AutoalkatreszOnline24.HU

Elbeszélés a magyarok cselekedeteiről

Ének Oroszföld pusztulásáról
Ó, fényességes fényű, ékességes ékű orosz föld! Számtalan sok szépségeddel gyönyörködtetsz minket: sokféle tavak, folyók, kedvelt források, meredek hegyek, magas dombok, sűrű tölgyesek, csodálatos rétek, különféle vadak, meg számtalan sok madarak, nagy városok, és gyönyörű falvak, kolostori kertek, székesegyházak, erős fejedelmek és tisztes bojárok, sok nagy uraságok vannak tebenned. Teljes vagy te mindenekkel, orosz föld, ó, egyedül üdvözítő keresztény hitünk! Ó, dicsőséges Szent Rusz, ki védőbástyája voltál a keresztény nemzeteknek, kitől rettegtek a polovecek, s ki elől a litvánok mocsaraikba menekültek, mostan nagy baj zúdult rád: városaid kifosztják, falvaid felperzselik, templomaid s kolostoraid megszentségtelenítik, fejedelmeid és bojárjaid rabigába vetik. Halicstól Kijevig, Kijevtől Szmolenszkig, Szmolenszktől Vlagyimirig, s onnan egészen a messzi Novgorodig, szerte minden vidéken vörösre festi síkságaidat, s bő vizeidet legyilkolt népednek vére. Ó, szegény orosz föld, nincs reménységed: elesett utolsó mentsvárad, Novgorod hatalmas városa, minek falait áttörték, házait felgyújtották, tereit vérrel borították, aranykupoláit ledöntötték, az ikonosztázokat és szent ereklyéket pedig összetörték. Sűrű füst gomolyog a Kreml felett, hogy a Napot is eltakarja.

A magyarokról és a horvát háborúról
Alig telt el három esztendő, hogy kitört a nagy háború a magyarokkal, kik most Krisztus jelével a mellükön taszítják pusztulásba országomat, s vele együtt szép városomat is. Ez nép azonban nem mindig volt ilyen gonosz, s hajdan még csodálatra méltó, hatalmas nemzet volt, mely megérdemelten vált az egyik legnagyobbá a Földön. De aztán gőgössé váltak, s előbb Bizánc ellen fordultak, s elfoglalván Cárgrádot királyaik magukat Róma császárának kezdték el nevezni - holott az csak a baszileioszt illeti meg, ki Isten akaratából a királyok királya -; mostan pedig Szent Ruszt pusztítják kíméletlenül. Hajdan volt nagyságuk rég eltűnt, s bár a földön a legerősebbek a nemzetek között, az Úr szemében mégis az utolsók. Mert meg vagyon írva: A népet emeli az igazságosság, hanem a bűn a népek gyalázata, s jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak Isten országában. És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek. Így járnak majd azok is a mennyeknek országában kik Isten parancsait maguk mögött hagyva tettek szert dicsőségre ezen a földön. Én mégsem tudom feledni, azt mi történt, s szívem megszakad, hogy ily vészterhes időkben kell végleges formába öntenem ezt a történetet, mely ugyan, mint azt mondottam, egy nagy népről szól, de Isten bocsássa meg, ez a nép gyűlölettel töltötte el szívemet. Szerzetesként célom mindig is a Krisztussal való egyesülés az imádság és a tiszta élet által, kizárva lelkemből a világ minden gonoszságát. Most viszont oly próba elé állított az Úr, melyet félek, el fogok bukni, s miután majd csak remélni tudom Isten bocsánatát. Így kezdődött hát minden:
A világ teremtése óta 6588 év telt el, mikor a magyarok nagy királyát, Lászlót megkoronázták; akit népe már életében Dicsőségesnek nevezett el, hisz ő volt az ki elindította Magyarországot azon az ösvényen, melyen haladva végül hatalmas birodalommá vált. Ugyanakkor a hazugság bűnébe esnék, ha nem említeném meg, hogy László nemcsak dicsőséges, de becsületes is volt, aki méltán kiérdemelte az utókor eme tiszteletét, már csak ezért is, hisz őt nem hibáztathatjuk azért, mit utódai tesznek, még ha ez nehezemre is esik. László korában azonban még csak a Kárpátok övezte termékeny, folyók szabdalta földterületből állott ez az ország: északon és keleten az említett vonulat, délen, a hegyek végétől a Duna majd a Száva folyó, nyugaton pedig az Alpok lábai jelezték a határait. Emellett a magyarok földje különösen gazdag volt, és gazdag mind a mai napig természeti kincsekben: a magas hegyekben rengeteg az arany és az ezüst, melyekről azt beszélik, bányászni sem kell, elég, ha az ember lenyúl értük a földre; de sok van ott egyéb fémből is, valamint sóból, mely rendkívül drága termék. Hatalmas síkföldjeiken oly termékeny a talaj, hogy azt hallani, évente többször is aratnak az ott élők; legelőiken megszámlálhatatlanul sok a ló, marha és egyéb haszonállat; erdeik és vizeik pedig gazdagok mindenféle vadállatban. László apja bölcsen felismerte ezt a végtelen gazdagságot, melyet Isten ajándékozott népének, s azt országa javára fordítván mérhetetlen vagyonra tett szert. Mert meg vagyon írva: akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki. Így fiára erős és gazdag királyságot hagyott örökül: a kincstár teli volt arannyal, az országban pedig rend és nyugalom honolt. Ugyanakkor nemcsak a földi dolgokban, hanem a lelkiekben is jeleskedett: ő maga buzgó keresztény volt, s rendületlenül azon fáradozott, hogy népe körében is megszilárdítsa Krisztus hitét, amelyet nem sokkal előtte, még első királyuk, István vett fel a bojárokkal egyetemben. Ezt az Istvánt – kit a római pápa szentté is avatott - ma a magyarok úgy tisztelik miképpen Róma dicséri Pétert és Pált, Ázsia és Efezus Jánost, India Tamást, Egyiptom Márkot, az orosz nép meg hatalmas fejedelmét, Vlagyimirt. Ő utána azonban a köznép még sokáig ragaszkodott pogány rítusaihoz, s többször fel is lázadtak Uruk ellen, gyalázatos dolgokat követve el. Mert nem lehet egyik napról a másikra kiölni a gonoszt az ember lelkéből, csak ama László király apjának sikerült elérnie, hogy az emberek ne csak gyakorolják, de őszintén vallják is Krisztus hitét. Ez annak ellenére is nagy érdem, hogy az eretnek, s téves latin szertartás szerint keresztelkedtek meg.  Magának Lászlónak viszont más sorsot szánt az Úr. Magyarország abban az időben öt állammal voltak határos: délen Bizánccal valamint a horvátok királyságával, nyugaton a németek birodalmával, kiknek királya mérhetetlen gőgjében magát Róma császárának nevezte; északon a lengyelek fejedelemségével és végül északkelet felől Russzal - benne az én valaha gyönyörű városommal. Rajtuk kívül még meg kell említenem a pogány poloveceket, kik a végtelen sztyeppéket uralták egészen a magyar hegyekig, s vad hordáikkal gyakorta rátörtek a szomszédos keresztény államokra. László már uralkodása elejétől kezdve törekedett arra, hogy békében éljen ezekkel a népekkel, akárcsak tette azt édesapja, ki mindig Krisztus szavaira emlékeztette őt: boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Éppen ezért követeket küldött a négy égtáj felé, és szövetséget kötött szomszédjaival: a német királlyal, kivel barátságukat gyermekeik közötti házassággal is megpecsételték (Piroska királylányt elvette Conrad herceg); a lengyel fejedelemmel, a görög baszileiosszal és Russzal is. Kijevbe 6590-ben érkezett meg László küldöttsége. A korábban már sok vidéket bejáró magyar bojárt, aki felettébb nagy csodálattal szemlélte a város gazdagságát s templomainak sokaságát, Vszevolod nagyfejedelem, Radoszlav metropolita és a vecse küldöttei elé vezették, ahol előadván királya üdvözletét, nagy tisztelettel szövetséget ajánlott, és megkérte egész Rusz urának leánya, Antoninának a kezét, királya idősebbik fia, Kálmán herceg számára. A szövetséget nagy egyetértésben el is fogadták, a házasságot azonban a vecse, de kiváltképp a metropolita hevesen ellenezte, mondván, ehhez Antoninának fel kellene vennie az eretnek latin keresztséget, mi végett elkárhozna az ártatlan leány lelke. A metropolitát végül sok egyéb mellett a követ szavai tették engedékennyé, ki ura üzenetét tolmácsolta: „Egész Rusz ura! Kijev, Vlagyimir és Novgorod hatalmas fejedelme! Nem kérem, hogy leányod keresztelkedjék meg a latin szertartás szerint. Milyen jogon is követelhetném én, hogy elhagyja hitét, melyet oly nagyszerűen, és mély áhítattal gyakorol? Tiszteletlen és képmutató lennék nemcsak előtted, de a Megváltó Krisztus előtt is, ha vendégként ilyet mernék kérni tőled. Hisz mindketten ugyanazt az Urat imádjuk és szolgáljuk; leányod ugyanazon Istenhez szól templomaitokban, mint az én fiam a mieinkben. Esküdjenek hát meg Isten előtt mindkét szertartás szerint, hisz csak a szó és a forma más, de az eskü egyazon Istenhez szól, s egyazon Isten szentesíti azt a Mennyekben”. E beszéd hatására végül megkötetett az egyesség, s a követség a fiatal Antonina hercegnővel és annak nagyszámú kíséretével visszatérhetett Fehérvárra – a magyarok fővárosába -, ahol az említett módon örök hűséget is fogadott egymásnak az ifjú pár. László király törekvéseit viszont nem övezte minden esetben ily nagy szerencse. Bár ő maga mindennél jobban áhította a békét, az törékeny volt, s már nem sokkal megkoronázása után megbomlani látszott: a szomszéd államokban ugyanis csakhamar felütötte fejét a viszálykodás. Elsőként az Adriai-tenger mentén élő horvátok süllyedtek a háború és testvérharc káoszába, mikor királyuk fiúörökös nélkül halt meg, s uraik két pártra szakadva egymás torkának estek, nem tudván megegyezni, kié legyen a trón. Véres harc indult meg közöttük, lemészárolván egymást s a szerencsétlen népet is, ellenben győzedelmeskedni egyik fél sem tudott: ahhoz mindketten túl gyöngék voltak. Végül ezt felismervén szomszédjaikhoz fordultak segítségért. Ó, ha tudták volna, mit tesznek! De a hatalom iránti vágy oly könnyen elcsábítja az ember szívét. Nem az első, s nem is az utolsó nép ez, mely uraik végtelen gyarlósága miatt magára vonta Isten haragját. Aki kardot ragad, az kard által vész el. A magyarok, kik oly gyalázatra vetemedtek, hogy szent Rusz földjére lépve pogányok helyett keresztényeket hánynak kardélre, ők is meg fognak majd fizetni vétkeikért… Elragadtattam magam. Nehéz indulataimnak parancsolni, még ennyi kolostorban eltöltött év után is. Eme hosszú idő alatt legfőbb célom mindig is az volt, hogy a szentségek által megtaláljam Krisztust az imádáságban és a hitben, s elnyerjem bocsánatát bűneimért. S lám, én is éppoly gyarló vagyok, mint bárki más: megbocsátást kérek Krisztustól, miközben lelkem bosszúért kiállt a Seregek Urához. Pedig meg vagyon írva, hogy a düh és a harag egyaránt utálatos, csak az ragaszkodik hozzá, aki bűnös. Bűnös vagyok, s csak Isten kegyelmében bízom, hogy egyszer majd meg tudok bocsátani, hogy az én bűneim is megbocsátást nyerjenek… Elkalandoztam. Térjünk hát vissza történetünkhöz. Mint mondottam, a horvát bojárok felismervén gyengeségüket elhatározták, hogy a szomszédjaik segítségével gyűrik le egymást. Így egy részük Velence, a vízen épült város polgáraitól kért támogatást ügyükhöz, míg a másik oldal Lászlóhoz küldetett. Azonban sem a magyarok királya, sem pedig a dózse – a velenceiek így hívták fejedelmüket - nem kívánt háborúba keveredni egymással. A velencei ráadásul hajós nép volt: átszelték a viharos tengert, dacolva veszélyeivel, a lovat ellenben megülni nem tudták. Így aztán katonát nem, aranyat viszont, melyből rengeteg volt kincstárukban, készséggel adtak, hogy pártfogoltjaik idegenből fogadhassanak zsoldosokat. Ezért a támogatásáért a kicsiny országnak hatalmas árat kellett volna fizetnie: el kellett volna ismernie Velence főségét, melynek kereskedői így szabadon áthaladhattak és tevékenykedhettek volna területén, s ha háború tört volna ki a vízi város s egy másik nemzet közt, akkor a horvátoknak a dózse zászlai alatt kellett volna harcba vonulniuk. László ugyanakkor kémei révén tudomást szerzett minderről, s elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. s eltökélte, hogy seregeket küld szomszédja ellen, s azt országához csatolja. Ezt a feladatot kisebbik fiára, Álmos hercegre bízta, aki összehívva a lovasokat, valamint sok zsoldost felfogadva hamar útnak is indult, majd csakhamar átkelve a Száván, könnyedén legyőzte az ellene vonuló csapatokat. A magyarok azonban ahelyett, hogy üldözőbe vették volna a legyőzötteket, oly hatalmas pusztításba kezdtek a horvátok között, mint tették azt annak idején szerte a világon, mikor még ősi, pogány rítusaiknak hódoltak és végigdúlva egész Európát valamennyi népét rettegésben tartották Cárgrádtól a mór Cordováig. S most az én szép városomat pusztítják kíméletlenül, mintha még mindig eleik barbár vére folyna ereikben. Ahogy minket sem, úgy nem kímélték azokat a szerencsétlen horvátokat sem: amerre csak jártak felperzselték a falvakat, kifosztották a városokat, kardélre hányták a lakosokat. Mindeme szörnyűségekben különösen vezérük, Álmos herceg jeleskedett, aki még katonáinál is nagyobb élvezettel és kegyetlenséggel kínozta meg áldozatait, a legkülönfélébb módon küldve át őket a másvilágra. Amilyen nagyszerű volt az apa, oly ördögi a gyermeke. Éppen ezért Álmos már életében a Kegyetlen nevet kapta. Szerencsétlenségünkre a mai királya sokkal inkább hasonlít a fiúra, mintsem az apára.
A vérengzések és fosztogatások hatására a horvát urak időközben megbékéltek egymással, s immár közösen harcoltak az országukat pusztító ellenséggel. Álmos minderről értesülvén csakhamar rendezte sorait, s az ellenségeit elkezdte a tengerbe szorítani, míg végül el nem érte az utolsó jelentős erősséget, Biograd na Morut - mit a magyarok Tengerfehérvárnak neveznek -, melyet aztán azonnal ostrom alá is vett. Álmos azonban amilyen gonosz, oly gyáva is volt, s nem merte megvívni a fasánccal körbevett kis erősséget, mely nem volt különösebben jól védve. Ehelyett azt követelte vezetőjüktől, Kasper kapitánytól, hogy adja meg magát, majd miután az erre nem volt hajlandó, úgy határozott, hogy inkább kiéhezteti a várőrséget, kik horvátokból és német zsoldosokból álltak. Végül 6592 nyarán a legyengült védők utolsó erejüket összeszedve kitörtek, s megtámadták az ostromlók táborát. Nagy bátorságra vallott ez a vállalkozás, hisz Kasper emberei nemcsak kimerültek voltak, de létszámban sem érték fel az ellenséget (alig több mint kilencszáz embere nézett farkasszemet Álmos majd ezerkétszáz fegyverforgatójával). Éppen ezért úgy határoztak, hogy kora hajnalban törnek ki, mikor, Kasper úgy hitte, a magyarok még a sátraikban alszanak. Nem tudhatták azonban, hogy gyalázatosan elárulták őket, s támadásukat felkészülten várják. Így a védők alighogy kiléptek a kora hajnali ködben az erőd kapuján, s az becsukódott mögöttük, nyílzápor fogadta őket minden oldalról, s a magyarok lovaikat ördögi módon megülve íjazták le őket, hatalmas mészárlást rendezve közöttük. Bár a horvátok derekasan küzdöttek, s végül sikerült megütközni Álmos szláv zsoldosaival is, nem tarthattak ki sokáig a rendületlenül rájuk hulló nyílzáporban. A harc közben létszámuk olyannyira megfogyatkozott, hogy nemsokára megtört a lelkesedés és elszállt a bátorság, mire rémülten futni kezdtek. A csata ezt követően nem tartott sokáig: a menekülők vissza akartak jutni a várba, de annak kapuját ekkor már elállták a lovasok, s bekerítvén őket valamennyiüket lekaszabolták, köztük Kaspert is. A győzelem teljes volt, hatalmas örömünnep az ostromlóknak, akik alig vesztettek embert, miközben az várlakóknak éppoly gyászos volt az a nap, mint nekem a mai, mivel a csatát követően a sereg kifosztotta a kis erődöt, még ha sok mindent nem is találhatott ott a hosszú ostromot követően. Bár Biograd na Moru elfoglalásával a harcok véget értek a Horvát Királyságban, s ismét beköszöntött a béke, ahhoz még éveknek kellett eltelnie, mire az élet visszazökkent a régi kerékvágásba. Az emberek lassan előmerészkedtek rejtekeikből: újra benépesítették az elhagyott városaikat és falvaikat, újjáépítették házaikat, az elvadult földet pedig ismét művelés alá fogták, ismét megindult a kereskedelem. Ehhez ellenben sok idő kellett, s még több, mire a nép nemcsak javakban, hanem lélekszámban is elérte a testvérharc és a magyar hódítás előttit. Mert oly sok emberélet veszett akkor el, hogy számos falu még száz esztendővel később is lakatlan volt. Jaj, Istenem! De mi az ahhoz képest, amennyi ember elpusztult a mostani háborúban. Hányan fogják átvészelni eme válságos időket, s vajon hány kínkeserves esztendő telik el, mire az én városom és egész Rusz is újjáéled romjaiból? S vajon újjáéled-e valaha, nem pusztítja-e el végleg a magyar ezt az országot? Irgalmazz, ó Uram, irgalmazz nekünk, te, aki a mindenség uralkodó Istene vagy.

A polovecek elleni háborúról
Térjünk vissza arra a napra mikor Álmos elfoglalta Tengerfehérvárat. A győzelmet követően László úgy határozott, hogy a kis királyságot országaihoz csatolja, melynek legfőbb oka az volt, hogy az őt behívó horvátok a háború alatt elárulták, s fegyvert ragadtak ellene, s ezért László felettébb megharagudott, még akkor is, ha szíve mélyén tudta, hogy végtére is fia istentelen cselekedetei késztették az urakat a hitszegésre. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, ha visszahívja seregeit, akkor a bojárok ismét egymásnak esnek, s ezt kihasználva majd bevégzi a dózse, a német király vagy a baszileiosz azt, amit ő botor módon elmulasztott. Így hát a világmindenség 6592. évében ünnepélyesen megkoronáztatta magát Tengerfehérvárott, majd az ország élére helytartónak - mely címet a magyarok bánnak neveznek - egy hozzá hű horvát urat jelölt ki. Azóta viselik a magyar uralkodók a Horvátország királya címet is. Ezek után László Álmos fiát, kit olyannyira gyűlöltek a horvátok, visszahívta a székvárosba, hogy maga mellett tudja, a hadsereget pedig az ország keleti végeihez küldte. Eme utóbbi cselekedetét az indokolta, hogy mind aggasztóbb hírek érkeztek az udvarba a polovecekről, kik átkelve a hegyeken betörtek Erdőelve területére - mely Magyarország legkeletibb tartománya volt -, s fosztogatni kezdtek, lakosait pedig elhurcolták rabszolgának. A támadások hatására a bojárok a király elé járulván követelték, hogy torolja meg a sértést, és vezessen hadjáratot. Lászlót viszont sokkal inkább aggasztotta az, hogy 6591-ben, miközben seregei az Adria mentén hadakoztak, a polovecek meg az ő országában, a görög császár váratlanul hátba támadta a pogányokat: betört országukba, megölte fejedelmüket és ostrom alá fogta Szeverin piciny erődjét - melyet a magyarok Szörényvárnak neveznek. - Tette mindezt azért, mivel azok elűzték a keresztény hitét terjesztő szerzeteseket, kiket a patriarcha és a baszileiosz közösen küldött közéjük Krisztus Urunk ezen parancsával: menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére. A vadak azonban rátámadtak a jámbor, szent emberekre, s sokat közülük kegyetlen módon meg is öltek. Bosszúból a bizánciak háborút indítottak az istentelenek ellen, hogy szó és belátás helyett tűzzel és vassal térítsék őket az igaz útra. Minderről értesülvén Lászlónak gyorsan kellett határoznia, hisz ha a polovecek Bizánc hűbéreseivé váltak volna, akkor velük karöltve Alexiosz császár könnyedén lerohanhatta volna az akkor még kicsiny magyar királyságot. Hiába ugyanis a szövetség és az adott szó, ha a gyengeség legelső jelére lecsap az erősebb, hogy uralma alá hajtsa a másikat, hatalom és a vagyonszerzés iránti vágyból vagy pusztán csak azért, mert megteheti… Mindezeken túl ráadásul László ígéretet tett a római pápának, hogy a latin hitre téríti a poloveceket. Mindent mérlegelve hát megbízta Gyula nevű vezérét, ki az erdélyiek vajdája is volt, hogy kisszámú seregével keljen át a Kárpátokon. Itt meg kell, hogy említsek egy, a régi krónikák által említett történetet, miszerint annak idején mikor a magyarok első királya a római szertartás szerint felvette a keresztény vallást, számos bojár nem követte példáját, s sokan az ortodoxia igaz hitében keresztelkedtek meg. Így történt ez Erdőelvében is, ahonnan az uralkodó csak később űzte el Bizánc keresztjét. Mármost azt beszélik, hogy ez a Gyula, ki Erdőelve szülötte volt, szívében megőrizte az ősi által bölcsen felvett igaz hitet, s egyesek szerint palotájában kápolnát építtetett, melybe titkon egyenest Cárgrádból hozatott szent ikonokat. Gyula már igencsak idős volt, mikor királya parancsára, hosszú idő után ismét felöltötte páncélját és nyeregbe száll; de ő igazi harcos volt, ki mindig tettre készen várta ura utasításait: összegyűjtvén annyi katonát, amennyit csak tudott, átkelt a Kárpátok hegyein, s megtámadta a pogányok országát.  Kis csapata viszont kevés volt ahhoz, hogy bármiféle sikert is remélhessen, s ezért küldte László keletre oly sietve lovasait, miután kisebbik fia meghódoltatta a horvátokat. Alexiosz baszileiosz azonban mindezért felettébb megharagudott újdonsült szövetségesére, s úgy érezte, hogy gyalázatosan elárulták, mivel a polovecek már-már készek voltak hűséget esküdni neki, így azok földjét lényegében saját birodalma részének tekintette. Elhatározta hát, hogy miután elfoglalja a pogányok erődjeit, helyőrségekkel biztosítja köztük a hatalmát, a magyarokon fog elégtételt venni, s visszaszerezi a régi provinciákat a Duna mentén. Az Úr azonban megbüntette a görögöket kevélységükért, hogy azok olyan földet mondtak maguknak, mely még nem volt a birtokukban, éppen ezért seregeik Szeverin falai alatt vereséget szenvedtek, s a pogányok kiűzték őket az országukból. Ekkor egy soha vissza nem térő lehetőség nyílott a magyarok előtt, hisz bár a görög ostrom valóban sikertelen maradt, de a polovec erőd védelme meggyengült: a sánc megrongálódott, az emberek kimerültek, s kevés volt már az élelem és a friss víz is. Bár Gyula teste öreg volt, szelleme élénk, szíve pedig vakmerő. Mindezeket bölcsen felismervén úgy határozott, hogy kockáztatva kis csapatát Szeverin alá vonul, s megragadja az Úr adta lehetőséget. De nem habozhatott egy pillanatig sem. Bizánc ugyanis hatalmas és erős volt azokban az időkben: egy seregük vereséget szenvedett, de már a határokon állott a következő, hogy bevégezze azt, mi félbemaradt. Így hát Gyula amilyen gyorsan csak tudott, elindult az erőd felé, s csakhamar ostrom alá is fogta, ugyanakkor melyet megrohanni már nem mert, mivel ahhoz kevés volt az embere. Ezért inkább úgy határozott, hogy megpróbálja kiéheztetni a védőket, s csak bízni tudott abban, hogy azok még a görögök érkezése előtt megadják magukat. Végül számítása bevált, s érkezésüket követően nem sokkal, a 6593-as év különösen kemény telén megadták magukat a polovecek. Gyula, ellentétben Álmossal, megkímélte a lakosságot. Az idős vajda azonban egy percig sem nyugodhatott. Nem sokkal azt követően, hogy bevette a várat, megérkezett Horvátországból a lovassereg László király új parancsával. Sok minden megváltozott ugyanis az idő alatt, míg Gyula vezér Szeverin alatt táborozott: miközben a baszileiosz nem adta fel tervét, s további seregeket küldött a polovecek országába, időközben Vszevolod nagyfejedelem, ki László királyhoz hasonlóan veszélyeztetve érezte országa biztonságát, úgy határozott, hogy ő is háborút indít. Mindezt tette azért, hogy megakadályozza, hogy a Bizánci Birodalom határossá váljon Russzal. Sokat tett ugyanis azért, hogy függetlenedjen a baszileiosztól, de kiváltképp a patriarchától, mely igyekezete egy csapásra összeomolhatott volna. Így hát druzsinái élén ő is a pogányok ellen fordult. Úgy látszott, hogy az áldott béke teljesen széthullik, s már csak idő kérdése volt mikor esnek egymásnak eme országok.
Akkor viszont más terve volt az Úrnak ezekkel a népekkel. Gyula értesülvén az események ily folyásáról, úgy határozott, hogy a megérkezett lovasokkal azonnal továbbindul, s még a görögök előtt ostrom alá veszi Tirgoviste kis városát. A lovasok azonban ekkora már igencsak kimerültek voltak, hisz mióta Álmos vezetésével elindultak Horvátországba, egy napot, annyit sem pihenhettek. Fejüket is csak a puszta földre hajthatták le, felettük az égbolttal, s annak minden viszontagságával. Mindezek ellenérre mégis sikerült néhány nap alatt elérniük a települést, melytől már a görögök sem voltak messze, mindössze néhány napi járóföldre. Éppen ezért a magyarok amint megpillantották a dombok mögül előbukkanó Tirgovistét, azzal a lendülettel rohamot is indítottak. Le sem táboroztak, ostromgépeket sem építettek. Ez utóbbira nem is volt igazán szükségük, hisz a település rendkívül rosszul volt védve: még egy fasánc, annyi sem vette körül az épületeket, melyek sokkal inkább voltak nomád sátrak semmint valódi házak, pusztán csak a fejedelem palotája épült fából, ez a település volt ugyanis a polovecek egyik törzsének a központja. Gyula mikor elrendelte a támadást arra számított, hogy az váratlanul éri az ellenséget. Akkor azonban már hosszú ideje háború dúlt abban az országban, így valamennyi polovec harcos készen állt arra, hogy bármikor csatába induljon, és megvédje otthonát. Így mikor a magyarok kilőtték első nyilaikat a távolból, a védők már felsorakozva álltak, hogy meginduljanak az ellenség felé. Az évkönyvek tanúsága szerint abban az évben különösen hosszú és kemény volt a tél, hisz még március havának második felében is hó takarta a földeket. Így mikor Gyula csapatai 6594 márciusában megpillantották a sátrakból felszálló füstöt, lovaik patái még mélyen a hóba süppedtek. A roham megkezdődött, s aznap hó helyett nyílzápor hullott az égből. A poloveceknek nem sok esélye volt a győzelemre, s bár bátran küzdöttek, de a magyarok nemcsak ravaszon meglepték és körülkerítették őket, hanem létszámban is jócskán felülmúlták azokat. A legtöbb védő még azelőtt elesett, mielőtt kijutott volna a városból. A lovasok ugyanis már távolról kilőtték nyilaikat, s csak akkor merészkedtek a sátrak közé, mikor már bizonyosak voltak abban, hogy a védők megfogytak s megtörtek. Gyula testőrségével elsőként hatolt be Tirgovistébe, s bátran harcolva, rohamot roham után vezetett a pogányok ellen, mikor a polovecek parancsnoka is elesett, a védők megadták magukat. Gyula hitéhez, s emberségéhez hűen ismét megkegyelmezett az életben maradtaknak. László király pedig felbuzdulva Gyula sikerein, látván éleslátását és harcban tanúsított bátorságát, úgy határozott, hogy folytatja a harcot, s országa határait nemcsak dél, de kelet felé is kitolja. Utasította hát a vajdát, hogy azonnal induljon tovább Iasi felé – melyet a magyarok Jászvásárnak neveznek - és vegye ostrom alá, mielőtt a görögök vagy az oroszok érnék azt el. Maga Gyula ellenezte a döntést, hisz seregét kevésnek ítélte ehhez, s ami fontosabb, kimerültek voltak. De hű volt urához, s szó nélkül teljesítette akaratát: kisebb helyőrséget hagyván Tirgovistében, lovasaival továbbindult. Napok alatt átszelték a hatalmas síkságot, sokszor a lovaikon aludtak, enni is csak a nyereg alatt feltört húst ették, mint pogány eleik. Mint eddig sokszor, s eztán is majd oly sok alkalommal, gyorsaságuk hozta meg számukra a győzelmet. A lomha görögök előtt elérvén Iasit, nyomban ostrom alá vették a kis várost, aminek lakosai és védői látván a nagy sokaságot, s megrettenve a magyarok nyilaitól, nyomban meg is adták magukat. Hallottak ugyanis amazok Gyuláról, ki oly nagy kegyelmet gyakorolt eddig is, s tudván, hogy végül úgyis vereséget szenvednek - hisz három fejedelem serege hadakozott immár országukban – úgy határoztak, hogy inkább a magyarok előtt teszik le a fegyvert, így remélvén kegyelmet. S lám mit az én népem, kik ugyanúgy Krisztust tisztelik, nem kap meg, megkapták a pogányok. S miért? Csupán azért mert a vezérük Gyula volt nem pedig Álmos? Hisz a harcosok közt, kik elfoglalták a polovecek földjeit sokan ott voltak Horvátországban is, s olyanokat tettek, hogy Álmos nevével máig a rossz gyermekeket ijesztgetik abban az országban. S ha a pogányok kiérdemelték ezt a kegyelmet, azok kik egyszerű szerzetesek elűzésével hozták magukra a vészt, mivel érdemeltük ki mi eme sorsot? Hisz egész Rusz békében élt szomszédjaival! Nem vitt háborút egyetlen keresztény országba sem, csak a pogányok ellen hadakozott a végtelen sztyeppéken. S a latinok mégis újra és újra elhozták a viszálykodást Rusz államába, melyek közül a legszégyenteljesebb volt a magyaroké, hisz szövetségben és békében éltünk már hosszú évek óta, gyakran megvédve egymást az ellentől. S mégis úgy döntöttek, hogy a béke helyett választják az árulást, a pusztítást, a rablást, a gyilkolást s a rombolást. De a gonosz belebukik saját gonoszságába és eltűnnek a holtak világába az álnokok, s mind a népek, amelyek elfelejtik Istent. A bocsánatát kell kérnem a kedves olvasónak, hogy oly gyakran elkalandozom, s megakasztom a történelem folyamát. Térjünk is vissza Iasiba, minek bevételét követően Gyula majd két évig nem folytathatta hadjáratát. Ennek legfőbb oka az volt, hogy László király megparancsolta, ne vonuljon tovább északra míg Vszevolod nagyfejedelem ott hadakozik. Nem akart ugyanis konfliktusba keveredni rokonával, s szövetségesével. László ugyanis még oly uralkodó volt a magyarok közt, ki tartotta az adott szót. Másik oka ennek pediglen az volt, hogy bár a központokat elfoglalta Gyula, a polovecek számos helyen folytatták a küzdelmet, akárcsak a görögök, bár mind a ketten egyre kevesebb reménnyel. Így inkább megerősítette uralmát a már elfoglalt terület felett, mely harc során is megmutatta nagyszerű jellemét, hisz bár a csatában kíméletlen volt, azután annál nagyobb kegyelemmel élt a legyőzöttekkel. Bizánc ellen azonban továbbra sem mertek a magyarok kivonulni, s csak remélhették, hogy amazok sem támadnak rájuk. Annál is inkább, mivelhogy László bölcs döntése meghozta gyümölcsét: bár egész Rusz ura Isten kegyelméből számos sikert elért a pogányok ellen, s többször le is győzte őket, mégis az Úr akkor ezt az országot Lászlónak szánta. Így hát az orosz seregek az északi Sucaeva erődje alatt - melyet a magyarok Szucsávának neveznek - nagy csatában vereséget szenvedtek, s kénytelenek voltak visszatérni országukba. Gyula értesülvén minderről, királya utasítása szerint nyomban felkerekedett, s pár nap alatt átszelvén a két település közti távolságot ostrom alá vette az erődöt. A magyarok között viszont kevés volt a talpas katona, ezért nem tudták megrohamozni az erősséget, melyet erős fasánc vett körül. A két ostrom alatt teljesen kimerült védők végül elkeseredésükben csakhamar kitörtek a falak közül, s a 6597-es év január havában a megmaradt hétszáz polovec védő nekirontott a magyarok táborának, de azok nyilaikkal és gyilkos rohamokkal visszaverték a támadást, s betörve az erődbe lekaszabolták valamennyiüket. A rövid harcot követően sem a foglyoknak sem pedig a lakosoknak nem esett bántódásuk. Ezzel a győzelemmel a Magyar Királyság hatalmas területekkel gyarapodott, melybe végül a polovec nagyfejedelem is belenyugodott, s figyelmeztette a többi törzs vezetőit, hogy ne támadjanak többet a László országára, nehogy úgy járjanak, mit ama két társuk. Ezeken a területeken László két fejedelemséget szerveztek meg, a Kárpátoktól délre Havaselvét, keletre pedig Moldvát, melyek élére vajdák kerültek. Azóta viselik a magyar királyok a Moldva és Havaselve fejedelemei címeket. A győzelemnek azonban úgy látszott súlyos ára lesz. A két fejedelemség városai és erődjei alatt ugyanis továbbra is ott álltak a bizánci seregek, csak most már nem a pogányokkal, hanem a magyar védőkkel néztek farkasszemet. A baszileiosz ugyanis mérhetetlen sértésnek tekintette, hogy László elfoglalta azokat a területeket, mit előzőleg már magának tudott, s megesküdött, hogy bosszút áll az eretnek latin hitűeken. S mindezek mellett Vszevolod nagyfejedelem sem tett le Moldva északi feléről, s újratoborzott csapataival ismét felsorakozott a határon, a metropolita által megáldott Szent György és Mihály arkangyal-lobogók alatt… A nagy királytalálkozóról és az első velencei háborúról. Eltelt hát az első nap: keleten most bukkannak elő az erdő mögül a reggeli Nap sugarai. Tegnap ilyenkor indult meg annak a rövid ostromnak az utolsó rohama, amelyet követően a magyarok bevették szép városomat, Rusz végső reménységét... Az éjszaka azonban nem volt sötét: a város egyre nagyobb részét emésztő tűz vörösre festette az ég alját, míg a sűrű, fekete füst eltakarta a csillagok és a Hold fehér fényét. A lángok mindent felemésztenek, s lassan nem marad semmi, mi tanúbizonyságot adhatna az utókornak arról, hogy itt valaha egy gazdag és hatalmas város állott; hacsaknem azon emberek csonthalmai, kik temetetlenül várják az idők végét, s a végső feltámadást. S mégis! Látván mindezt a borzalmat, nem tudok egyébre gondolni, mint arra, hogy ha már nem lesz mit a falakon belül lerombolni, hát feldúlják a magyarok azt, mi azon kívül van, a falvakat és a kolostorokat kezdik el fosztogatni. S minél közelebb van ez a pillanat, egyre csak arra gondolok, hogy engem is utolérhet a halál. És félek. Életemet az Úrnak szenteltem, nem törekedtem másra, minthogy a parancsai szerint cselekedjek, s mégis egyre inkább rettegek attól, hogy színe elé kerüljek. Néha azt kívánom bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék és megnyugodnék. Igen, szeretnék elfutni messze innét, kedvem szerint a pusztában laknék; itt hagyva munkámat, testvéreimet, s mindazon szerencsétleneket, kik kolostorunkban kerestek menedéket.  Egyedül krónikám az, mi el tudja vonni figyelmemet, és könnyebbé teszi ezeket a vészterhes időket; még akkor is, ha mindennek a szörnyűségnek a kibontakozását jegyzem is le. Ugyanakkor írás közben képzeletben felidézem Rusz régi dicsőségét is, mikor még virágzott eme föld, s néha önkéntelenül is elmerengek magamban, hogy mi lett volna akkor, ha az egyik, avagy másik úr, kinek befolyása volt a történelem menetére, másként cselekszik. Akkor talán most más időket élnénk. Merthogy a történelem nincs előre elrendelve, avagy megírva az Úr által, ahogy azt sokan állítják. Ő ugyanis végtelen bölcsességében szabad akaratot adott az embernek, s meg vagyon írva: Ő teremtette a kezdet kezdetén az embert, és saját döntése hatalmába adta. Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad. és később: Az ember előtt ott az élet és a halál. Megadatik neki, amit választ magának. S bár az Úr születésünknél fogva előre látja sorsunkat, de a felett nem rendelkezik, s nem határozza meg. Senkinek sem adott parancsot a rosszra, sem pedig engedélyt arra, hogy vétkezzék. A bűn nem istentől származik - hogyan is származhatna, mikor Ő a világot jónak teremtette - hanem az ember szabad akaratából, melyet az helytelenül használ. Mi döntjük el, hogy mit teszünk meg s mit nem az életünk során, s bár az Úrnak mindenütt ott van a szeme, a rosszak és jók fölött egyaránt, és olykor próbára tesz minket, néha megjutalmaz, s ha úgy látja jónak, akkor meg is büntet; halandó életünk mindössze egy pillanatnyi átjáró ház, melyben az ember a saját akarata szerint cselekszik, hogy aztán hite és tettei szerint kapjon örök életet, avagy örök büntetést. S ezek, kik itt feldúlták népem földjét, legyen az maga a király, avagy annak csupán egy egyszerű talpasa, mikor elhagyják e világot, s az Úr színe elé kerülnek, akkor megfizetnek azért, hogy akkor úgy határoztak, ezt fogják cselekedni… A világmindenség 6597. évében azonban még úgy tűnt, hogy a magyarok fiatal országa fog ideje korán eltűnni a történelem színpadáról. Ugyanis bár bátran s ügyesen harcoltak a pogányok ellen, Szucsáva bevételekor oly háború küszöbén álltak, melyet nem nyerhettek meg; akkor még Rusz és Bizánc ereje túl hatalmas volt az övükéhez képest. Abban az évben viszont számos olyan esemény történt, mely megmentette őket a pusztulástól. Elsőként egy nagy tragédia segítette meg őket, mely az ellenük vonuló orosz seregek táborában történt: Vszevolod nagyfejedelmet ugyanis hirtelen elragadta a halál, s a hadserege feloszlott. Testét Kijevbe vitték, ahol a családja és a bojárok előtt, a gyászba borult néptől övezve eltemették elődei, Nagy Vlagyimir és Bölcs Jaroszlav mellett. Ezt követően aztán a Szent Szófia-székesegyházban nagy pompával megkoronázták fiát, Vlagyimirt, aki felettébb békeszerető és keresztény lelkületű ember volt, s háború helyett szövetségük megerősítését ajánlotta Lászlónak. A görögöket viszont úgy tűnt, semmi sem tántoríthatja el attól a szándékuktól, hogy háborúzzanak, s minden seregüket a magyarokra zúdítván meghódoltassák őket. Ám hamarosan oly hír érkezett a baszileiosz táborába, mely miatt mégis vissza kellett térnie Cárgrádba. Számos sikert elérve ugyanis, védelmezve a keresztény Európát, már régóta hadakozott Kis-Ázsiában a mohamedán törökökkel, kiknek megsegítésére szent háborút hirdettek a messzi Egyiptom száraz homokjában, s a hívó szóra csakhamar hatalmas seregek álltak fel és indultak útnak a mór Cordovától a türk Bagdadig, azzal az egyetlen céllal, hogy lerombolják Cárgrádot. László ekkor ismét tanúbizonyságot tett éles eszéről, de mindenekelőtt nemes jelleméről, mely utódaiból annyira hiányzik. Találkozóra hívta ugyanis országába az ifjú Vlagyimir nagyfejedelmet és a baszileioszt, melyet Rusz új ura készséggel el is fogadott, Alexiosz császár azonban csak nagy sokára egyezett bele. A három uralkodó Tirgovistén ült össze, ahol László nagy pompával fogadta vendégeit. A találkozón ott volt még Kálmán herceg, s felesége Antonina hercegné is (az ifjú Vlagyimir húga), valamint Gyula vajda, a kijevi metropolita, a magyarok érseke, sőt őszentsége az egyetemes patriarcha is. Vlagyimir nagyfejedelem és László király hamar egyezségre jutott, hisz egyikük sem akart igazán háborút a másik ellen: Rusz elérte célját, s ha nem is egészen úgy, ahogy azt korábban elképzelte, de sikerült elkerülnie, hogy Bizánc eljusson határaihoz. Miután északkeleti szomszédjával megbékélt, László a patriarchához és a metropolitához fordult, kiknek megígérte, hogy a görög és az orosz szerzetesek is szabadon tevékenykedhetnek az elfoglalt tartományokban, ahol kolostorokat és templomokat is építhetnek, sőt földhöz is juthatnak, ugyanakkor a király támogatására nem számíthattak. Csak ezek után ült le a baszileiosszal tárgyalni, aki viszont továbbra is magának követelte a két polovec fejedelemséget, s immár azt is, hogy László fizessen neki évi adót, és ismerje el urának. A magyarok királya azonban ekkor figyelmeztette a baszileioszt szorongatott helyzetére, aki ráadásul immár elvesztette Rusz és az ortodoxia támogatását is. De hogy kimutassa baráti szándékait, ígéretet tett, hogy ha a mohamedánok elérnék Cárgrádot, akkor azonnal felkerekedik seregével, s ha Bizánc is úgy kívánja, a pogányok ellen vonul, hogy közösen űzzék ki őket keresztény földről, sőt még tovább is, s segíti visszavenni a birodalom régi keleti provinciáit. Így végül hosszú vitát követően a három uralkodó kiegyezett, majd pedig szövetségüket megerősítvén, békében váltak el egymástól. Ezzel a háború után ismét beköszöntött a béke, Bizánc pedig teljes erejével a pogányok ellen készülődött. László kihasználva az országok közti nyugalmat, királysága belső ügyei felé fordította figyelmét. Lovasainak egy részét hazaküldte, hogy azok immár családjaikkal, s földjeikkel foglalkozzanak, a zsoldosokat pedig elbocsátotta szolgálatából. Ezek után megszervezte a helyőrségeket új tartományaiban, megkezdte azok újjáépítését, vajdákat nevezett ki élükre, kik végrehajtották parancsait, s nevében igazgatták azokat. Ezek után, ahogyan azt a pápának ígérte, papokat és szerzeteseket küldött a polovecek közé, valamint templomokat és kolostorokat építtetett, hogy minél előbb a keresztény hitre tudják téríteni őket. Így elsőként vezetőiket keresztelték meg római szokás szerint, majd ezt követően a népet. Nem mindenki engedett azonban az erőnek: a lakosok egy része még sokáig ragaszkodott régi isteneikhez, mások pedig (köztük sok előkelő is) inkább választották az igaz hitet, amit a Bizáncból és Ruszból érkező görög és orosz szerzetesek hirdettek, kik László ígéretéhez hűen sértetlenül tevékenykedhettek, építhettek kolostorokat és templomokat, még ha erre nem is kaptak aranyat a kincstárból. Saját kezűleg, kínkeserves kétkezi munkával emelték fel az épületeket a semmiből. De az így tanúsított személyes példa, mély alázat és krisztusi egyszerűség meghozta gyümölcsét, s sokan ezen országokban az ortodoxiát választották; s bár ma már sem a templomok, sem pedig a kolostorok nincsenek meg, még mindig nagy azoknak a száma, kiket nem tudtak eltéríteni az egyetlen igaz hittől. Azonban László nemcsak a leigázott tartományokkal foglalkozott, hanem szerte az országban hatalmas építkezésekbe kezdett. Külföldről hívott mesterembereket, hogy azok meghonosítsák városaiban a különböző mesterségeket s eljárásokat; utakat, piacokat és kikötőket építtetett, hogy országa javait külföldre vihesse valamint hatalmas templomokat és várakat emeltetett a semmiből, melyek királysága dicsőségét hirdették. Az ország gyorsan gazdagodott, s László csakhamar feltöltötte kincstárát, mely a háborúkban igencsak kiapadt. A béke megtartásának ellenben ára volt. Magyarország kapcsolata ugyanis csakhamar megromlott Rómával: Gergely pápa már azt is László szemére vetette, hogy ortodox papokat és szerzeteseket engedett országába, mindezek tetejében pedig a magyarok nem csatlakoztak ahhoz a szent háborúhoz, melyet 6599-ben hirdetett meg azzal a céllal, hogy visszavegyék a keresztények számára a törökök uralta Jeruzsálemet. Ehhez a vállalkozáshoz valamennyi katolikus királynak és fejedelemnek szent kötelessége volt csatlakozni, László viszont kitért a felhívás alól, s a pápa haragja ellenére nem vitte bele országát egy ilyen nagy kalandba. Nem, mint utódai! Ők örömmel tűzték fel Krisztus jelét páncéljukra, s indultak el a Szentföldre, hogy aztán gyalázatukra egy keresztény országot romboljanak le… Akkor azonban a keresztesek elindulása még megsegített egy ortodox országot, nem pedig romba döntötte azt. Ha akaratlanul is, de a nyugati hadak keletre vonulása nagy segítség volt Bizáncnak, kinek különben egyedül kellett volna szembenézni a pogányok minden hadával. Éppen ezért Alexiosz baszileiosz biztosította is a zarándokok szabad átvonulását birodalmában. Talán ennek is köszönhető, hogy végül a mohamedánok soha nem érték el Cárgrádot: habár számos sereg érkezett a Boszporuszhoz, átkelni azon nem tudtak, mivel a görög hajóhad minduntalan felégette a pogányok gályáit, azokra olthatatlan tűzet lövellve. Így végül a muzulmán harcosok csata nélkül győzetvén le, kénytelenek voltak visszatérni hazájukba, különösen a törököknek, kiknek immár nemcsak a görögökkel kellett megvívniuk, hanem a feléjük hömpölygő milliónyi latinhitű fegyveres zarándokkal is. De kanyarodjunk vissza Magyarországra, hisz nem Bizánc vagy a keresztesek történetét szándékozom megörökíteni. Ha a kedves olvasó azok históriájára kíváncsi, akkor egy másik krónikás írását kell, hogy kezébe vegye. László ugyanis ebben a hadjáratban mindössze annyi szerepet vállalt, hogy szabadon átengedte királyságán a zarándokokat. S milyen jól tette, hogy ennél többet nem is vállalt! Habár békében élt, ez a béke, mint sajnos valamennyi a történelemben, rövid volt és törékeny. Országa megerősödött és meggazdagodott ez idő alatt, de közben más népek is gazdagodtak és erősödtek. Leginkább igaz volt ez Velence városára, mely már régóta meg akarta növelni a határai által övezte területet. Húsz évvel korábban, mikor a horvát előkelők ölték egymást a hatalomért, még nem mert nyíltan fellépni Magyarország ellen. Azóta azonban sok minden megváltozott, s a kis köztársaság erős hajóhada mellé immár hadsereget is szervezett. Így hát a dózse követeket küldött Fehérvárra azt követelve, hogy László király engedje át neki Horvátországot, hisz annak bojárjai neki tettek először esküt, éppen ezért a feletti hatalom őt illeti meg. László hamar megértette, hogy szomszédja háborút akar, s bármennyire is szeretné, az elkerülhetetlen. Ismét hadba hívta hát lovasait, s csapatai élére Álmos fiát állította, ki csakhamar felvonult a velencei tengermellék határán. A 6605-ös évben azonban nemcsak egy háború tört ki Európában. Engedje meg az olvasó, hogy mielőtt elmesélném a magyarokét, előbb a számomra tragikusabbról szóljak egypár szót. Abban az évben ugyanis a lengyelek fejedelme hitszegő módon megtámadta Ruszt, és ostrom alá vette Vlagyimir városát, mellyel egy hosszú, évekig tartó – bár számos békével megszakított - viszálykodás vette kezdetét, mely végül mindkét népet a pusztulásba döntötte. S most térjünk vissza délre, hol a magyarok és a velenceiek évekig eltartó viszálykodása is kezdetét vette. Álmos, amint László kinevezte a seregek élére el is indult a tengerpart felé, hogy elfoglalja a dalmát kereskedővárosokat, közülük is legfőképpen Ragusát, mely ennek a tartománynak a központja volt. Célja az volt, hogy még azelőtt sikerre vigye ezt a vállalkozást, mielőtt a velenceiek erősítése megérkeznék, kik hajókon közeledtek a part felé. Bár a felmentő sereg végül még Álmos érkezése előtt megkezdte a gályákból való kirakodást, azt vezéreik oly botor módon vezényelték le, hogy az végül teljes pusztulásukhoz vezetett. A velencei parancsnokok ugyanis - kik között ott volt maga Bartolomeo dózse és fia Benasuto, valamint az ország két legnagyobb ura, Antonio, kit haragosnak is neveztek furcsa természete miatt, és Gerardo Selvo - nem várták meg, míg valamennyi katonájuk partra száll, hanem amint ők maguk szárazva léptek, kis csapataikkal külön-külön meg is indultak Ragusa felé. Eme óvatlanságuknak köszönhetően Álmosnak lehetősége nyílt arra, hogy egyenként morzsolja fel csapataikat, melyek amellett, hogy szétszóródva vonultak, összesen sem számláltak négyszáz főt, míg a magyarok több mint kétezres haddal támadtak. Talán nem haragszik meg a kedves olvasó, ha ezúttal kicsit megnyújtom a szót, s az eddigieknél részletesebben írok, s hosszabban tárgyalom eme csatának a történetét. Ugyanis számos krónika megörökítette ezt az ütközetet, s még több történet szól a csatát követő borzalmas eseményekről, melyre azelőtt nem, azóta pedig talán túl sok példa is volt a történelemben. De haladjunk sorjában. Álmos elsőként Gerardo Selvoval és kíséretével ütközött meg, akik ellen azonnal el is indította lovasait, amint megpillantotta őket a távolból. A fiatal itáliai parancsnok ugyan hamar észrevette a veszélyt, s megpróbált visszavonulni, hogy egyesülvén a többiekkel, nagyobb eséllyel vehesse fel a harcot, de nehéz páncélzatuk súlyos teher volt lovaiknak, s a gyors magyar lovasok, kik nem öltöttek magukra fémet, könnyedén utolérték őket, s nyílzáport zúdítván rájuk megtizedelték soraikat. Végül bár sokan elestek, Gerardo Selvonak így is sikerült elérnie Antonio parancsnok csapatát. Szerencsétlenségükre azonban ezzel csak annyit ért el, hogy egymás mellett esett el Velence két legnagyobb és leggazdagabb ura anélkül, hogy akár egyetlen magyart is megöltek volna. Hiába ugyanis a súlyos páncél, mely elfedi az egész testet, nem ér az semmit a nyílvesszők ellen, melyeknek hegyes, vékony hegye utat talál magának a legkisebb résen is. Így hát alig kezdődött el a harc, a velenceiek fele már holtan terült el a csatatéren. Az üldözés közben azonban Álmos lovasai rendkívül szétszóródtak a nagy területen, így mikor a dósze megérkezett a harctérre, testőrségével és kis gyalogságával azonnal rájuk rontott, s nagy pusztításba kezdett köztük. Ami eddig ugyanis hátrány volt, az most előnnyé vált, hisz a magyarok szablyái nem fogták a vértet, míg az ő bőr- meg sodronyingük két kardcsapást, annyit sem bírt ki. Benasuto, ki nem sokkal apja után érkezett meg, szintén közéjük csapott. A túlerő azonban oly nagy volt, hogy az ellen nem lehetett mit tenni. Álmos nehézlovasaival hamar felmorzsolta a kis velencei gyalogságot, mely védelem nélkül maradt a heves harcban, majd ezt követően valamennyi emberével a dózséra és annak fiára rontott. A velenceiek bár bátran küzdöttek, győzni nem győzhettek, s csakhamar valamennyien elestek, vagy a fogságába kerültek. A csata, mint azt előzőleg már említettem, nem ezen események miatt vált az utókor számára emlékezetes. Álmos ugyanis sok katonát fogságba ejtett, köztük a dózsét, s Benasuto fiát is. A tisztesség és a szokások, de legfőképpen a keresztényi hit is azt parancsolja, hogy ilyenkor el kell, hogy engedjék a foglyokat, még ha váltságdíj ellenében is, amint az a magas rangú emberek esetében szokás. Mert Izráel királya is megmondotta: akiket kardoddal vagy íjaddal foglyul ejtesz, tégy eléjük ételt és italt, hogy egyenek és igyanak, aztán térjenek vissza urukhoz! Álmos mindezt sutba vágta, s a felajánlott arany ellenére úgy határozott, hogy kivégzi valamennyi foglyát, köztük a dózsét, s annak fiát is. Azt beszélik Bartolomeot saját kezűleg ölte meg, elvágva torkát, ahogy a haramiák ölik meg áldozatukat. Egész Európa egyként hördült fel a gyalázatra, még maga a pápa is ki akarta átkozni a gazt. László király is mélyen felháborodott, ugyanakkor felettébb el is szomorodott, hisz mindezt tulajdon fia vitte végbe. Hiába, meg vagyon írva, az esztelen fiú bosszúság apjának és keserűség a szülőanyjának. Azonnal haza is rendelte Álmost, s többé nem engedte el maga mellől. A gonoszt ellenben már nem tudta kiűzni lelkéből, ami annál is sajnálatosabb, mivel a magyarok későbbi királyai, mint azt majd látni foglyuk, tőle származtak el. De nem menti ez fel tetteik alól azokat, kik Bizáncra és Ruszra támadtak, hisz eredendően minden ember bűn nélkül születik, s az nem öröklődik sem a felmenőktől, sem pedig Ádámtól, ahogy azt Augustinus és nyomán a latinok állítják. Tetteik révén válnak azzá az emberek amivé, s nem mentegetőzhetnek őseikkel vagy másokkal. Ismét elfogtak indulataim. Hiába, csak nehezen parancsolok érzelmeimnek. De térjünk vissza Dalmáciába. Bár a velencei sereg nagy része megmaradt, az ország előkelőinek színe-java ott pusztult abban a csatában. Mindezek után Ragusa védtelen maradt, mindössze egy kisebb helyőrség állt a falakon belül, kiket a magyarok serege könnyedén elsöpört. A város hatalmas gazdagsága ellenére azonban, melyet a kereskedelemnek köszönhetett, nem esett bántódása, mivel a sereg új vezérének szigorúan megtiltotta László, hogy akár csak egyetlen embernek is baja essék, vagy csak a legkisebb értéket is elemeljék, máskülönben halállal fenyegette meg. A győzelmet követően a szárnyas oroszlános hajók a maradék hadsereggel együtt visszafordultak, s visszatértek a vízen épült városba. Az új dózse a katasztrófa hatására nem is mert hadjáratot vezetni a magyarok földjére, inkább követet menesztett Fehérvárra, s békét kért László királytól, aki amazt készséggel el is fogadta, de csak ha a velenceiek kárpótolják őt a háború veszteségei miatt. Így megfelelő váltság fejében rövid időre ismét helyreállt a béke. Hadd említsem itt meg a kedves olvasónak, hogy míg a magyarok az Adria partján arattak győzelmet, addig Rusz seregei a Csodatevő Szűzanya segedelmével kiűzték a Vlagyimirt ostromló lengyel seregeket oroszhonból, mely hatására azok olyannyira megrettentek, hogy azonnal békét kértek, melyet a nagyfejedelem örömmel el is fogadott. Nem sokáig tartották azonban magukat ígéretükhöz, s csakhamar, mint látni fogjuk, ismét megtámadták országunkat. Mielőtt azonban mindez megtörtént volna az összes latinhitű királyság előbb Róma, majd pedig Jeruzsálem felé fordította tekintetét. 6608-ban ugyanis idős korában elhunyt Gergely pápa, s összeült a bíborosok testülete, hogy megválassza az új nyugati egyházfőt. László király uralkodásának utolsó nagy sikere volt, hogy ezen a nevezetes szavazáson el tudta érni, hogy Magyarország érsekét, az idős Istvánt koronázzák meg a tiarával, ki a Paganellus nevet vette fel. Nem sokkal ezt követően pedig hír érkezett a Szent Városból, hogy a még Gergely pápa által meghirdetett szent háború elérte célját, és a francia s a német seregek visszafoglalták a Szent Sírt és a Golgotát, hol Krisztus Urunk halálával megváltotta az egész világot. S bizony merem állítani, hogy valamennyi kereszténynek, legyen az pápista, igaz ortodox, avagy örmény, hatalmas ünnep volt az a nap. Valószínűleg sejti már az olvasó, hogy nemsokára lezárul ebben a történetben egy nagy korszak. Jeruzsálem visszavételének az örömhíre volt ugyanis az utolsó, mit a magyarok nagy királya, I. Dicsőséges László földi pályafutásában megért. Nem sokkal ugyanis az említett eseményt követően az idős király, még ugyanabban az évben kilehelte lelkét, s az Úr ítélőszéke elé lépett, hogy Ő bíráskodjék fölötte… Becsületes Kálmán trónra lépéséről és a második velencei háborúról. Immáron másodszorra virrad fel a Nap, mióta bevették a zarándokok szép városomat. Harmadik napja járják az utcákat zsákmány után kutatva, mindent összeharácsolva, mit csak képesek megmozdítani, s úgy ítélik meg, hogy pénzzé tudnak tenni. De meg vagyon írva, hogy a bűnnel szerzett kincs nem hajt hasznot s a harag napján mit sem ér a gazdagság. Nincs is más a magyarokon kívül a falakon belül: mindenkit leöltek, s akik mégis életben maradtak, ők a környező erdőkbe és kolostorokba menekültek. De nemsokára a kereszteseket is kiűzi onnét a lángtenger, mely mind nagyobb részét emészti fel az épületeknek. Lassan elporlad szép városom, s nem marad belőle más csak por és hamu. Krónikámat is csak egyre nehezebben tudom folytatni, oly sok gond gyötör. Újra és újra meg kell szakítanom az írást, hogy ne fogjon el a harag, s indulat. Érzem, közeleg a vég, hisz miután a város elpusztul, a magyarok a környező falvakat és kolostorokat fogják felprédálni. S én gyűlölöm őket, és bosszúért kiálltok az Úrhoz, még ha meg is van írva: Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket. Oly egyszerű a parancs, s mégis annyira nehéz. S tudom sem László király, sem pedig fia nem tett Rusz ellen, mégis e két uralkodó volt az, kik felvirágoztatták a magyarok országát, mely most hatalma pompájában dönti romba az enyémet. De meg kell vallanom, hogy László király nagy uralkodó volt: ki sokat háborúzott, ugyanakkor állandóan népe boldogságát kereste, s tetteiben megtartotta az Úr parancsait; miközben ő maga az eretnek latin keresztségben vált Isten gyermekévé, nem bántotta azon alattvalóit sem, kik más módon dicsőítették Krisztus nevét. Éppen ezért volt oly nagy a gyász szerte Magyarországon, mikor örök nyugalomra helyezték László királyt az általa építtetett fehérvári bazilikában. Őszintén siratta a népe a nagy uralkodót, kit szerettek és tiszteltek, s hatalmas tömegben gyűltek össze, hogy elkísérjék utolsó útján fejedelmüket. Az élet azonban nem állhatott meg, s az ország bizodalmát most László idősebbik fiába, Kálmán hercegbe helyezte, kit nem sokkal apja temetése után kentek fel Magyarország és annak tartozékai királyának; Antonina hercegnőt, a Kijevi nagyfejedelem húgát pedig királynéjává. Kálmán méltónak bizonyult apjához, észben, tehetségben és lélekben egyaránt, éppen ezért az utókor Becsületesnek nevezte el, melyet nem tagadhatom, méltán kiérdemelt, habár ő már nem tisztelte és becsülte olyannyira a földi békét, mint az apja: gyümölcsöztetni akarta mindazt az erőt és gazdagságot, mit elődei hagytak rá. Tette azonban mindezt a tisztesség és a becsület útján: igazságtalanul nem indított háborút, s szövetségesei megsegítésére sietett, ha azok segítségét kérték. Csak azokra hozott vészt és pusztulást, kik ellene kardoskodtak, s országa békéjére törtek. De számukra nem ismert kegyelmet, s addig küzdött ellenük, míg el nem pusztította őket. Kálmán megkoronázását követően előbb apja építkezéseit folytatta, melyek már nemcsak az ország gazdagságát és hírét gyarapították, hanem azt a célt is szolgálták, hogy ne csak szárazon, de tengeren is ellenségei fölé kerülhessen Magyarország. Elrendelte ugyanis, hogy a kikötőkben, melyekben eddig szinte csak a gazdag kereskedők hajóit lehetett látni, építsenek harci gályákat. Merthogy Kálmán már az első naptól kezdve készült a háborúra, mivel kémei útján tudomást szerzett Velence terveiről, mely nem felejtette el a vereséget és a megalázó békét, s mindenáron bosszúra áhítozott. A vízen épült város azonban előbb a szicíliai normannok királyságát támadta meg, hogy Dalmácia elvesztését pótolván Dél-Itáliában szerezzen magának területeket. De még mielőtt ezen eseményekről ejtenék szót, hadd említsem meg, hogy nemcsak Magyarországon került új király a trónra. Wladyslaw, kit a népe lovagiasnak nevezett el, még akkor is, ha valójában élete tanúsága szerint távol állott azon erényektől, melyeket a latinok elvárnak a lovagoktól, csaknem ugyanakkor hunyt el, mikor László Fehérváron. Fia, Zbigniew pedig, alighogy Krakkóban a lengyelek fejedelme lett, seregeivel Ruszra támadt és ostrom alá vette Kernave várát. Akárcsak apja, ő is vert haddal kellett, hogy visszatérjen országába, ennek ellenére békét az ifjú uralkodótól nem remélhetett Vlagyimir. Zbigniew folytatta a harcot, s még számtalanszor visszatért oroszföldre, s bár számos sikert el is ért, mégis ő volt az, ki pusztulásba vezette országát. Isten bosszút állt rajtuk, mert gyűlöli azokat kik, viszályt szítanak, s ártatlan vért ontanak. Bölcsebben tette volna, ha otthon marad, s megelégszik egyetlen országgal, s nem áhítozik más népek feletti uralomra. Sokkal tragikusabb azonban, hogy közvetve bár, de ez a háború volt az, mi végül elvezetett Rusz pusztulásához is, még ha sok idő tellett is el a két esemény között. E harc eredményeként jött létre ugyanis az az állapot, mely oly nagy feszültséget okozott a későbbiekben a magyarok és az oroszok között. De hogy sorjában haladjak az eseményekkel, előbb azt a szomorú napot kell megemlítenem, mikor a lengyel seregek elfoglalták és kifosztották Vlagyimir gyönyörű városát 6613 telén, s miután Halics ellen vonultak csapataikkal, ahol viszont Isten segedelmével vereséget mértek rájuk az orosz csapatok, s tűzszünetre kényszerítették őket. Hanem most térjünk vissza Itáliába, hol a velenceiek bizony csakhamar a lengyelek sorsára jutottak. Mint azt előzőleg mondottam, a dózse ismételten háborúra készült: serege délnek hajózott, s Bari mellett partra szállva elfoglalta a normannok erősségét. A szicíliaiak királya hamar felismerte, hogy nem lesz képes egymaga szembeszállni a támadókkal, hisz Bizánc régi ellensége ekkor már nem volt a régi: hadserege kicsi volt, flottája pedig öreg és gyenge. Így hát követeket menesztett Magyarországra, s Kálmán király segítségét kérte, aki nagy örömmel ígéretet is tett, hogy amilyen hamar csak tud, hadba száll mellette. Azonnal utasítást is adott Petur vezérének, hogy hajózza be seregét és keljen át az Adrián. Mindeközben pedig rávette a pápát (ki apjának köszönhette hatalmát), hogy átkozza ki a dózsét, amiért az egy keresztény államot támadott meg, bármiféle indok nélkül. Paganellus pápának talán ez volt az első és egyben utolsó jelentős cselekedete, hisz idős kora miatt nem sokkal ezután elhunyt. S bár itt van mellettem a római püspökök névsora és uralkodásuk dátumai, inkább nem sorolom tovább őket. Ezt követően ugyanis rendre igen idős pápákat választottak ezért szinte pár évente kellett összeülnie a bíborosok testületének. Jelentéktelen pápák, kiknek többsége pár éves uralmuk alatt nem tudtak maradandót alkotni. De így is előreszaladtam. A magyarok serege ugyanis még Paganellus halála előtt, 6614-ben partra szállt Bari mellett, melyet azonnal ostrom alá is fogott. A vár erős védművekkel és hatalmas kőfalakkal rendelkezett, de a velenceiek csak egy kisebb helyőrséget hagytak hátra, mivel nem számítottak támadásra a tenger felől. Így a magyaroknak nagyobb véráldozat nélkül sikerült bevenniük a rendkívül fontos helyen fekvő, jól felépített erődöt. A győzelmet követően Petur azonnal kivonult, s üldözőbe vette az ellenség főseregét, melyet csakhamar sikerült is csatára kényszerítenie. Az itáliaiakat ismét a dózse vitte harcba, azonban a szerencse, elődjeihez hasonlóan őt is elkerülte. Pedig az ütközet helye kedvezett a velenceieknek: hegyes vidéken csaptak össze, ahol a lovasok nem tudták messziről nyilaikkal megtizedelni az ellenséget. Az ifjú dózse viszont meggondolatlan és forrófejű volt: védelem nélkül hagyva íjászait, testőrségével egyetemben előre lovagolt, hogy elsőként támadhasson a magyarokra, ezzel szerezvén magának dicsőséget. A sokszoros túlerő azonban csakhamar legyűrte a velencei lovagokat, fejedelmük pedig elmenekült a csatatérről, magára hagyva megmaradt embereit. Ezek után Petur páncélos lovagjaival könnyedén felmorzsolta a védtelen itáliai íjászokat, majd pedig összes emberével a megmaradt gyalogosokra rontott. Bár a magyarok is súlyos veszteségeket szenvedtek, a túlerőnek köszönhetően végül győzelmet tudtak aratni, mivel sikerült kiűzniük a velencei csapatokat Dél-Itáliából. Kálmán a győzelmet követően felvette a Nápoly királya címet, melyet utódai azóta is viselnek, még akkor is, ha Nápoly városa még sok-sok évig nem is volt a birtokukban, hisz amazt előzőleg a pápa hajtotta uralma alá. Az ezt követő néhány esemény azonban néhol igen hiányosan maradt ránk, éppen ezért előre is az kedves olvasó bocsánatát kell kérnem, ha nem tudok mindent oly részletesen lejegyezni, mint azt egyébként szeretném. A nagy zavarodottság oka ugyanis az, hogy a krónikák említenek egy háborút a magyarok és a szicíliaiak között, mely Reggioért folyt. Egyesek azt mondják, hogy Bari elfoglalását követően tört ki az említett konfliktus, mások szerint viszont mindez évekkel később történt. A krónikások azonban csak annyit hagytak az utókorra, hogy volt akkor egy háború a két ország közt, mely során a magyarok elfoglalták Reggio városát és a hozzá tartozó földeket, azt ellenben nem, hogy pontosan mikor, s miért zajlott ama harc. Így hát arra kell kérnem az olvasót, hogy elégedjék meg csupán ennyivel. Azon események helyett, melyeket csak Isten tudhat, szóljunk hát inkább arról, miről a krónikák is regélnek. Nem sokkal az Itáliában elszenvedett vereséget követően a velenceiek felkerekedtek egy újabb haddal, hogy megtörjék a magyarokat. Ezúttal viszont nem az ellenséges hadsereg ellen vonultak, épp ellenkezőleg: Dalmáciába indultak, mely tartományt csak kisebb helyőrség védelmezett. Így akarták kikényszeríteni a békét, s a maguk előnyére fordítani a hadiszerencse kerekét. De a magyarok igazi ereje, mint az már korábban is írtam, s eztán is számtalanszor bebizonyosodott, nemcsak a nyilaikban, hanem a gyorsaságukban is volt. Amint hírt kaptak a támadásról, felkerekedtek és áthajóztak a tengeren, hogy megütközzenek a velenceiek utolsó nagy seregével. Mert bizony az a sereg volt a város utolsó reménysége, csakúgy, mint Novgorod Ruszé. S mily különös is a sors! Annak a seregnek az élén is egy ifjú állt, akárcsak az én városom falait is egy fiatal fejedelem védelmezte, mikor a magyarok megérkeztek. Talán mindketten túlontúl ifjak is voltak a nagy teherhez, hisz alig érték el a férfiak korát, s egy egész ország sorsa nehezedett gyenge vállukra. Épphogy elszakadtak anyjuk öléből, máris a csatatéren kellett vért ontaniuk. Túl nagy volt a feladat, s túl kevés a hátuk mögött álló év. Míg azonban a velenceiek maguk keresték a háborút, s a békétlenséget, Rusz mindig is békében élt a magyarokkal, s soha nem indított igazságtalanul háborút. A dózse mohó és hataloméhes volt, nem elégedett meg azzal az amúgy is hatalmas gazdagsággal, mit Isten adott neki. S aki túlzott hatalomra vágyik, az előbb utóbb megbűnhődik. Mert így szólt az Úr: Igen, elégtételt szerzek ellenségeimtől, és bosszút állok ellenfeleimen. Elbukott a vízen épült város, elbukott Lengyelország, s el fog bukni Magyarország is. De ismételten előre szaladtam, s teret engedtem dühömnek. Hiába próbálok, nem tudok megszabadulni a gyűlölettől, mit a magyarok iránt érzek. S bár törekszem nem kárhoztatni azokat, kik nem érdemelték ki haragomat, de egyre másra tör fel bennem, hogy mindez mi most történik, I. Dicsőséges László s fia I. Becsületes Kálmán nagyszerűségének és tehetségének köszönhető. Hisz ha ők annak idején nem virágoztatják fel a magyarok királyságát, s nem teszik naggyá Európa országai közt, akkor most nem tipornák lovaik Rusz szent földjét. S mindebben a folyamatban nagy lépés volt az, mikor a köztársaság utolsó serege megütközött Dalmáciában a magyar lovasokkal, kik ráadásul igen nagy előnyben voltak ellenfeleikkel szemben, hisz a velenceieknek nem volt lovasságuk, csupáncsak talpasokból állt seregük. Nagy hadvezérnek kellett volna ahhoz lenni, hogy győzelemre vezesse őket. A nagy hadvezér azonban az ellenfél élén lovagolt, ki szintén fiatal volt, de erőben és tehetségben kora egyik legnagyobbja, s kiről még sok szót ejtek majd krónikámban. Őt is Kálmánnak hívták akárcsak a királyt, s őt az utókor Jóképűnek nevezte el, mivel igencsak szép és daliás férfiú volt, s bár buzgó keresztény, a fehérnépnek csábításának nem tudott ellenállni. Az ő vezetésével győzedelmeskedtek a magyarok: az ellenség nagy része a csatatéren maradt, a többi pedig fogságba esett, kiknek életét Kálmán megkímélte. A lovasok ezúttal is előbb nyilaikat lőtték ki, hogy azok még azelőtt megtizedeljék az ellent mielőtt összecsaptak volna a kardok, lándzsák és tőrök. A nyílzáportól megfogyatkozott és megzavarodott ellenséget ezután a páncélos lovagok elsöprő rohamaikkal törték a meg. A velenceiek ifjú hadvezére bár derekasan helytállt, mégis szomorú sors volt az övé. Oly fiatalon kellett meghalnia, s vele együtt a országa is a sírba szállt. Mert a győzelmet követően Kálmán király seregét északra küldte, hogy vegyék be a vízen épült várost, ezzel vetvén véget a hosszú ideje tartó viszálykodásnak. Ezt a sereget már nem Jóképű Kálmán vezette, mit onnan tudhatunk, hogy ama seregre Isten súlyos büntetést küldött, mely rettenete miatt egész Európában elterjedt. De még mielőtt erről szólnék, hadd meséljem el, miként ért véget a dózsék uralma Velencében. A magyarok ugyanis nemcsak szárazföldön, hanem vízen is győzedelmeskedtek, s gályáik is elindultak Velence felé. Mikor a vereségek híre megérkeztek, a dózse nagy félelmében elmenekült a városból, s megmaradt hajóira szállt. Ő már sejthette, hogy mindennek vége, habár jobban tette volna, ha szárazon próbál kijutni a falak közül, mielőtt még ostrom alá fogták volna azokat; a hajókra ugyanis rátámadtak a magyarok, s elsüllyesztették valamennyit a dózséval együtt, ki a habok közt lelte halálát. A csata épp a város mellett zajlott le, annak lakosai végignézték, miként hal meg uruk. Erre oly nagy lett bennük a rémület, hogy fellázadtak, s elűzték vezetőiket, és a polgárok maguk közül választottak követeket, így próbálván békét kötni a támadókkal, s elkerülni a gyilkos ostromot. Azok azonban nem hallgattak a béke hívó szavára, s talán e miatt is érte el Isten haragja azt a Róbertet és seregét, ki a király kegyetlen öccsének, Álmosnak volt a rokona, aki oly nagy rémtetteket hajtott végre annak idején Horvátország meghódoltatása idején. A város felé tartó had ugyanis nem sokkal célja előtt letáborozott a part mentén. Éjszaka viszont hatalmas vihar kerekedett és a megáradt tenger elöntötte a sátrakat. Sok száz ember, köztük Róbert is az özönvízben lelte halálát, valamint számos fegyver és egyéb felszerelés is ott veszett. A történtek ellenére a megtépázott és megfogyatkozott sereg nem fordult vissza, s nem is oszlott fel. Az életben maradt vezérek kapitányt választva maguknak elhatározták, hogy folytatják útjukat és beveszik Velencét. Tették ezt sokkal inkább azért, mivel nem volt sem élelmük sem pénzük, mintsem országuk dicsőségéért. Így folytatták útjukat, s csakhamar elérkeztek a városhoz, melynek falai alatt elébb elutasították a város lakóinak békeajánlatát, majd megkezdték az ostrom előkészületeit. A pusztán néhány napig tartó harc végső rohamára 6621 novemberében került sor. A megfogyatkozott, de tapasztalt magyar harcosok ellen nem vehették fel a küzdelmet a városlakókból verbuválódott védők, kik között mindössze néhány tapasztalt fegyverforgató akadhatott, s egy kevés zsoldos lovag, kik nem is viaskodtak oly hévvel, hisz nekik csak a pénzük volt a fontos. A támadók talpasai csakhamar elfoglalták a falakat és betörték a kaput, melyen így akadálytalanul zúdulhattak be a lovasok, akik szép lassan, szigetről szigetre számolták fel az ellenállást, s végül a város központjában az utolsó ellenszegülőket is kardélre hányták. Velence elesett, s a katonák kifosztották a gazdag kereskedővárost csakúgy, mint most Novgorodot. De a vízen épült várost nem pusztították el, hisz az Magyarország egyik tartományává lett.

A lengyel háborúról, Becsületes Kálmán haláláról, Álmos király rémtetteiről és annak fia trónra lépéséről
A győzelem hatalmas volt. Kálmán király óriási ünnepséget rendezett országa székhelyén, s a zsákmányolt zászlókat Székesfehérvárra szállították és elhelyezték a bazilikában. Eközben pedig egész Európa csodálattal és egyben rettenettel szemlélte az új hatalmat, mely felemelkedőben volt, s tartományai immár a Fekete-tengertől egészen Itália déli csücskéig terültek el. De Kálmán nem örülhetett sokáig a frissen kivívott békének. Hamarosan ugyanis Miroslav nagyfejedelem követei érkeztek hozzá, hogy segítségét kérje (Miroslav annak a Vladimir nagyfejedelemnek a fia volt, aki Antonina királyné testvére is volt, s akitől a 6622 vette át a kijevi aranytrónust). A lengyel fejedelem ugyanis ismét betört Ruszba, s ezúttal seregei rövid ideig Kijev falai alatt is letáboroztak, ahonnan azonban Isten segedelmével visszaverték a város védői. Ez mégis olyannyira megrettentette Miroslav nagyfejedelmet, hogy mint azt az évkönyv is leírja, kétségbeesésében rokonához, a magyarok királyához küldött, hogy rávegye, támadja meg Lengyelországot. Ó bár ne tette volna! Jobb a keserves győzelem és a nagy áldozat, ha azt egymagunk vívjuk ki, mint a másik segítségével elért könnyű diadal. Mert a gonoszoktól távol marad az Úr, de az igazak imáját meghallgatja. Bár Krisztus útja nehezebb, ha bízunk benne, átvészeljük a szenvedés időszakát. De akkor a könnyebb utat választottuk, nem gondolva bele, hogy az emberek gyarlók és hatalomra éhesek. A magyar királyok sem voltak különbek. Akkor azonban nem tudhatta Rusz, hogy mit hoz a jövő. Miroslav nagyfejedelem kétségbeesésében és rokona iránti bizalomból fordult a magyar királyhoz. S megvallom ebben nem is volt akkor hiba, hisz Kálmán becsületesen cselekedett, s 6628-ban hadat indított Lengyelországba. Ő valóban nem tehet arról, mit utódai cselekszenek, még ha ez a háború hozza el a viszályt Rusz és a magyarok között. Harmadszorra, s attól félek, utoljára pillantom meg a fák koronája mögül előbukkanó, s a reggeli harmaton megcsillanó nap fényét. Haj, pedig mily gyönyörű látvány, amint a hajnali napsugár utat talál magának a fák között, s megtörik a tűleveleket beborító milliónyi harmatcseppen. Isten eme apró csodái azok, melyek elfeledtetve minden szomorúságot, s gondot, végtelen nyugalommal és boldogsággal töltik el a lelket, megérezvén az Úr jelenlétét, még az ily vészterhes időkben is. De tudom, utoljára láthatom a napfelkeltét, s holnapra kolostorunk is szép városom sorsára jut. El kell hagynunk ezeket a falakat, mert az istentelenek reggel óta megkezdték a vidék felprédálását is, miután Novgorodot immár teljesen elpusztították, szent ikonjaival és templomaival együtt. Magas falai leomlottak, épületei elporlottak. A tűz is alábbhagyott már, nem maradt mi táplálná. S most, hogy a városban már nem maradt semmi, miről úgy gondolnák, hogy hasznot hajthat, a vidéket kezdték el dúlni, s a folyó mentén haladva útjukat fel-fellobbanó lángok jelzik. Csak idő kérdése mikor érik el a kolostort. A menekültek, kik abban bíztak, hogy Isten szolgáit megkímélik, most ismét futni kényszerülnek, hogy ha mást nem, hát az életüket és a családjukat megmentsék a pusztulástól. Öregek és gyermekek, apák és anyák vették útjukat az erdő felé. Testvéreim is készülődnek: a sebesülteket, az élelmet, a szent ereklyéket és ikonokat szekérre rakják, s befogják eléjük a lovakat, ökröket és a szamarakat is. Most mindannyian így imádkozunk: Sok szomorúságot és bánatot, könnyet és sóhajt, félelmet és rettegést okoztak azok a gonoszak, akik ránk törtek. „Uram, Istenem hozzád fordulok, ments meg, szabadíts meg üldözőinktől. Istenünknek, Krisztusnak szeplőtelen anyja! Ne hagyj magunkra szomorúságunkban. Borisz és Gleb, ti dicső mártírok segítsetek meg minket, bűnösöket. Testvéreim, imáitokkal ti is segítsetek ellenségeink ellen…Mint arról már szólottam, a nagyfejedelem kérésére Kálmán követeket küldött Lengyelországba, hogy hagyjanak fel a viszálykodással, de miután azok erre nem voltak hajlandóak, ezért ismét körbehordatta a véres kardot országában, s hadba hívta lovasait, jobbágyait, várnépeit majd két sereget is útnak indított, hogy még a tél beállta előtt keljenek át a hegyeken. A lengyelek erre a német királyhoz fordultak segítségért, aki el is küldte üzenetét Fehérvárra, melyben követelte a magyar seregek visszahívását, különben a szövetség felmondásával fenyegetőzött. Erre azonban a Kálmán csak akkor lett volna hajlandó, ha a lengyelek azonnal békét kötnek Russzal, s visszaadják neki Vlagyimir városát, melynek az jogos tulajdonosa. Így a tárgyalások eredménytelenek maradtak, s a német uralkodó fel is bontotta a szövetséget, ugyanakkor a háborút nem üzente meg, mivel időközben a francia uralkodóval is viszályba keveredett. Eközben a két magyar sereg messzi behatolt a Lengyel Fejedelemség területére: az egyik Krakkót, az ország székhelyét fogta ostrom alá, a másik pedig a sziléziai Wroclaw vára ellen vonult, hogy elfogja az ott időző uralkodót. Zbigniew megrémülve, hogy fővárosa elesik, hamar erősítést küldött, hogy az próbáljon meg észrevétlenül bejutni a városba, s segítse a védőket harcukban; míg ő maga menekülni próbált várából. Szerencsétlenségére azonban egyik terve sem sikerült: Wroclaw erődjét hamar bekerítették, Krakkó megsegítésének a kísérlete pedig annak elvesztésébe torkollott, mindjárt el is mondom hogyan. De már egyre nehezebb írnom, lassan kiürül a kolostor, s nem marad más csak én. Egyre gyakrabban kell megszakítanom az írást, s segítenem kell menekülő testvéreimnek. A magyarok hamarosan itt lesznek, a harangtoronyból már látni is őket. S hogy ennyi kín és szenvedés nem volna elég, immár az erdő sem biztonságos: azt beszélik, egy hatalmas lovassereg közeledik kelet felől, s nagy porfelhőt látni felszállni a fák mögül. Még többen jönnek. Uram irgalmazz! De térjünk vissza a lengyel székváros ostromához, mely köré Zsigmond Gutkeled, a magyarok vezére szoros ostromgyűrűt vont, s járőrei éberen őrködtek az utak mentén. Hamar fel is fedezték a közeledő erősítést, mit Zbigniew küldött ki, s úgy határozott, hogy egyszerre semmisíti meg a felmentő sereget és veszi be a várost. A csatára 6629. január havában került sor. A lovasok már kora reggel nyeregben ültek, és elindultak a közeledő talpas sereg felé, s azokat már messziről nyilaikkal zaklatták, kik közül így csak kevesen érték el a kapukat élve. Eközben a magyarok ostromgépeikkel megindultak a város felé, s létráikon és tornyaikon felmászva megvívták a falakat, majd behatolva az elnéptelenedett utcákra megnyitották a kapukat és lekaszabolták a maradék katonát is. A város lakói rettegve várták az ellenséget kikről korábban azt terjesztették, hogy még mindig olyan kegyetlenek, mint vad őseik. Félelmük ellenben alaptalannak bizonyult: bár a támadók elárasztották a várost, nem bántották annak lakosait. Krakkó elestét alig egy hónappal követte Wroclaw vára is, hol az ostromban életét vesztette Zbigniew király is, kit az utókor Rosszakaratúnak nevezett el, amiatt a nagy vész miatt, mit hódító vágya országa fejére hozott. Eközben Zsigmond Gutkeled elküldte lovasait Volhíniába, hogy ott csatlakozzanak Jóképű Kálmán kis csapatához, ki Vlagyimir városa bevételére indult el. A nevezetes csatára, mely nem is nagysága, hanem jövőbeni következményei miatt vált oly emlékezetessé a magyarok és az oroszok számára, 6630-ban került sor. Az ostrom rövid volt, a kicsiny helyőrség hamar megadta magát. Kálmán király azonban a várost nem adta vissza Rusznak, hanem megtartotta magának és országához csatolta azt egész Volhíniával egyetemben, mintegy a segítség fejében, ugyanakkor a fejedelmi címet nem vette fel, rokonára tekintettel. Miroslav nagyfejedelem akkor ebbe belenyugodott, de azt azért sikerült elérnie, hogy a lakosait, kik az igaz ortodox hitet követték, békében meghagyják, s szabadon gyakorolhatják vallásukat, a püspököt pedig továbbra is a kijevi metropolita nevezheti ki. Mindezt elfogadható árnak tartotta a segítségért cserébe. Nem látta előre, mit egyházunk feje, s maga a patriarcha is előre látott. Őszentsége ama bizonyos levelében, melyet akkor küldött Kijevbe, óva intette a nagyfejedelmet attól, hogy a hit dolgában megalkudjon, hisz ha a pór vétkezik Krisztus és annak egyházának törvényei ellen, akkor csak magára vonja Isten haragját, de ha az úr vétkezik, azzal nemcsak saját, hanem az egész népe sorsát veszélyezteti. Így a patriarcha saját népe és az igaz ortodox hitet követő népek védelmére szólította fel a nagyfejedelmet, hogy ne hagyja őket az eretnekek és pogányok bűnös üzelmeinek kiszolgáltatni. Igaz volna az, hogy mindez az Úr büntetése, amiért elhagytuk akkor a testvéreinket? Isten bocsássa meg, de még ha őszentsége előre is látta sorsunkat, nem hiszem, hogy ez Krisztus akarata volna. Hisz akkor Miroslavnak nem volt más választása, hisz háborút nem kezdhetett akkor a magyarok ellen, akik nemcsak erősebbek voltak nála, de meg is segítették a bajban, mikor ő kérte. S nem hagyta el testvéreit sem, hisz, mint azt előzőleg már mondottam, elérte, hogy továbbra is szabadon éljenek az oroszok, hitüket megtartva. S Miroslav nem tudhatta, mit hoz a jövő. Rusz nem vétkezett akkor, sem azóta. A magyarok voltak azok, kik felrúgták a békét, s rátámadtak Ruszra. S bűnük annál nagyobb, hisz nem elfoglalni jöttek az országot, hanem elpusztítani azt. Nem! Ez nem az Úr akarata, hanem az embereké. Csak az ember képes ilyen gonoszságra, nem foglalkozván Isten parancsával. De mégis ki tehet a háborúról, mitől most oly sokan szenvednek? Az egyik az ősi földjét követelte vissza, a másik pedig még többet akart, mert nem volt elég az, mije már volt. S vajon minderről csak a királyok tehetnek? A magyarok vágyták a további háborút, bojárjaik egyként támogatták uralkodójukat, mikor az Jeruzsálem helyett Kijev ellen akart vonulni; míg az oroszok is akarták Volhíniát, mit kiszakították a latinok Szent Rusz kebeléből. De bűne-e fellépni az igazhívők védelmében, kiket eretnek papok és szerzetesek zaklatnak és üldöznek? Fittyet hánytak László és Kálmán király fogadalmára, s lerombolták a templomokat, elüldözték a szerzeteseket, kik nem hajtottak fejet a római püspök előtt. A magyarok urai a bűnösök, s mégis mi szenvedünk. Hogy lehetne ez Isten akarata? Nem! A bűnös meg fog bűnhődni, s nemcsak a másvilágon, de itt a földön is. Megbűnhődött Velence, megbűnhődött Lengyelország és előbb vagy utóbb megbűnhődik Magyarország is. Mert meg vagyon írva: Bizton megfizetnek az igaznak a földön, a gonosznak és a bűnösnek éppen úgy, s a gonosz belebukik saját gonoszságába. De az is meg vagyon írva, hogy ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának, hiszen írva van: "Enyém a bosszú, én majd megfizetek" - mondja az Úr. Az ember feladata, hogy a csapásokat méltón, s krisztusi módon fogadja és viselje: Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes! Vlagyimir bevételét követően, amilyen gyorsan érték el eddigi sikereiket a magyarok, oly hamar fulladt ki most a támadásuk. Az elfoglalt és lázongó tartományokban rendet kellett tenni, miközben a király nélkül maradt lengyelek – Zbigniew halálát követően az előkelők egy csoportja kormányzott az ország megmaradt részében - újabb csapatokat toborozva betörtek a megszállt területekre. Ebben a helyzetben érte utol a halál Kálmán királyt a 6633. évben. A nagy király halálát egész országa gyászolta, s Miroslav nagyfejedelem is őszintén megsiratta szeretett rokonát és barátját. A fájdalom annál is nagyobb volt, mivel ezzel véget is szakadt a magyarok nagy királyainak sora, melyet még az az István nyitott meg, ki keresztény hitre térítette ezeket a pogány népeket. Kálmánt ugyanis idős öccse követte trónusán, az az Álmos, kit még Horvátországban elkövetett bűneiért az utókor Kegyetlennek nevezett el. Kálmánnak és Antonina hercegnőnek ugyanis nem született gyermeke, s innentől kezdve Álmos leszármazottai uralkodtak a magyarok felett, kik oly sok szenvedést hoztak a keresztény nemzetekre. Maga Salamon egy évet sem uralkodott, mégis, az idős király ez alatt a röpke esztendő alatt sok gonoszat cselekedett. Ekkor romlott meg a jó barátság Rusz és Magyarország között, mivel Álmos és a bojárok – kik soha nem bocsátották meg, hogy Antonina megmaradt hitében - egyként vetették rá magukat az anyakirálynéra: mindenétől megfosztották, szent ikonjait meggyalázták, a mellette szolágáló pópát megölték, s őt magát is börtönbe akarták zárni. Szegény asszonynak menekülni kellett abból az országból, melyet igazán megszeretett, s sokat tett a népéért. Öccse mellett keresett menedéket Kijevben, ahol csakhamar követte férjét a mennyek országába. Eztán Álmos még számos borzalmas dolgot elkövetett: azokat kik ellene voltak megölette, s szenvedésüket élvezettel nézte végig, és bár idős volt, állandóan részegeskedett és tivornyázott, valamint fiatal lányokkal hált, s ha azok ellenkeztek, erőszakkal tette őket magáévá. S más fertelmes bűnöket is elkövetett, miről most nem szólok. Hamar meg is gyűlölte népe, az egyház ellene fordult, ráadásul mindeközben a lengyelek is fellázadtak, s egy kis csoportjuk ostrom alá is vette Krakkót, habár a várost bevenniük nem sikerült. Véget is vetettek a tébolynak hamar, s egy este ellenségei rátörtek Álmosra, annak hálószobájában, s ott helyben felkoncolták szeretőivel egyetemben, majd pedig kevés hívét, kik korábban szintén szörnyű dolgokat követtek el, karóba húzták. Álmos halálát követően fiát, Haragos Salamont ültették a trónra, aki bár apja sok tulajdonságát örökölte, nála jóval eszesebb volt. Ő is szerette a bort s a nőket, miközben a hitet nem vette oly komolyan, mint elődei. De politikában járatos volt, s mivel a hatalomvágy belőle sem hiányzott és országa területét meg akarta növelni, apja példáján okulva kétszer is megfontolta, mit cselekszik s mit mond. Tudta, hogy céljai eléréséhez béke és nyugalomra van szüksége királyságában, ezért visszatért ősei politikájához, s kiegyezett az egyházzal, a bojárokkal valamint apja gyilkosaival; majd elvette az ország talán legnagyobb hatalmú urának, Zsigmond Gutkelednek a lányát, Radoztát. Az ortodoxokat viszont nem szívlelhette, s bár nem bántotta őket, missziókat támogatott, hogy térítsék át őket a latin hitre. Rendet teremtett Lengyelországban is, hogy fojtathassa annak meghódítását. Ő ugyanis már az egész országot magának akarta, s ezt jelezvén Krakkóban fejedelemmé választatta magát, egy marék, hozzá hű előkelővel. Azóta viselik utódai a lengyelek fejedelme címet. Ezt követően újdonsült apósa és Jóképű Kálmán vezetése alatt megindította csapatait, hogy azok vegyék birtokukba az azon városait, melyek még nem hódoltak be neki, de legfőképpen Gnieznot, mely az ellenállás központja volt. Itt székelt ugyanis az egyházuk feje, az érsek, ki a fejedelem halálát követően élére állt a magyarok elleni harcnak. A lengyelek derekasan küzdöttek az országukat elárasztó ellenséggel, de végül minden hiába vitézségük hiába való volt: mikor újabb és újabb csapataik megpróbálták visszavetni az előrenyomuló Zsigmondot, az lovasaival rendre szétszórta a lelkes, de kardhoz és íjhoz alig értő parasztokat. Ennek mégis sikerült oly érzékeny veszteségeket okozni a magyaroknak, hogy mikor Zsigmond megérkezett Gniezno alá, s szembe találta magát a lengyelek főseregével, inkább úgy határozott, hogy nem száll szembe a túlerővel, hanem inkább tábort épít, s beássa magát, és bevárja Jóképű Kálmán seregét. A helyzete már-már reménytelen volt, amint lassan bekerítették a szinte semmiből előbukkanó ellenséges seregek, végül imái mégis meghallgatattak. A tél közepén, mikor a fagy már szinte elviselhetetlen volt, s elfogyott majdnem minden élelme is, Kálmán hatalmas lovasseregével elérte Gniezno várát, s attól délre megütközött egy kicsiny falu mellett a lengyelek seregével. A Legnicai Wenceslaus és Pieritzi Szvjatopolk által vezetett, a felkelőkkel kiegészült had ugyan túlerőben volt, s ráadásul a magyaroknak csupán kevés talpasuk volt, mégis hátrányba kerültek azáltal, hogy a két irányból, külön-külön közeledtek a csatatérre. Kálmán úgy határozott, hogy nem várja be míg egyesülnek, s gyalogosaival ő maga hátramaradt a falu mellett, hogy megvédje azt, s feltartóztassa Pieritzi Szvjatopolkot, miközben lovasait elküldte Wenceslaus serege ellen. Kálmán embereivel hősiesen küzdött a csatában, de iszonyatos árat fizetett érte: gyalogosait mind egy szálig elvesztette, akárcsak kíséretének nagy részét, de ő maga sértetlen maradt a küzdelemben. Eközben lovasai szétszórták a Wenceslaus seregét: nyílzáporukkal megbontották soraikat, majd pedig közéjük vágtatva lekaszabolták őket egytől-egyig; majd miután megfutamították őket, azonnal visszatértek a faluhoz, hogy megsegítsék vezérüket, aki már igencsak szorongatott helyzetben volt. Végül Szvjatopolk csapatait is sikerült megsemmisíteni, s a heves harcban ráadásul mindkét lengyel főúr is elesett. Ezt követőn Kálmán és Zsgimond közösen bevették a védtelenül maradt Gnieznot, de az érseket nem sikerült elfogni, mivel ő már korábban elmenekült onnan... Ó itt vannak, már az udvarban. De nem fognak senkit és semmit sem találni a kolostorban: mindenki elment már, csak én maradtam. Bevették magukat az erdőbe, melyet szerencsére elkerül a közeledő óriási had. Viszont ők is ide tartanak, milliónyi, végeláthatatlan ló- és embertömeg. D ezek nem magyarok, mások a páncéljuk, mások a jelvényeik. Kelet felől érkeztek s zászlaikon mindenféle állat van: vágtató lovak, szárnyaló madarak. Pusztai népek ezek, kik nem sokkal ezelőtt tűntek fel a messzi Ázsiából. Ó Uram, bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek! U.i.: Az fenti, kitűnő állapotban lévő kéziratra egy közös magyar-orosz régészcsoport talált rá 2010 júniusában Novgorodtól délre, egy régi kolostor romjainál.

Alexandr Nyevszkij
 
Fórum: legfrissebb
Posted by erew - nov.. 24, 2017 23:45
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 260 vendég és 3 tag böngészi