénzével, hanem életével is fizetett! A gyengén őrzött várost Cotys kapitány különösebb erőfeszítés nélkül foglalta el.
Bár Armenia könnyen legyőzhetőnek tűnt, Herakles egyre aggodalmasabban figyelte az egyiptomi birodalom lépéseit. A piramisok népe szövetséget kötött Arméniával, és egy igen erős flottájuk megjelent a Fekete-tengeren.
A két nép közötti viszonynak kétség kívül nem tett túlságosan jót egy pontuszi diplomata hihetetlen rábeszélőképessége sem. Ő ugyanis a Tarszusztól délre, a Küprosz (Ciprus) szigetén fekvő Szalamisz egyiptomi helytartóját csábította át a pontuszi birodalomhoz városostul, potom 17 ezer dénárért.
243-ban, három és fél éves ostromzár után Antocheia is megadta magát, érdeklődés hiányában a felmentése elmaradt. Abreas bevonult a városba, és Asandert a legközelebbi szeleukida város felé küldte, kikémlelni.
Heraklesnek egyre nagyobb belpolitikai problémát jelentett, hogy kevés városban tudta érvényesíteni közvetlenül az uralkodói akaratát, hiszen családja nem gyarapodott a birodalom terjeszkedésének ütemében. A főváros környékén feltűnt lázadó csapatok felszámolásában kitűnt egy fiatal kapitány, Ininthimeus, és a király kapott az alkalmon: fiává fogadta.
Ez a nemeslelkűség nem mindenkinek tetszett az uralkodói családon belül. De erről mindjárt…

Örmény ármány
Látogassunk most el Arméniába, ahol izgalmas események történtek. Kotaisz felé egy kisebb örmény sereg közeledett. A város helyőrségének egyik kapitánya engedélyt kapott egy megelőző csapás végrehajtás ára. Alig több mint 500 katonával lovagolt eléjük, és egyenesen belesétált az örmények kelepcéjébe. A Kaukázus hegyláncai mögül ugyanis egy másik ellenséges sereg bukkant elő, és támadta hátba.
A pontuszi kapitány előbb gyorsan szétkergette a kisebbik csapatot, és még épp időben szedte össze és fordította meg seregét, hogy fogadhassa a másikat. A pontuszi nehézlovasság most sem okozott csalódást. A két részletben megvert 830 örményből alig 100-an élték túl a csatát.
Sokat gondolkoztam róla, hogy minek is köszönheti Pontusz a felemelkedését. Miért pont ők? Sok tényező szerepet játszott ebben szerepet. Jó helyen terültek el a fő szálláshelyeik: a pontuszi városok „kiestek” a nagy birodalmak látóteréből, és míg a Földközi-tenger medencéje körül, mint valami monumentális arénában, egymást gyilkolászták a pun, római, gall, ibér és görög seregek, mint megannyi gladiátor, Pontusz viszonylag békében és csendben tudott megerősödni. Ugyanakkor az első néhány város elfoglalása után rögtön három oldalról tenger mosta a partjainkat, így a kereskedelem hihetetlen fellendülése következett be.
Másrészről meg kell említenünk az uralkodó család erősen központosított, átgondolt és következetes kormányzati munkáját, amely hatalmas előnyt jelentett az egymással torzsalkodó, inkább csak városok laza szövetségének tekinthető más népekkel szemben.
De mégis, leginkább és mindenekfelett a hadsereget gondolom a siker fő zálogának. Minden fegyvernemben egyedülállóan erős egységekkel rendelkeztünk az első néhány évtized alatt. A kivételes hosszú lándzsájú falanx pikások mellett a nehézlovasaink harcmodorukban sikeresen ötvözték az előcsatározó módszert a nehézlovasokra jellemző lerohanással. Miután közel lovagoltak az ellenséghez, és dárdáikkal, követhetetlen mozgásukkal a végsőkig kifárasztották őket, nem lovagoltak vissza, ahogy más előcsatározók, hanem a meglepett és szétzilált hadra rontottak.
Bár íjászaink is nagyszerűen lőnek, ha kell, de a felfogadható krétai íjászoknak hatótávolságban egyenesen nincs párjuk a világon. És a harci szekér pedig már csak (véres) hab a tortán…
Ez a kaukázusi csatáról fennmaradt leírásokról jutott eszembe, amit aligha sikerült volna megnyerni, ha a krétaiak nem lövik le idejében a közeledő hegyi embereket, ha a nehézlovasok nem kergetik világgá a lovas íjászokat, és a falanx addig is nem tartóztatja fel a másik irányból érkező örmény könnyűgyalogságot…
„Ha fegyverekkel nem megy, majd megy pénzzel” – gondolta a ravasz örmény diplomácia. És Paerisades, az előző király tulajdon fia, aki Kotaiszba tartott az erősítéssel, egyszer csak zászlót, a hazát cserélt… Katonái, akiket szélnek eresztett, azt mesélték, hogy vezérük mélységesen elítélte Herakles családbővítési politikáját. „Felhígítani a királyi vért jöttment kapitányokkal, akiknek az apja még kecskéket őrzött Anatóliában!” – mondogatta sokszor megvetően.
Amikor az árulás Herakles fülébe jutott, a király tört-zúzott. Haragját csak egy másik, pár nap múlva érkező küldönc csitította el. Beszámolt arról, hogy a kotaiszi helyőrség vezetője saját kezébe vette az áruló megbüntetését. Mielőtt Paerisades eljuthatott volna a legközelebbi örmény városba, utolérte, és kíséretével együtt lemészárolta.
A 20 éves kapitány – aki gazdám, Teiranes nevét viselte – ezzel ugyancsak kiérdemelte, hogy bekerüljön az uralkodó családba.

Árnyékszék és árnyékvilág
Baljós felleget gyülekeztek Pontusz egén az i. e. 240. év beköszöntével. Egyiptom a szkítákkal is szövetséget kötött. Az egyiptomi-szkíta-örmény tengely nem titkoltan ellenünk irányult. A pontuszi diplomácia válaszlépése erre az volt, hogy katonai segítséget kértünk (és kaptunk) trák szövetségeseinktől Szkítia ellen, valamint tengeri blokád alá vettük a Fekete tenger északkeleti csücskében található Tanaisz városát.
A szkítákat ez nem törte le túlságosan, és ostromolni kezdték Kherszonészoszt. Télen pedig kibújt a szög a hó alól: Egyiptom hivatalosan is hadat üzent nekünk.
Ininthimeus, az egyik újdonsült családtag, Szinopéból erősítést vitt Kherszonészoszba, ami pánikszerű távozásra késztetette a szkíta sereget. A város helytartója, Dionysos, a távozó had után vetette magát, és nagy részét megsemmisítette.
A csatában először csodálkozhatott rá pontuszi a szkíta haderő egy sajátságos nemére, amely nemileg egészen pontosan nő volt, vagyis némileg még nem nő… Mielőtt még jobban belezavarodom: a szkíták fiatal szűzlányokat ültettek lóra, és faragtak katonát belőlük. Valamiféle asszonnyá avatási ceremónia ez náluk, amelyet civilizáltabb népek lányok esetében véres lepedővel szoktak megoldani.
Mindenesetre szarmata nehézlovasságunk nevéhez méltóan lovagiasnak bizonyult, hiszen ahelyett, hogy elvette volna szüzességüket, inkább ahhoz járult hozzá, hogy a lányok holtuk napjáig megőrizhessék legféltettebb kincsüket…
Én eközben gazdámmal, Teiranesszel együtt (idősebb Teiranes, ahogy a háta mögött froclizták, holott az Arméniában kitűnt ifjabbik csupán névrokon volt) áttelepültem Tarszuszba, gondolva, hogy az mégiscsak közelebb van az események sodrásához, mint Halikarnasszosz, ahol gazdám már évek óta csak unatkozva bámulta az amúgy festői szépségű Égei-tengert. Holott, holott… De már megint rohannék előre…
Szóval a szeleukidák. A fonalat valahonnan onnan kell felvennünk, hogy Abreas, az Őrült ott székel Antocheiában, és őrülten unatkozik. (Ilyan idők voltak – ha dicső hadvezéreink nem kapták meg az éves csataadagjukat, rendkívül ingerültekké váltak.) Őszintén irigyli egyik kapitányát, aki tőle párszáz kilométerre Hatra város ostromát vezeti. Illetőleg csupán gyűrűt vont a szeleukida város köré, és gondoskodik a mászó, járó, ugráló és repülő élőlények gyűrűn keresztüli közlekedésének megakadályozásáról – de akkor is, ez még mindig jobb, mint a városiak küldöttségét hallgatni a latrinák túltelítettségéről.
Kapóra jön neki, hogy egy komolyabb egyiptomi sereg közeledik Antocheia felé. Elébük vág serege javával – 1750 pontuszi 1900 egyiptomival szemben. Abreas fényes győzelmet arat, amelyet mindenekelőtt az egyiptomi íjász szekerek és arab könnyűlovasok rohamát felfogó falanxba tömörült pikásainak köszönhet. Háromszáz embert így is elveszít, de mi az az ellen 1500 halottjával szemben?
Abreast elbizakodottá tette a győzelem. Oly csábítóan közel volt Szidón, a gazdag egyiptomi kikötőváros, hogy Antocheia helyett 1400 katonájával arra vette az irányt. Élete legrosszabb döntését hozta.
Mielőtt a város alá ért volna, egy hatalmas egyiptomi sereg kapta oldalba. Majdnem kétszeres túlerőben voltak, 2500 bosszúszomjas egyiptomi harcos. Abreas azonban nem futott el a csatatérről. Seregét a szokásos hadrendbe állította fel, a seregtestek között meglehetősen nagy távolságot hagyva. Pontusz akkor még csak támadni tudott, védekezni nem tanult meg. Így a fővezért meglepetésként érte, amikor az arab könnyűlovasok, kihasználva a gyalogságaink közötti réseket, és az oldalvéd pontuszi lovasság passzivitását, áttörtek az első vonalon, és szétzilálták a krétai íjászcsapatokat. Így teljesen felborult a megszokott menetrend, nyilaink nem tudták megritkítani a lassan közeledő lándzsaerdőt. Miután a testőrségével az íjászok segítségére siető Abreast az arab lovasok megölték, hamarosan felbomlott az addig jól helytálló pontuszi derékhad is. Végül Abreas hadából csak néhány hírmondó élte túl a csatát, és a pontuszi fegyverek legyőzhetetlenségének mítosza odalett.
Máshonnan is kapott rossz híreket Herakles király. Még ugyanebben az évben Halikarnasszoszt ostrom alá fogták a görögök, így Pontusz négyfrontos háborúra kényszerült.

Számadás
Még szerencse, hogy Arméniából kedvező hírek érkeztek. A kieruszi Teiranes rászolgált az uralkodói kegyre, mely kiemelte őt a kapitányok sorából. Artaxarta ostromára indult. Útközben szétvert egy rátámadó nagyobb örmény sereget, némi csellel. Egyik nehézlovas-csapat elcsalta az örmények íjászait és lovasságát, és amíg fogócskáztak velük, addig a középen így mennyiségi és minőségi fölénybe került pontusziak gyorsan a maguk javára fordították a küzdelmet. Igaz, a "csali" osztag szinte teljesen megsemmisült...
Teiranes ezután szinte "menetből" veszi be a várost, amely - Thotorses áldásos tevékenysége folytán - tárt kapukkal várja a pontuszi sereget. Thotorses ezek után tovább indul az utolsó örmény település, Frászpa felé, ott azonban egy Artaxartából menekült örmény kiszúrja, és kivégzik - így teljesedett be a sorsa a birodalom egyik legügyesebb kémjének.
És hogy essék szó a negyedik frontról is: a hirtelen komoly hadvezéri tehetséget csillogtató Dionysos a másik szkíta kikötőváros, Tanaisz ostromába fog. A várost Belnirari, az öregecske szkíta fejedelem utódjául kiszemelt törzsfő védi. Ennek ellenére 238-ban Dionysos különösebb erőfeszítés nélkül beveszi a várost.
A királyi család újabb tehetséges hadvezérrel bővül: Ariobarzanes 23 évesen lett családtag, és úgy hírlett, nem csak csatákban, hanem békeidőben is jól használta az eszét.
Ez volt Herakles király egyik utolsó intézkedése. Az év végén váratlanul, 63 évesen meghal. Hét év jutott neki a birodalom élén, és az utókor véleménye megoszlik uralkodásáról. Tény, hogy királysága alatt Pontusz újabb területekkel gyarapodott, városai fejlődtek, belső rendje szilárd volt. Másrészről diplomáciája nem működött olyan jól, mint bátyja, Pharnaces idejében. Szinte minden szomszédunkkal harcban álltunk, elhagyott minket egy szépreményű ifjú, Paerisades, az előző király fia, és seregével együtt pusztult egy nagy hadvezérünk, Abreas. Mindkét tragédiáért a rossz nyelvek a királyt okolták. A család mesterséges bővítése nem csak Paerisades szemét szúrta, Abreas öngyilkos vakmerősége mögött pedig sokak szerint kegyvesztettsége állt: Herakles ugyanis előbb őt jelöle ki törvényes utódjául, aztán, megváltoztatva akaratát, mégis inkább édes öccsét, Spartocust...
Amikor a 48 éves Spartocus fejére került a korona, az udvari emberek arcán a kötelező öröm és hódolat mögött ott húzódott valami feszültség, valami félsz. Elnézték, ahogy ott állt egy naiv és jóságos középkorú ember, akit láthatóan zavart, hogy kiszámítható és hallgatag számok helyett számító és zajos hús-vér emberek veszik körül, és az istenek rábízták egy hatalmas, és egyre növő birodalom sorsát.
Vajon mit hoz a jövő?

Tenger áradása (a pontuszi birodalom felemelkedése)
III. tekercs
Kerek 20 éve álltam már én, Laslos, a Pergamonnál fogságba került görög írnok a pontusziak szolgálatában, amikor életem második koronázását átélhettem Szinopéban, 238-ban. Ott álldogáltam gazdám, Teiranes kíséretében. Teiranes 61 éves volt immár, alakja kezdett megtörni, szakállában már csak néhol bújt meg egy-egy fekete szál.
A koronázás után Spartocus magához hívatta az uralkodói család tagjait és hadainak vezéreit. Teiranes hazafelé, a hajón elmesélte nekem – hiszen levelezését már régóta én intéztem, így az államügyekben való jártasságom nem csupán természetes, hanem szükséges is volt –, miről esett szó a tanácskozáson.
– Új királyunk merőben más eszközökkel kíván kormányozni, mint lobbanékony bátyja – mesélte nekem a hajókorláthoz dőlve. – Fegyverek és indulatok helyett az érdekek, és... és a pénz erejével – bökte ki végül. Katonaember volt, aki nehezen barátkozott meg az olyan módszerekkel, amelyek nem jártak káromkodással, vasak csattogásával és emberek hörgésével.

Pénz beszél
Ennek az új mechanizmusnak hamarosan meg is tapasztalhattuk az első gyümölcseit.
Egy diplomatánk 3500 dénáriusért kiköpött pontuszit faragott a Halikarnasszoszt ostromló görög Eugeniusból. Eugenius mindjárt szerét is ejtette, hogy bizonyíthassa újsütetű hűségét, hiszen szétverte a várost túloldalról blokád alatt tartó kisebb, hoplitákból álló görög sereget. Ezek után Spartocus Mazakába irányította, amelyet aztán élete végéig eligazgatott.
Alighogy Teiranes visszaérkezett Antocheiába (hiszen Abreas halála után rögtön áttette a székhelyét Tarszuszból a "frontra"), ragyogó hírt kapott. Hatra védői –mintegy 2150 harcos – egy kétségbeesett kirohanást hajtottak végre, de a pontuszi nyilak záporában hamar visszamenekültek a falak mögé. Hatra (este hatra) elesett.
Antocheiát egy hatalmas egyiptomi sereg vette ostrom alá. Ám mire a faltörő kosokba az utolsó szegecset is beverték volna, átlényegültek dísztárggyá. Ugyanis pénz beszélt, kutya ugatott, karaván pedig haladhatott – mégpedig vissza, Egyiptom felé, vagy amerre láttak, vezérük nélkül. Mi pedig beljebb lettünk Tanutanummal, egy 35 éves, dadogós fáraósarjjal (gyermekkorában állítólag megtámadták a bölcsőjét a szkarabeusok, és ez traumatikus élménynek bizonyult).
Még ugyanebben az évben Arméniában is sikerült csörgő, dénáriusokkal teli zsákocskákkal pontuszi hűségre vonnunk egy örmény méltóságot: Sardurit. Aki egyébként első osztályú talpnyaló hírében állott.
"Milyen jó nekünk, hogy az összes erkölcstelen, retardált ellenségünket sikerül a magunk pártjára vonnunk!" – mondogatta a köznép, nem is teljesen alaptalanul.
A pontuszi udvarfénye eközben egyre messzebbre ragyogott. A reál érdeklődésű Spartocus egyre több tudóst gyűjtött maga köré a fővárosban. Szinopéban telepedik le például egy hírneves földsugárzás-mérő mester, aki segít az építészeknek kiválasztani az új épületek helyét. Nem sokkal később új udvari orvost nevez ki a király a messzi földön híres Erasistratus, a test szakavatott ismerője személyében.

A 8 mesterlovász
A végeken mindeközben újra fellángoltak a harcok. Sarduri véres csatában elfoglalta Frászpát, korábbi állomáshelyét, így vált Arménia a szó szoros értelmében városállamá: Arzákia és környéke. Teiranes pedig, Tanutanumra rábízva Antocheiát, elindult Damaszkusz elfoglalására.
Dionysos, aki egészen belejött a hadvezéresdibe, úgy döntött, tesz egy kört Szkítiában, hogy lássák ezek a barbár hordák, más népek is ismerik a "portya" fogalmát. 1100 harcost vitt magával, egyenesen a főváros, Szkíták falva felé nyomulva.
Kis híján ráfizetett a vakmerőségére. Két komolyabb szkíta seregbe is beleütközött, és bár mindegyiket legyűrte, annyi harcosát elvesztette, hogy kénytelen volt visszahúzódni saját területére.
Jól értesült udvari emberek szerint azért is fordult vissza, mert erre határozott parancsot kapott a királytól. Szkíták falva ugyanis csak néhány hét járásra esett a trák határtól, Spartocus pedig attól félt, hogy trák szövetségesünk baráti érzelmeire káros hatást gyakorolna gyors terjeszkedésünk a térségben.
Mindazonáltal Dionysos elégedett volt magával – különben sem volt az az önmarcangoló típus –, hiszen jelentősen meggyengítette a szkíták haderejét. Így egy darabig biztosan nyugton fejlődhet a birodalomnak a Fekete-tengeren túli része is. Ráadásul a második csatában a szkíta fejedelem két közeli rokonát is sikerült megölni: Palacust és a szkíták legfélelmetesebb hadvezérét, Madyest.
Különben ez a csata a feljegyzések szerint hajszálon múlt, Madyes tényleg nagy hadúr volt. Dionysos hiába irányította harci szekereit a szkíták hátába, a két vezér nehézlovas testőrsége még azelőtt felszámolta az egységet, hogy nagyobb kárt okozhattak volna. Közben a szkíta baltások olyan lendülettel vetették magukat a pontuszi derékhadra, hogy csak a tartalék pontuszi lovasság közbeavatkozása döntötte el a küzdelem kimenetelét.
Tanaiszba érve aztán maga elé rendelte sok-sok csatát megélt szarmata lovasságának 8 túlélő tagját, és egy sajátos feladattal bízta meg őket: derítsék fel, mi van keleten, túl az alánok földjén is, a szkíta puszták mélyén, milyen faluk, vizek, népek. S ha visszatérnek, busás jutalomban lesz részük.
A 8 lovas kilovagolt, és csak hosszú évek múltán tértek vissza. Alakjukból állítólag a pusztákon legenda lett, 8 titokzatos lovas, aki segít a gyengéken és az elesetteken... A 8 mesterlovász, így emlegették őket, és a történeteik kitöltenének egy másik krónikát.

Tovább a damaszkuszi úton!
De én most Pontusz történetét írom, nem az övükét. A gyászos 234-es év vansoron, amikor elvesztettem szeretett gazdámat, Teiranest, aki Damaszkusz alatt a katonái között dúló járványnak esett áldozatul. Az ostromot legtehetségesebb kapitánya vette át, én pedig Szinopéba kerültem, áldott emlékezetű gazdám végakaratának köszönhetően immár szabad jogállású titkárként. Negyedszázados rabszolgaságom tehát véget ért.
De nem egyedül mentem. Magammal vittem Szíriából egy lovászmestert és egy sivatagi felderítőt. Utóbbit inkább csak azért, hogy történeteivel szórakoztassa az udvart, a lovászra azonban komoly munka várt. Fegyverkovácsaink ügyességének hála, sikerült ugyanis egy új típusú, minden eddiginél felvértezettebb és pusztítóbb lovas egységet létrehoznunk, amit csak kappadókiai lovasoknak hívott mindenki. Igazából nem a lovasok, hanem a lovak származtak onnan, hiszen az ott élő, erősebb testű lófajta jobban elbírta a páncél terhét.
Ami az "én" Teiranesemnek a halál éve volt, az a másiknak, Kieruszi Teiranesnek,egy újabb hatalmas diadal. Nagy véráldozatok árán, 1800-as seregének csaknem felét elveszítve, de bevette az utolsó örmény várost, Arzákiát, így Arménia végérvényesen megszűnt létezni.
Kotaiszban, az egykori örmény kikötővárosban ekkortájt Ariobarzanes kormányzott. Az egyszerű katonasorból öt éve kiemelkedett méltóság egyre aggodalmasabban hallgatta a híreket, hogy a Kaukázusban valahol egy bujdosó örmény herceg lázítja felkelésre a népet. Összeszedte haderejét, felkutatta a herceget, és Kaukázus meredek hegyoldalain felszámolta a lázadókat.
Az örömteli események sorában meg kell említeni Pharnaces király fiának, Cotysnak a nagykorúvá válását. Cotys ugyanis, aki 5 éves korában vesztette el apját, nevelői szerint valóságos hadi géniusz volt. De Spatocus egyelőre óvta legidősebb bátyja fiát, és inkább Szardeisz kormányzását bízta rá. Ha pedig úgy alakul, hogy a görögök újra próbálkoznak (bár éppenséggel már évek óta másik szövetségesünkkel, a makedónokkal, valamint a rómaiakkal vívták élet-halál küzdelmüket az Égei-tengeren), nem árt, ha van a közelbe egy ifjú, aki nem szalad el a csatazajtól.
Hogy milyen jó szem volt, amelyet gazdám örökre lehunyt, az csak 232-ben derült ki. Damaszkusz ekkor adta meg magát harc nélkül, de a város végérvényes birtokba vételéhez az is kellett, hogy a nikomédeai Thothorses kapitány, akire a seregét Teiranes halála előtt rábízta, egymás után két, környéken ólálkodó egyiptomi sereget is felszámoljon. A jutalom nem is maradt el az udvartól: a hercegi cím, a királyi rokonság.
Ezekben az években tengeri ütközetek sorát vívta Küprosz szigete és a szír partvidék környékén a pontuszi és az egyiptomi flotta. Több alkalommal sikerült az akkor még jóval erősebb Nílus mentieknek felszámolniuk Szidón évek óta tartó blokádját, ideiglenesen. Spartocus, felismerve a tengerek jelentőségét, intézkedett a Földközi-tengeri flottánk megnöveléséről, a hajóácsok pedig lemásoltak egy minden eddiginél nagyobb és stabilabb hajót, amit a rómaiak fejlesztettek ki, és quinquiremisznek hívtak. Mindezek következtében néhány év alatt kiegyenlítődtek az erőviszonyok, sőt, 228-ra már nem maradt számottevő egyiptomi tengeri erő a térségben. De kapitányaink ekkor sem dőlhettek rá nyugodt szívvel a boroshordóikra, hiszen egy minden eddiginél veszélyesebb ellenség előőrsei jelentek meg a horizonton. Amiről majd jó krónikáshoz méltóan be is számolok, de addig még jó sok kagylót sodor partra a Fekete-tengeren a dagály. Sőt, a tenger még egy birodalmat is elsodor...

Mekk_Elek (Folytatás >>)
 
Fórum: legfrissebb
Posted by erew - nov.. 24, 2017 23:45
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 266 vendég és 3 tag böngészi