AutoalkatreszOnline24.HU

Siphonia ostroma folytatása

Khu viszonylag gyorsan haladt az alagútban, néha azonban meg-megbotlott a lehulló törmelékben, föld göröngyökben. Azóta kerülhettek a földre, amióta legutóbb itt járt. Hát az se most volt, emlékezett. Végre elérkezett a kijárathoz, Körülnézett, mindent pontosan megjegyzett: ajtófedél, lépcső. Azután eloltotta a fáklyát, és várt pár percet. Nem csak azért hogy hallgatózzon, hanem hogy a szeme is hozzászokjon a sötéthez. A pár perc lepergése után sem hallott semmi neszt föntről. Ez lehetett azért, mert már elaludtak a föntiek, ez volt a rosszabb verzió, vagy a jobb, hogy senki nincs a közelben. Lesz ami lesz, gondolta, és felmászott a meredek lépcsőn. Óvatosan megkereste az ajtó fogantyúját, majd lassan tolni kezdte felfelé. Minden erejét latba kellett vetnie, mire megmozdult az ajtó. Bizonyára a szél hordta rá a homokot, és ezért volt olyan nehéz. Végül is sikerült résnyire megemelnie. A finom homoktól, ami lefolyt az ajtó szélein, majdnem eltüsszentette magát, de valahogy sikerült visszatartania. Kikémlelt a nyíláson. A nap már régen lement, szerencséjére a közelben egyetlen egy katonát sem látott. Se ébren, se alva. Még jobban megemelte az ajtót, most már ki is könyökölt rajta. Megint mozdulatlan maradt, mert halk hortyogás ütötte meg a fülét. Éles szeme nem szúrta ki az előbb: a néhány pálma alatt, amelyek a közelben nőttek, egy katona szunyókált. Khu hallgatott, és figyelt. A katona továbbra is egyenletesen lélegzett, tehát nem vett észre semmit. Kikászálódott a gödörből, és halkan lehajtotta az ajtófedelet, és szépen elsimította a nyomait. Innentől Khu, mintha árnnyá változott volna. Úgy mozgott, mint egy párduc a párnás talpaival, és persze annyi hangot is adott. A tábortüzek felé igyekezett, ahol a vezéri sátrat sejtette. Ez már kockázatosabb volt, mert bármelyik pillanatban észrevehetik, és megkérdezhetik tőle: mit keresel itt. Szerencsére azonban semmi ilyesmi nem történt, szerencsésen eljutott a sátrakig, amelyek a főnököknek voltak felhúzva. Most már csak azt kellett kiderítenie, melyikben „vigyázzák” a vezért, ugyanis minden sátornyílás előtt két-két őrszem strázsált. Csendben fülelt, hátha a kiszűrődő hangokból meg tudja állapítani, melyikben is van a főnök. Egy ideig nem hallatszott semmi, és nem is volt semmi mozgás. Khu az egyik sátor háta mögött lapult, amikor is egy harcos lépett be oda.
- Dicső nagyvezér, az ostromgépek készen állnak – szólalt meg a belépő katona.
A dicső nagyvezér éppen esti vacsoráját fogyasztotta nagy élvezettel, amit a sarokban térdelő rabszolgalányok tálaltak elé.
- Nagyon helyes – bökte oda teli szájjal, de egyébként most nagyon hidegen hagyta ez a dolog. Már az étel utáni „hancúr” járt az agyában, ezért intett is a hírnöknek, hogy tűnjön már el a sunyiba.
Igaz ami igaz, mindhárom lány igen szemre való volt, még régebben csatába „zsákmányolták” őket a dicső hadvezérnek. Egy még nagyon fiatal volt 16 körül, a másik kettő már közelebb a harminchoz. Persze ez nem azt jelentette, hogy egy kicsivel is rondábbak lettek volna, esetleg nem lettek volna kívánatosak. Hogy is nézett volna ki, hogy egy vezér „háreme” csúnya lányokból álljon. Khu továbbra is feszülten hallgatózott, de csámcsogáson kívül, csak szégyenlős nevetést hallott néha. A fiatal leányzóval szemezgetett a nagyvezér, a kis naiv pedig vissza-visszamosolygott rá. Ha tudta volna mi következik az evés után, bizonyára lefagy a szájáról a mosoly. A vezér, miután beleharapott egy utolsót az ízletes sültbe, flegmán félresöpörte a színaranyból készült tányért, és az ártatlanul mosolygó leány elé lépett. Durván megragadta a karját, és a fekhelyére lökte. Az őrök jól szórakoztak a hangos sikolyok hallatán, de senkinek, még csak meg sem fordult a fejében, hogy tegyen valamit. Miért is fordult volna? Csupán egy ember akadt a környéken, akinek, hacsak egy töredék másodpercre is, de átvillant az agyán a segítségnyújtás. De mivel mestere volt a szakmájának, és tudta, neki fontosabb feladata van ennél, nem kockáztatott. Továbbra is tehetetlenül hallgatta a kétségbeesett lányt, és nem mozdult. A másik két lány inkább elfordult, de tenni ők se tettek semmit. Mit is tehettek volna? Gúzsba kötötte őket a félelem. A fiatal lány csípett, karmolt, harapott, de erőben nem tudta felvenni a versenyt a rajta élvezkedő gazemberrel. Mígnem valahogy kiszabadította az egyik lábát, és egy er?teljes rúgást mért a térdével a fickó lábai közé. Az összegörnyedt, oldalára d?l?, szenved? vezér mellett már nem volt nehéz kirohanni a sátorból. Az őrök természetesen egy pillanat alatt elfogták a reszkető lányt, és visszacipelték. A vezér már valahogy magához tért, és őrjöngve, kését előrántva, kivégezte a „merénylőt”. A lány lassan, térdre rogyott, szemei könnyben ázva, és elborzadva nézték a maga elé tartott tenyerét, amely friss vérrel volt borítva. A saját vérével, amit a vezér ontott ki a késével. Lehunyta a szemeit, előrebukott, majd az oldalára, és soha többé nem mozdult. A vezér dühösen ordította, hogy takarítsák el ezt a mocskot, és a másik két lányt is elzavarta, akik sikoltozva szaladtak el a sátorból. Mára már elege lett az „élvezetekből”. Kelletlenül dőlt le a fekhelyére, de szinte azonnal el is nyomta az álom. Khu várt még egy darabig, talán egy jó órát, míg teljesen megbizonyosodott arról, hogy leendő áldozata már mélyen alszik. Hallgatta a vezér egyenletes szuszogását. Előhúzta a kését, és nagyon óvatosan a sátor aljába egy rést vágott. Lassan csinálta, nehogy a hirtelen elhasadó anyag hangja riassza az őrséget. Minden rendben ment, sikerült kivágnia egy akkora nyílást, amelyen át be tudott surranni. A vezér a sátor másik szegletében húzta a lóbőrt. Óvatosan melléje lopózott, szinte még a lélegzetét is visszatartotta. A város csak egy késdöfésnyire volt a megmeneküléstől. De ahogy ez már lenni szokott, ez a dolog sem úgy történt ahogy előre eltervezték. A vezér hirtelen összerezzent, vele együtt Khu is. Persze mindkettejük más okból. A vezér rosszat álmodott, Khu pedig az ijedségt?l. A következő pillanatban a vezér már kiabált is, még mindig álmában. Erre a sátor el?tt strázsálók nyomban a sátorban termettek. Éber őrök voltak. Sajnos. Khunak, mint kémnek a reflexei is a menekülést szorgalmazták. Lehet jobban járt volna, ha ledöfi az alvó fickót, de ő a nyílás felé vetette magát, hogy elmeneküljön. Sikerült is kiosonnia, de a lába beakadt valamibe. Bár gyorsan kiszabadította magát, de ez a pici időveszteség elég volt arra az őröknek, hogy odaérjenek, körbe vegyék és elfogják.
Khu elbukott, és vele együtt talán az utolsó remény is. Ahmoten, és Nithonep – néhány harcos társaságában – a már megszokott helyükről figyelték az eseményeket. A kaputorony egyik bástyájáról. Ma éjjel egyikük sem tudott aludni. Hogy is tudott volna, hisz most éjjel sok minden eldőlhetett. Vagy jóra – jobbra – fordulnak a dolgok, vagy végleg elveszik minden.
- Gyerünk Khu! Minden rajtad áll – suttogta maga elé Ahmoten. Legszívesebben ? is a kémmel tartott volna, de hát egy parancsnok nem kockáztathat ekkorát. <BR>
- Szerinted sikerül neki? – kérdezte Nithonep a kormányzót, mire Ahmoten gondterhelten megrázta a fejét.
- Nincs sok esélye – nézett Nithonepre.
- Holnap valószínű meghalunk – mondta Nithonep, elvette a kedvét vezére pesszimizmusa. – De megfogadom, annyit megölök közülük, amennyit csak bírok – szorította ökölbe a kezét. – Nem kapják meg ezt a várost olyan könnyen.
Azután tehetetlenül leült egy bástya mögé, és szótlanul várták, vajon mi fog történni. Eltelt egy óra, kettő, már a harmadik is, de semmi hír, mozgolódás sem sok volt, talán annyi mint amennyi szokott. Már igencsak türelmetlenül ücsörögtek a bástyán. Legalább azt tudták volna, hogy él e még Khu, de a bizonytalanság a legborzasztóbb állapot. Vagy van ennél borzasztóbb is? Khu minden bizonnyal szívesebben lett volna bizonytalan, mint ahogy a jelenlegi helyzetében volt. Összeverve, összekötözve feküdt egy sátor sarkában. Iszonyúan sajgott a feje az ütésektől, de valami oknál fogva még életben volt. Vajon mit akarnak velem? - töprengett el a dolgon. Nemsokára ez is kiderült.
Egy nagytermetű katona fordult be a sátorba, és elvágta a kém köteleit, majd talpra ráncigálta a szerencsétlent. Khu lábai teljesen elgémberedtek, úgyhogy elsőre nem is sikerült talpon maradnia, melynek jutalma egy kiadós nyakleves lett. Másodjára már valahogy összeszedte magát, és talpon maradt. Nem kért a többi pofonból.
- Lódulj! – vakkantotta oda az óriás Khunak, miközben kifelé mutatott a sátorból. Khu kénytelen-kelletlen bizonytalan léptekkel elindult a mutatott irányba.
Mikor kilépett, félkörben vagy egy tucat fáklya fénye világította meg. Tovább haladt, mert nem kapott parancsot a megállásra. Egyszeriben ott volt előtte a „tollas bohóc”, és nyitott egy nagyon nagy balcsapottal. Khu reflexei messzeföldön híresek voltak, de így – félig kábán – esélye sem volt arra hogy elkerülje a csapást, hiába oldották le róla a köteleit.
- Ez jól esett – röhögte a tollas.
Khu nem mondott erre semmit, tudta hogy hajszálon függ az élete. Ha a magába fojtott káromkodás is számít, a vezér anyja valószínű erős csuklási rohamot kapott. Nem kockáztatta meg azonban, hogy hangosan kimondja, nem akart úgy járni, mint a lány a sátorba.
A vezér odahajolt Khu fölé, és ferántotta a talpára az eszméletvesztéshez közel kerülő kémet. Néhány „gyengéd” pofon, és Khu úgy ahogy magához tért. A vezér mélyen a szemébe nézett, már leolvadt az arcáról mindenféle derű.
- Most elengedlek, te féreg! – mondta gyűlölettel telve. – Visszamehetsz a városba! Azt üzenem a kormányzónak, hogy holnap megdöglötök mind, mint a kutyák – hörögte.
Khu teljesen értetlen ábrázattal fogadta a fejleményeket. Ezzel most mit akar? Biztos valami csapda lesz – gondolta, miközben a város főkapuja felé lökdösték.
Nithonep majdnem hogy felkiáltott örömében, mikor meglátta a kémet közeledni, kezében egy fáklyával. Öröme azonban, ahogy jött, úgy el is illant, látván, hogy ellenséges harcosok követik.
- Mi ez? – kérdezett ugyanolyan értetlenséggel, mint ami Khu-n látszott nemrég.
- Mit akarhatnak? – kérdezte Ahmoten is. – Csak nem itt akarják kivégezni a szemünk láttára?
- Egyiptomiak! – hallatszott a felszólítás. A tollas kiabált, de ő maga nem mutatkozott a fáklyák fényénél. Jobban tartott annál az egyiptomi íjászoktól.
- Gyáva szar! – jegyezte meg Nithonep a „bajsza alatt”.
- Még mindig megállapodhatunk – kiabálta tovább a mondókáját a szeleukida vezér. – Ha megadjátok magatok, és átadjátok a várost, akkor szabadon elmehettek. Ezt most ajánlom fel utoljára!
- Ajánlgass a jó édes anyádnak! – ez egy volt a sok száz gondolat közül, amit a város katonái gondoltak. Természetesen az enyhébb jókívánságok közül.
- Lássátok nagyságunk! – folytatta a vezér. – Itt ez a bérgyilkos, azért küldtétek, hogy végezzen velem. De én nem ölöm meg. Visszamehet közétek. Holnap úgy is elsöprünk benneteket, nem számít egyel több, vagy kevesebb.
- Ez ilyen bolondnak néz engem? – kérdezte Ahmoten Nithoneptől, és rögvest magához intett pár íjászt. A legkiválóbbakat.
- Figyeljetek! – mondta nekik. – Ez a lángelme – ezt a szót külön megnyomta – azt hiszi beeresztem Khu-t. Bármibe lemernék fogadni, hogy lent a fal tövében csak úgy nyüzsög az ellenség. Azt akarom, fedezzétek Khu-t. Nincs sok esélye, de talán a sötétség segítségével meg tud lógni. Remélem – tette hozzá. Az íjászok bólintottak, és vagy ötven harcos csendben elhelyezkedett, végig a fal tetején, várván a tűzparancsra.
A tűzparancs azonban elmaradt. Khu szálfaegyenesen álldogált szemben a kapuval, jobb kezében még mindig szorongatva a fáklyát. Mitévő legyen? Több verzió is átsiklott rajta. Itt ordibál az a vadbarom valahol a sötétben. Ha a fáklyát felé hajítanám, az íjászok leszedhetnék – gondolta. De korántsem biztos hogy odarepülne ahol áll. Akkor nekem végem. Megpróbálhatnék elfutni. Bármennyire is megbecsül Ahmoten, a kaput nem fogja kinyittatni egyetlen emberért. Marad a futás a sötétségbe. De ki tudja hányan állnak most ott lesben, és figyelnek. Nem lenne esélyem átsiklani köztük. Így is, úgy is végem. Hát akkor… marad az első verzió. Óvatosan arra fordult, amerre az ellenség vezérét sejtette. Szólalj meg még egyszer – mormolta magában. Jobban be tudta volna tájolni. Most azonban csend volt, a kis gondolkodási idő tartott éppen, amit a tollas adott a városbelieknek. Khu nem kockáztatta meg, hogy látatlanba hajítsa el a fáklyát. A nagy csöndben viszont meghallott egy pici neszt a városfal alja felől. A szemeit a hang irányába meresztette. Kis idő múlva meg is pillantott egy harcost, amely a földre lapulva várt. Mellette egy másikat, azután még egyet. Ahmotennek igaza volt, csak arra vártak, hogy kinyissák a kaput a bentiek. Azonnal megrohanták volna. Khu egy hirtelen ötlettől vezérelve - vagy talán csak figyelmeztetésnek szánta az övéinek, és nem a menekülésre gondolt – a fáklyát a csendben várakozók közé hajította. Innentől biztosra vette, hogy vége az életének, de abban a pillanatban, amint ebbe beletörődött, egy nyílvessző süvített keresztül a levegőn, és az egyik mellette álló katona torkát fúrta keresztül, amitől az haldokolva rogyott össze. Ezt a vesszőt követte a következő, és így tovább, mígnem az összes fáklyás katona ott fetrengett a meglepett kém körül. Khu mit sem tudott az Ahmoten által felállított íjászokról, a kitűnő lövészek pedig nem várták meg a tűzparancsot, hanem – megmentve ezzel Khu-t – lenyilazták az őröket.
A kém hamar magára talált, felkapkodta a szétszórt fáklyákat - vagy hatot, hetet -, és a fallal párhuzamosan nekiiramodott az éjszakának, fényárban úszva. Az ellenség harcosai, látván a menekülőt, rögvest fel próbálták tartóztatni, de ahogy egy harcos belépett a fénykörbe, kardját magasra emelve, egy nyíl – vagy kettő – csapott le rá a sötétből, és a támadó szörnyű halálhörgések közepette rögtön a földre zuhant. Khu csak szaladt tovább kezeiben a fáklyákkal, nem, törődve semmivel. Nagy volt a kockázata, hogy egy eltévedt nyílvessző őt is leteríti, de neki nem volt veszteni valója. Ha nem próbálja meg, halott ember. Futás közben el-eldobott egy-egy fáklyát maga elé, így a föntiek tudták tisztítani előtte az utat. Egy idő után már nem is próbálkoztak a meglepett szeleukidák, mert tanultak a lenyilazottak hibájából.
Ahmoten, Nithonep és a többiek, akik nem lövöldöztek, hangosan „szurkoltak” a kémnek, aki miután az utolsó fáklya is elfogyott beleveszett a sötétségbe.
Egy szemvillanás alatt csend ereszkedett a városra, és környékére.
- Vajon sikerült neki? – kérdezte majdhogynem mosolyogva Nithonep, miközben a szemét meresztgette a kém után. Tetszett neki Khu leleményessége.
- Remélem – fordult felé Ahmoten gondterhelt arccal. Már a holnapi támadás járt az eszében. – Ozírisz vezesse hazáig. Megérdemli.
Khu ahogy eldobta az utolsó fáklyát, még nagyobb tempóra kapcsolt. Igaz hogy sötét volt, de azt a néhány csenevész pálmát már elhagyta amik a város körül nőttek, így nem kellett akadályra számítania. Előtte már csak a végtelen homok terült el, természetesen ebből a vaksötétben semmit nem látott. Csak minél messzebb – gondolta, de ez csak úgy átröppent a fején, mert inkább a futásra koncentrált. Nem tudhatta követik-e.
Jó nagy távot megtett, mikor zihálva térdre rogyott. Letörölte a szemébe folyó izzadságot, és csendben ült az éjszaka, és a semmi közepén. Hallgatózott. Jönnek, nem jönnek? Szerencséjére senkinek nem jutott eszébe utána iramodni. Mondjuk nem is lett volna értelme.
Holnap ostrom, bevesszük a várost, miért izgassuk magunkat egyetlen ember miatt? – gondolhatták az ellenség harcosai. A tollas vezér is ezen az állásponton volt. Khu megmenekült.
Nem állt meg pihenni éjjelre, amint összeszedett egy kis erőt, indult tovább nyugat felé. A csillagok állása alapján könnyen tudott tájékozódni, és – szerencséjére – egyetlen felhő sem volt az égen.
Már csak egy dolgon járt az agya: segítséget hozni. Segítséget, de honnan? A legközelebbi település is több nap, mire visszaérnénk régen vége lenne az egész haddelhaddnak. De nem adhatom fel – gondolta -, amíg tartják magukat, addig van remény – biztatta magát ezzel.
Már jó ideje gyalogolt - a futást nem erőltette, nem akart pár óra múlva erőtlenül összerogyni -, amikor egy nagyobb dombra felérve, fénypontokra lett figyelmes maga előtt. Hát ezek meg kik lehetnek? – kérdezte magától. Az ellenség? Mit keresnének ilyen távol? Talán a felmentő sereg – villanyozódott fel. Majd kiugrott a bőréből erre a gondolatra, és ismét csak futásnak eredt. Minél előbb szeretett volna odaérni. Jó másfélóra alatt el is bukdácsolt arra pontra, ahol ismét felülkerekedett érzelmein a kém. Kicsit kifújta magát, és most már óvatosan közelített. Egy kisebb oázis terült el előtte, megvilágítva a tábortüzektől. Hangtalanul belopózott a fák közé, nem látta jelét, hogy őrök lennének. Vagyis egyet látott kicsit távolabb, de az a lándzsájára támaszkodva – valószínű – békésen szundikált.
Khu kikukucskált a bokor mögül, amely éppen takarta őt a tábortól. Itt, ebben a kis oázisban igen sűrű volt a növényzet, köszönhető ez a kis tavacskának, amelyet a „dzsungel” közrefogott. A tó átmérője nem volt nagyobb negyven méternél, de így is bőséges vizet biztosított a növényzetnek.
A tó körül égtek a tábortüzek. Egészen kellemes kis hely volt a kopár sivataghoz képest.
A harcosok a tüzek körül hortyogtak, mit sem sejtve a leskelődőről.
Núbiaiak? – kérdezte magában Khu, ahogy a tüzek fényénél megpillantotta a sötét bőrű harcosokat. Ezek meg mit keresnek itt – rögtön elszállt az öröme. Kétlem hogy azért volnának itt, hogy segítsenek – gondolta bosszúsan.
A nagy elmélkedésben nem vette észre, hogy az egyik alvó picit megbökte a mellette fekvőt. Warumah – ő volt a megbökött – azonban már régen észrevette a betolakodót. ő is szinte észrevétlenül jelezte a társának ezt, és a legnagyobb nyugalommal felült, ásított egyet, mintha csak most ébredt volna, és elindult Khu-tól balra, a bokrok közé.
Mintha csak a dolgát akarná elvégezni. Annyira jól játszotta el a dologba igyekvést, hogy még a sokat tapasztalt Khu is megette a cselt. Warumah nagy „csörömpöléssel” elhelyezkedett az egyik fa tövében. Khu arca mosolyra húzódott, mikor hallotta hogy milyen nagy csinnadrattával „ül neki” amaz a nagydologhoz. Még mindig nem fogott gyanút. A zsoldos főnök azonban már rég nem volt a „helyén”, mikor Khu-nak kezdett feltűnni, hogy milyen sokáig van távol. Semmi hang nem hallatszott azóta, Warumah megpróbált amilyen közel csak tudott Khu hátába kerülni. Halk volt, és sikeres. Már csak négy-öt méter választotta el attól a helytől, ahol a kémet sejtette. Biztosan nem tudta hogy ott van e még, de már nem mert közelebb menni, mert tartott attól, hogy lebukik. Khu éppen vissza akart vonulni, amikor a harcos – aki jelzett a főnökének – fölpattant, és artikulátlan üvöltések közepette Khu felé kezdett rohanni. Khu ijedten ugrott hátra, és menekült volna el, de ehelyett beleszaladt a főnök sziklakemény jobbosába, amitől eszméletlenül vágódott végig az aljnövényzeten.
Khu élete során nem volt ennyiszer megkötözve, mint ezen a napon. Mondhatni soha. Ja, és persze ennyi monokli sem tarkította az arcát, mint ma. Warumah jobbosa azonban igen hatásosnak bizonyult, Khu még mindig aléltan feküdt az egyik fa alatt.
- Kérdezzük ki – ajánlotta az egyik alvezér Warumah-nak. – Hozok egy kis vizet, és fellocsolom.
A főnök bólintott, és utasította két emberét, hogy hozzák a tűz mellé a foglyot, utána pedig a vizet Khu arcába löttyintette. A kém nyögdécselve magához tért. Rosszabb állapotban volt, mint egy bokszoló, aki lehúz 12 menetet, azután kiütik. Ez az előző verésnek is köszönhető volt.
- Ki vagy? – kérdezte Warumah egyszerűen.
Khu nem tudott – vagy nem akart – válaszolni, forgott vele az egész világ. Csak pislogott a semmibe.
Warumah türelmes ember hírében állt, így - sok más vezérrel, főnökkel ellentétben – nem kapott „ideggörcsöt”, ha nem válaszoltak azonnal neki. Azt is látta, hogy Khu nem igazán van magánál. Ekkora jobbostól valószínű egy teve is megfeküdt volna.
- Hozz még vizet! – szólt a „vízhordó” emberének.
Mikor Khu lenyelt pár jóleső kortyot, már valamelyest magához tért. Csalódottan vette tudomásul, hogy megint elfogták. Warumah ismét feltette a kérdését.
- Khu – válaszolta a kém kurtán.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy pimaszkodj – mondta Warumah még mindig nyugodtan. – Úgy látom egyiptomi vagy. Mit keresel itt? Egyedül élted túl?
- Túl? – kérdezett vissza csodálkozva Khu.
- Az ellenség győzött, nem? – jött ismét egy kérdés a főnöktől.
- Még nem győztek - rázta meg a fejét Khu. – Holnap lesz a… – itt hagyott egy kis szünetet, ahogy az jövőbeli eseményekre gondolt szomorúan. – Holnap lesz a végső ütközet. Azt már nem élik túl.
- És te? Megszöktél? – váltott zordabbra Warumah ábrázata. Nem nagyon értékelte az olyanokat, akik cserbenhagyják a társaikat.
Khu megint a fejét rázta. Csak remélhette, hogy a zsoldos főnök elhiszi a szavait, de azért röviden elmondta a történteket. Warumah hitt neki, sőt valahogy még csodálatot is érzett Khu iránt, amiért ilyen bátor tettet próbált végrehajtani. Intett hogy vágják el a köteleit.
- Hát…Jól gondoltad. Mi lennénk az erősítés – mosolygott. – Jobbra számítottál, mi?
Khu-ról lerítt a csalódottság. De ez a csalódottság nem az előtte ülű fickónak, és az embereinek szólt. Tudta, minden segítség jól jön, még ha nem is a fáraó elit hadseregéből is valók ezek az emberek. A csalódottsága az pont a fáraónak szólt. Az istenként tisztelt embernek, aki hagyja meghalni a népét, miközben gond nélkül megmenthetné őket.
- Tegnap éjjel láttuk a hatalmas tüzeket, azt hittem, már vége az ütközetnek – mondta Warumah megvakarva az üstökét. Szégyellte magát, hogy ekkorát tévedett. – Sok napja meneteltünk, ma pihenésképp itt táboroztunk, reggel indultunk volna vissza.
- Szóval azt mondod nincs esély? – csóválta meg a fejét Warumah. – Mi azért jöttünk hogy segítsünk, ha gondolod, fordíthatnánk egy kicsit az esélyeken – kacsintott egyet, megpróbálván oldani a feszültséget. Amit mondott, az a Khu-tól hangzottak alapján elég viccesen hangzott. A négyszáz harcos legfeljebb arra lett volna jó, hogy egy kicsit tovább húzzák az elkerülhetetlent.
- Tőlem akár indulhatunk is – mondta Khu, de ahogy felállt, meg kellett kapaszkodnia a mellette álló harcosba, mert hirtelen megszédült.
- Nem úgy nézel ki – meg is jegyezte a harcos.
- Menni fog, ne aggódj – bizonygatta a kém, és nyomatékul megtett pár lépést. – Látod?
- De már csak egy gond van – szólt Warumah.
- Éspedig? – kérdezte Khu.
- Hogyan jutunk be a városba? – nézett érdeklődő tekintettel a főnök.
- Hát az alagúton – felelte Khu úgy, mintha a dolog a legmagátólérthetődőbb lenne.
- De akkor az ellenség is megtudja hol van.
- Akkor kénytelenek leszünk beomlasztani magunk után.
- Rendben – egyezet bele Warumah, és néhány perc alatt összekapta az övéit.
- Akkor…Indulás! – adta ki a vezényszót.
Még sötét volt, mikor a csapat megérkezett a kinti csapóajtó közelébe.
- Eddig simán megy minden – suttogta elégedetten Khu. – A terv – folytatta a kém -, én bemegyek az alagúton, szólok a bentieknek, hogy jöttök. Még sötét van, ők sem látnak ki idáig, és nem tudhatják kik vagytok. Pár perc múlva jöhettek.
Warumah egyetértve bólintott.
- Három embert adj, hátha probléma merül föl a csapóajtónál – kérte Khu, mire Warumah ki is jelölte neki azt a hármat. - Akkor vársz egy kicsit, és azután jöhettek. De halkan – figyelmeztetett.
A következő pillanatban a négy férfi már el is tűnt a többiek szeme elől. Óvatosan, minden lépésre vigyázva közelítették meg a csapóajtót, mikor hirtelen Khu megálljt intett. Két ellenséges katona, éppen az ajtóhoz közel, szundikált. Ha a kém egyedül lett volna, nem foglalkozik velük, de így hogy négyszáz embernek kellett lemennie mellettük az alagútba, nem hagyhatta őket életben. Intett is két társának, hogy intézzék el a dolgot. A két harcos gyakorlott mozdulatokkal osont az áldozatok mellé, majd egyszerre mozdulva, mindketten az alvók szájára tapasztották a kezeik, a másik kezükkel pedig a kést döfték a felriadó katonák torkába. Azok egy-két rángás után örök álomba merültek.
Khu, és a másik harcos felnyitotta az alagút fedelet, néhány pillanattal később pedig mind a négyen a város felé igyekeztek a föld alatt, közben néhány fáklyát meggyújtottak az alagútfalán, hogy a többieknek majd egyszerűbb legyen a haladás.
Ahmoten egy őrt állított az alagút bejáratához – Khu házába -, aki éppen az elbóbiskolás határán volt, mikor nyikorogva feltárult az ajtó. Az őr szemvillanás alatt magához tért, és döfésre emelt lándzsával kiáltott az érkezők felé:
- Megállj! Kik vagytok?!
- Khu vagyok, és ne orditozz itt nekem, hanem menj, hívd ide Ahmotent – utasította a kissé ideges férfit.
Mikor az őr megbizonyosodott róla, hogy valóban Khu tért vissza, egy örömteli vigyor kíséretében elrohant a vezérhez. Ahmoten éppen aludt, de a hír azon nyomban kiverte a maradék álmot is a szeméből.
Khu nagyvonalakban vázolta a helyzetet főnökének, majd egy fejszét ragadva visszarohant az alagútba.

Warumah közben megindította az embereit. Szépen lassan tűntek el a felszínről a harcosok, és libasorban gyalogoltak a városba. Szerencsétlenségükre, mielőtt mindenki leért volna, pirkadni kezdett. Még majdnem egynegyede kint volt a katonáknak, mikor az egyik szeleukida őrszem megpillantotta a „beszivárgást”, és riadót fújt. Rögvest – mintha csak a föld alól jöttek volna elő, olyan gyorsan ott termett az erősítés, és megrohanták a kint maradt núbiaiakat. Warumah is kint volt még, így harcrendbe állította az embereit. Harminc emberével, egy kisebb félkört alkottak a lejárat körül, így fedezve a többieket, akik még vonultak lefelé.
Az ellenség megérkezett – körülbelül negyven katona, de a rohamuk nem tudta megtörni a félkört. Warumah és emberei hősiesen kitartottak, ha valaki elesett közülük, egy másik azonnal a helyére ugrott az alagútba jutásra várók közül. Pár perc és visszaverték a támadást, lekaszabolva mind a negyven támadót. De az erősítés már úton volt, és ezúttal nem negyven szeleukida rohant feléjük elszántan, hanem talán háromszor annyi.
Időközben Khu is kiért, és látta hogyan veri vissza Warumah csapata az első rohamot.
Warumah már éppen rohamra vezényelte volna csapatát, mikor az alvezére elkapta a karját.
- Feltartjuk őket főnök, neked bent a helyed! – azzal ellentmondást nem tűrve átvette a csapat vezetését, és mielőtt a főnök reagált volna, rohamot vezényelt az érkezők ellen.
Warumah habozott egy pillanatig, szíve szerint ott maradt volna, és küzdött volna a haláláig, de… A hezitálásból Khu szakította ki, aki elkezdte a bejárat felé „rángatni”.
Ahmoten íjászai rendesen megtizedelték a szeleukid támadókat, de a kis csapatnak így sem volt esélye. Sorban, egymás után hullottak el, de önfeláldozásuk nem volt hiábavaló, a többi fekete harcos bejutott a városba.
Mikor Khu és Warumah leértek, magukra csukták a fedelet, és elreteszelték egy fáklyatartóval.
- Egy darabig feltartja őket – szólt Khu elégedetten, majd futásnak eredtek az alagút másik vége felé.
Mikor olyan féltávhoz értek, Khu megtorpant.
- Hát akkor – kezdte egy halovány mosollyal -, nekem itt a vége. Örülök hogy megismertelek Warumah.
- Ezt hogy érted? – kérdezte értetlenül a főnök.
- Itt fogom beomlasztani az alagutat – mutatott Khu egy tartóoszlopra, amelyet úgy-ahogy már meglazított a fejszéjével. Elég volt már egy erősebb rúgás, és egy nagydarabon beomlik az alagút.
- Majd megcsinálom én – ajánlotta fel Warumah.
- Nem barátom – mosolyodott el újra Khu -, ahogy az alvezér mondta, neked odabent a helyed, a városfalon. Láttalak harcolni, te nagyobb segítség leszel mint én. Én már megtettem a magamét a városért, a többi már a ti dolgotok.
Warumah belátta Khu igazát, és búcsúzóul megszorították egymás alkarját (kezetfogtak).
- Kinyírom az összeset – fogadta meg a zsodosvezér, és ezt most halál komolyan gondolta.
- Siess, és sok szerencsét – kívánta Khu, majd szomorúan tekintett a távozó után.
A bejáratot eközben sikerült fölfeszítenie az ellenségnek, azután pedig szépen egymás után ereszkedtek le a mélybe. Először óvatosan, majd felbátorodva azon, hogy senki sincs a közelben, egyre gyorsabban haladtak az alagútban.
Egyszerre csak megálltak az elöl haladók, mert megpillantottak egy fickót - kezében egy fáklyával – az alagút közepén. A meglepetés azonban elmúlt, és már nem törődve vele - hiszen csak egy ember -, továbbindultak. Erre Khu magasabbra emelte a fáklyát, amely kísértetiesen megvilágította az arcát. Az ellenség harcosai látták a gonosz vigyort az arcán, és azután azt is, hogy balra fordítva fejét a megrongált tartóoszlopra pillant. Ekkor esett le - a már csak pár méterre levő katonáknak -, hogy csapdába estek. Hanyatt-homlok igyekeztek visszafelé, de az utánuk jövőknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi a helyzet. Khu arcáról elszállt a vigyor, és kirúgta a tartógerendát. Abban a másodpercben beszakadt az alagút mennyezete, vagy húsz métert előre is, és hátra is, maga alá temetve a kémet, és vagy három tucat ellenséges katonát.
Warumah kikászálódott az alagútból, majd a két parancsnok – a másik Ahmoten volt – köszöntötte egymást.
- Khu? – kérdezte a kormányzó, amire a másik csak szomorúan megrázta a fejét.
- Beomlasztotta az alagutat – mondta, de hallatszott is pár pillanattal elébb a robajlás.
Ezután Ahmoten elosztotta az újonnan érkezőket a négy fal között. A legtöbben – köztük Warumah is – a nyugati oldalra kerültek, Nithonep oldalára. Ide kellett a legtöbb ember, mert már alig volt használható katona ezen az oldalon.
Csendben várták az újabb rohamot, katonástól, létrástól együtt. De a roham helyett egy falméretű tákolmány gördült a város felé, szintén megint csak nyugati oldalról, mint ahogy az előző napon is itt volt a legerősebb a támadás. Ez a fából készült torony, aminek az alapja egy hétszer hét méteres négyzet volt, apró kerekeken gördült a fal felé. Arra volt jó, hogy a támadó harcosok a tornyon belül található létrákon felmásztak az építmény tetejére, és ott egy lenyíló csapóajtón keresztül berohanhatnak a városfalra. A tornyot vagy ötven katona húzta-vonta.
A másik három felől a megszokott felállással gyalogolt az ellenség a védők felé.
- Ez meg mi a fene? – kérdezte az egyik harcos.
- Ostromtorony – felelte Nithonep.
- Most hoznak ilyet először? – érdeklődött Warumah, és Nithoepre nézett. Ezért későn vette észre, hogy a torony tetejéből, egy méretes lövedék vágódik ki. Egy hatalmas méretű ballisztát szereltek fel rá, ami majd két méteres, és karnyi vastagságú lövedékeket lőtt ki magából. Nithonep azonban időben reagált, és sikeresen lerántotta a földre a meglepett óriást. Szerencséje volt, hogy Nithonep is eléggé megtermett ember volt.
- Hasra! – ordította Nithonep, mire az összes falon tartózkodó engedelmeskedett.
Volt aki nem volt elég gyors és ügyes, így eltalálták. Aki így járt, az vagy negyven métert repült a levegőben, olyan ereje volt a becsapódásnak. Nem élhette túl. Sokan visszahúzódtak a hosszú falat megtörő tornyokba, sokan pedig a bástyák mögé lapultak.
- Fel kellene gyújtani – mondta Warumah Nithonepnek miközben még mindig a fal kövére tapadt, de akkor már repültek is az égő vesszők az északi oldalról, Ahmoten parancsára.
Sajnos ez a néhány vessző nem bizonyult elégnek, többre meg nem volt idő, mert Ahmotenéknek is megvolt a maga baja a közben rohamra induló ellenséggel. Így az íjászok inkább azokra lövöldöztek. Ugyanebben az időben indultak el a másik két oldalnál is a támadók. Nithonepék pár percig még hasalva várták, hogy most mi lesz. Ennek az ostromtorony csapóhídjának nyikorgása vetett véget. A nyikorgás egészen addig tartott, míg a híd vége nem találkozott a bástyák tetejével. Ekkor a fatoronyból elkezdtek kiözönleni az ellenséges harcosok. A védők természetes már talpon voltak, és így várakoztak. A torony mellé még került pár létra is, így Nithonepék meg voltak osztva. Warumah két kézre markolta a kardját, és egy ugrással a rámpa közepére szökkent, ami lehetett olyan öt-hat méter széles. Nyomában pár egyiptomi harcossal, akik négyszögletes fapajzsot, és pengeéles harci baltát szorongattak. A húsz méteres magasságban osztották a halált a befelé nyomuló ellenségre, de azok sem maradtak adósok. Az óriás kardjának suhogása még a csatakiáltások alatt is hallható volt. Hiába tettek elé pajzsot, lándzsát, az a penge mindent kettészelt, leggyakrabban persze a fejekkel tette ezt.
A létráknál Nithonep vezetésével próbálták visszatartani az emberáradatot, de ez csak egy ideig sikerült, mert amíg kettőnél sikeresen visszaszorították az ellenséget, addig a harmadiknál elfogytak a védők. Nithonep megint ugyanazzal a helyzettel találta szembe magát, mint előző nap. Most sem gondolkodott, mint ahogy előző nap sem tette. Tíz emberrel közéjük csörtetett, borzalmasan, és félelmetesen hangzó csatakiáltással az ajkán. Véres baltáival vadul vagdalkozott. Először egy vállat talált, majd egy arcba suhintott velük, egy harmadikat a mélybe taszított, és így tovább, miközben maga is vészesen szedte össze a találatokat, de fel sem vette őket, csak küzdött mint egy oroszlán. Az emberei lassan elfogytak körülötte, de ő nem adta az életét.
Warumah és emberei valamivel jobban álltak a toronynál, köszönhetően az óriás brutális erejének, és ügyességének. ő is számos sebből vérzett, de nem bizonyult egyik sem komolynak. Egy pillanatra, a válla fölött megpillantotta a kelepcébe szorult Nithonepet. Kettőt vágott még a soron következő támadón, majd ráüvöltött a mellette állókra:
- Tartsátok a tornyot!
Majd két lépés után elrugaszkodott, és – alatta a húsz méteres mélységgel – átugrott a falra, a Nithonepet szorongatók közé. Még az ugrás lendületével kettészelt egy embert, utána elkezdte „megtisztítani” a terepet. Nithonep még állta a sarat, de ha nem jött volna a segítség, bizonyosan nem bírta volna tovább. Amíg Warumah fedezte, Nithonep kicsit kifújta magát. Neki – ellentétben a núbiaival – nem ez volt az első harca az utóbbi napokban, így érthető hogy már alig állt a lábán a sok sebesüléstől.

A többi oldal már régen elesett, mikor a nyugatin még emberfeletti küzdelemben még tartotta magát a maroknyi csapat. De mivel most már nem csak a falon felfelé igyekvő, és a toronyból beáramló ellenséggel kellett harcolni, minden veszni látszott. Lassan-lassan fogyatkozni kezdtek a hátukba kerülő katonák miatt. A fatoronyból már nem lehetett visszatartani a benyomulókat, hiába volt a védők minden bátorsága, akarata.
- Vissza! – kiáltotta Nithonep az egyetlen életben maradt harcostársának. – Vissza! A térre!
Elkezdtek hátrálni a toronykapuhoz, majd leverekedték magukat az utcára. Szerencséjükre nem sok ellenség volt a „lépcsőházban”. Nithonep majdnemhogy féllábon ugrálva tette meg a város főteréig az utat. Ahmoten utasítása volt, ha minden veszni látszik, vonuljanak vissza ide, és itt egyesülve még megpróbálhatják a lehetetlent.
Csakhogy a téren egyetlen élő ember kivételével, senki sem volt. Az az egy éppen a kormányzó volt, aki mellett több holttest is hevert. Kicsit megkönnyebbült, mikor meglátta két harcosát feléje botladozni. Ez annak szólt, hogy legalább ők is élnek még, és nem annak, hogy most aztán megmenekültem.
- Hárman maradtunk? – kérdezte elképedve Nithonep, ahogy körbenézett a téren.
Ahmoten szomorúan bólintott.
- Itt tartottuk magunkat a végén, de rajtam kívül mindenki meghalt. Engem valamiért nem öltek meg. Talán maga a vezér akarja ezt megtenni – vonta meg a vállát értetlenkedve.
- Akkor csak jöjjön – dörögte Warumah. – Kivágom a belét a rohadéknak.
Közben a tér körül felsorakozott a maradék szeleukida had. Még mindig nagyon soknak tűntek. Mondjuk több mint kétszázan három ellen, az elég sok.
- Egész jó arány – poénkodott Nithonep. – Tudod mit Waru? Neked adom a vezérüket, a többit bízd csak ide – erre mindhárman felnevettek, de inkább csak kínjukban.
A kör elkezdett szűkülni. A három harcos szorosan megmarkolta fegyverét, és védekező állást vett fel.
- Néhányan még megdöglötök, azt garantálom – morogta maga elé Warumah.
- Hát… Örülök hogy mellettetek harcolhattam – mondta ki hangosan Ahmoten amire gondolt, és farkasszemet nézett a közeledő „halállal”.
A katonák pedig egyre csak jöttek, és jöttek. A kör már vészesen kicsi lett.
Ahmoten még nem adott parancsot a támadásra (védekezésre). Arra gondolt: míg élek enyém lesz a város. Nithonepet elméje a végtelen tengerekre repítette el: de szerettem volna hajóra szállni, és átszelni a tengert. Warumah inkább az előtte állókra koncentrált: levágom a mocskos fejeteket, rohadékok.
De mielőtt bárki is támadásba lendült volna:
- Állj! – harsant fel a levegőben egy ismerős hang.
A tolldíszes szeleukida vezér hangja volt, aki utat törve magának a támadók gyűrűjén, a három harcos elé léptetett a hófehér paripáján. Erre Ahmoten lassan kiegyenesedett, és fegyverét a földre ejtette.
- Győztél – mondta, de ez a hang inkább megtört volt, mint elismerő.
A tollas vezér azonban elismerő arccal figyelte a túlélőket. Hogy mi vezette – talán csak volt egy világos pillanata, vagy nevezzük gyengének -, nem lehet tudni, de:
- Bátor harcosok vagytok! – mondta. – Amiért ilyen hősiesen harcoltatok, meghagyom az életeteket – valószínű tényleg a bátorságuk volt rá ilyen imponáló hatással.
Nithonep is elejtette a fegyvereit, erre a hírre. Nem tudta hogy a vezér most szórakozik, vagy tényleg komolyan beszél, de neki elege volt már a harcból. Warumah némi habozás után inkább a tokjába helyezte vissza a kardját. ő inkább meghalt volna, mint hogy eldobja.
- Kaptok három lovat, és szabadon elmehettek – folytatta a vezér.
Azok hárman csak szótlanul álltak, meg kissé meglepetten. Ahmoten nem szólalt meg, a másik kettő pedig inkább csöndbe maradt, ha már a vezetőjük is.
Megérkezett a három ló. Warumah és Nithonep el is indult feléjük, de Ahmoten nem mozdult. Nithonep visszanézett Ahmoten szemébe, és tudta hogy ő nem fog velük menni. „Amíg élek, addig nem lesz másé ez a város”, idézte fel a szavait. Warumah értetlen pillantását egy kézmozdulattal hárította el.
- Menjünk, majd jön ő is – tette hozzá, de egy pici gesztussal sem árulta el, hogy nem így lesz.
Warumah beletörődött abba, hogy nem érti a helyzetet, és felpattant a neki kijelölt hátasra. Nithonep is felkecmergett valahogy, majd lépésben elindultak a főkapu irányába.
A szeleukida vezér nem tartotta furcsának a dolgot, arra gondolt, hogy az egyiptomi kormányzó nem szeretné, ha emberei látnák, ahogy megalázkodik az ellenség vezére előtt.
Mikor Ahmoten látta, hogy két harcosa már elég közel van a kapuhoz, odalépett a tolldíszes vezér elé, aki időközben leszállt a lováról, és azt mondta:
- Legyőztél minket, hatalmas hadúr! Harcosaid a legbátrabbak közül valók, így nem tartom szégyennek e vereséget – még meg is hajolt. – De tettem egy fogadalmat, amit nem szeghetek meg.
- Éspedig? – kérdezte mit sem sejtve a tollas.
Ahmoten válasz helyett egy kést rántott el? az övéből, és a meglepett vezér torkába vágta, úgy hogy felment a penge annak az agyáig.
- Éspedig azt, hogy amíg élek, nem lesz másé ez a város – suttogta a haldokló fülébe.
Bár visszaélt a helyzettel Ahmoten, de nem tartotta méltónak a tollast arra, hogy éljen. Hiszen ez egy gyáva féreg – gondolta -, és egy ilyen nem győzhet le engem.
Meg aztán amúgy is rászolgált a halálra, bár Ahmoten a táborban történtekről nem tudott. Akaratlanul is megbosszulta a lány halálát. És a többi elesettét.
A szeleukida harcosok szemvillanás alatt végeztek Ahmotennel, így nem szegte meg a fogadalmát.
Warumah és Nithonep hallották a felfordulást útban a főkapu felé, de nem fordultak meg, inkább vágtára késztették lovaikat. A kapu nyitva állt, hiszen a falon át bemászó katonák kinyitották a kintieknek. Most azzal voltak elfoglalva, hogy bezárják azt, hogy a menekülők bent rekedjenek. Warumah vágtatott elől, kardját kivonva. Aki elé állt, vagy megpróbálta megállítani, fejetlenül, vagy kettészelve zuhant az utca porába.
- Gyiá! Gyiá! – bíztatták a lovaikat. A kapu azonban lendületbe jött, és vészesen gyorsan kezdett bezárulni.
Már majdnem becsukódott az óriási kapu, már csak körülbelül másfél méter volt a nyílás. Hatalmas szerencsével, és egy pici ügyességgel azonban a két lovasnak még sikerült kivágódnia a szűkülő résen. Nithonep lábát csúnyán le is horzsolta a kapuszárny, mintha nem lett volna így is elég baja. De már nem számított, előttük a végtelen pusztasággal, fel is út, le is út, elszáguldottak a sivatagba. Mire az üldözők újra kitárták a kapuszárnyakat, és kilovagoltak a kapun, a két üldözöttből már csak két pont látszott a távolban. Nem követték őket.
Siphonia elesett. Bár becsülettel helytálltak az egyiptomiak, a támadók porig rombolták a várost, és a pár hét múlva érkező segítséggel megindultak az ország belseje felé. Céljuk: elpusztítani a fáraót.
Iginla
 
Fórum: legfrissebb
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Posted by bayarder - nov.. 24, 2017 14:06
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 230 vendég és 1 tag böngészi