AutoalkatreszOnline24.HU

Siphonia után: A tengeri kaland

Rogana egy városka volt a Földközi-tenger partján, fontos kikötője Egyiptomnak. Bár az Alexandriaival fel sem vehette a versenyt, így is temérdek árú cserélt gazdát itt. A dokkoknál szépen sorban álltak a legkülönfélébb országokból, birodalmakból érkezett hajók. Természetesen a legtöbb egyiptomi volt, de előfordult itt a karthágóitól kezdve, a perzsáig minden. Ezek legtöbbje kereskedő hajó volt, de akadt néhány a hadihajók közül is, amik megint csak egyiptomiak voltak. A parton, a kikötőben a nyüzsgő emberek sokasága. A matróztól a kapitányig, a rabszolgákon át megtalálható volt itt a legtöbb ember. A rabszolgáknak két csoportja volt. Az elsőben azok voltak, akik a szállítandó árucikkeket hordták, amik a legkülönfélébbek voltak: a gabonától a perzsaszőnyegig, amit csak ember el tud képzelni. A másik csoportba azok tartoztak, akik a hajók „motorjai” voltak szélcsendben. A hajcsárok - mert ugye ilyenből is akadt szépszámmal -, nem fukarkodtak az ostorcsapásokkal, előszeretettel használták ezt a szerszámot. A rendesebbje szép szóval próbálkozott. Arra azonban nagyon ügyeltek, kár ne essék a szerencsétlenben, mert az már nem jó munkaerő. A matrózok a hajók vitorláit rakták rendbe, takarították a fedélközt, vagy éppen lerészegedve heverésztek valamilyen árnyékban, amely védelmet nyújtott a tűző nap kegyetlen sugarai ellen. Az épületek közt a legtöbb raktárház volt, és persze ott volt az elmaradhatatlan kocsma is, általában tele nagyobbnál-nagyobb gazfickókkal, kalandra éhes utazókkal. Ebbe a kocsmába igyekezett Tander, aki az egyik dokkban veszteglő hajónak volt a kapitánya, amely már két napja állt indulásra készen, csak a személyzettel akadtak gondok. Ugyanis nem volt elég embere a kapitánynak, de hiába próbált toborozni a helyi ivóban – ide jártak a legrátermettebbek -, senki sem akart vállalkozni a veszélyes útra. Tandernek egy fontos szállítmányt kellett volna egész Karthágo fővárosáig szállítani – legalábbis ő ezt állította -, de tekintettel a háborúra rómával, nem volt egyszerű dolog embert találni. A kalózokról már nem is beszélve, akik előszeretettel csaptak le bármely kereskedőhajóra, amelynek rakománya akár egy kicsi haszonnal is kecsegtetett. Tander mérgesen lökte be az ivó ajtaját, és döngő léptekkel indult a csapos felé, a füstös, és italszagú helyiségben. A csapos egy „már megint itt vagy?” arckifejezéssel nyugtázta a mogorva kapitány közeledtét. Már vagy egy tucatszor nézett be ide Tander, új emberek után kérdezősködve, de a csapos mindannyiszor csak a fejét ingatta, hisz a törzsvendégeken kívül senki új nem érkezett a kocsmába. Meg sem várta Tander kérdését, már rázta is a fejét.
- Máskor csak úgy hemzseg ez a patkányfészek a sok csirkefogótól, most meg… - dörmögte, és inkább lehúzta az italt, amit a csapos elé tett. Azért tette oda, hogy amíg iszik addig se duzzog.
- Mit szállítasz kapitány? – kérdezte a csapos.
- Mi közöd hozzá! – röffent rá Tander barátságtalanul.
- Gondoltam nagyon értékes lehet – mondta a csapos föl se véve a modortalanságot, és megigazította a kötényét -, ha ilyen sok ember kell hozzá. Már egy hete mást se csinálsz, csak emberek után kajtatsz.
- Mondtam már, felejtsd el! – felelt ugyanolyan hangnembe, mint az elébb. – Inkább tartsd nyitva a szemed te pojáca. A csapos csak legyintett egyet a kezében tartott törölközővel, és visszament tisztogatni a poharait. Tander káromkodott párat, ami leginkább a sikertelenségnek szólt, de benne volt a megszokás is. Már indult volna vissza a hajójához, mikor a bejárat ajtaja kitárult. A kellemes félhomályban ücsörgők szemét elöntötte a kintről beszűrődő vakító fény, ugyanis egyként emelték tekintetük a jövevényekre. Két férfi lépett a helyiségbe. Mindkettőről lerítt, hogy nem valami tapasztalatlan utazókról van szó. Az elöl álló fickó szétnézett, majd a legközelebbi üres asztalhoz indult. A társa követte. Mindketten leültek, fegyvereiket leaggatva magukról. Az első két pengeéles harcifejszét helyezett maga mellé az asztalra, míg a másik egy jókora, egy átlagos méretű embernek csak nehezen használható kardot támasztott az ülőkéje széléhez. Kis idő eltelt, míg mindenki alaposan megnézte magának a két jövevényt, de azután ismét „beindult az élet” az ivóban. A baltás intett a felszolgálónak, aki maga volt a csapos is egy személyben, de az akkor már félúton volt feléjük, tudván a dolgát.
- Mit hozhatok? – kérdezte kissé feszengve a feléje intőtől, mikor melléje ért. A sok heg, és sebhely, ami bőven volt a két vendégen, kicsit bizalmatlanná tette.
- Két korsó sört – válaszolta egyszerűen a baltás, majd végigsimított borostás arcán.
A csapos már indult is volna az italért, mikor a borostás még utána szólt.
- Legyen inkább négy! – mondta vigyorogva.
Azért helyesbített, mert észrevette társa enyhén rosszalló arckifejezését. A hatalmas fickó egy helyeselő fejbiccentéssel nyugtázta a változtatást.
Már javában szürcsölték a jónak egyáltalán nem mondható löttyöt, mikor a kardos megszólalt.
- Örülök hogy vége a háborúnak, de valahogy hiányzik a csatatér. Nem az öldöklés, csak az az izgalom.
- Én akkor lássak háborút, mikor a hátam közepét – reagált rá a másik. – Egyébként mi a fene ez a lötyi? – nézett furcsán az italára. – Én mintha sört kértem volna – elégedetlenkedett.
- Nyugi Nito! Ne húzd fel magad, egynek elmegy – próbálta nyugtatni a társ, és lehúzta a maradékot, ami még a korsóba volt.
A két barát - mert azóta az ostrom óta nagy barátokká váltak - Nithonep és Warumah elbeszélgetett a közel egy évről, ami alatt a fáraót szolgálták.
Siphonia után, visszatértek a fővárosba, és beálltak a félelmetes fáraói hadseregbe. Több csatában ugyan, de visszaverték az előrenyomuló Szeleukidákat, sőt a békéig is eljutott a két nép. Nithonepék pedig hősökké váltak a háborúk alatt. De ugye a hírnév múlandó, és most itt voltak „munka” nélkül, a háború után. Bár Egyiptom még róma ellen hadat viselt, de mindkettejüknek elegük lett a folytonos harcból, háborúból.
- Tényleg komolyan gondolod ezt a hajós dolgot? Én veled tartok, de a hátamon feláll a szőr a gondolatra, hogy nincs a lábam alatt szilárd talaj – borzongott meg Waru a gondolatra, amire Nito csak mosolyogva felelt.
- Hát… Biztonságosabb mint a háború. Annak idején, még gyerekként sokat hajóztam. Apámnak volt egy hajója. Nagy kereskedő volt az öreg. Városról-városra jártunk a part mentén – emlékezett. – Olyan sok helyet bejártunk, hogy össze se tudom számolni – kortyolt egyet az italából fintorodó arccal.
- Még nem is meséltél erről sosem. Nito a nagy tengerész – nevette. – Mi történt? – kérdezte.
- A kalózok. Szokásos sztori, mindenki meghalt, csak én nem. Hm – csóválta meg a fejét -, jó lenne párat nyakoncsípni közülük. Kitekerném a nyakukat az biztos.
- Akkor megint csak harcolni fogunk. Annyi különbséggel, hogy most nem szárazon tesszük – még szinte be sem fejezte a mondatot, mikor Tander, a hajóskapitány egy széket húzott az asztalukhoz, és a legnagyobb nyugalommal leült. Nito rögtön meg is jegyezte:
- Jóember, nincs elég üres asztal? – mindezt nyugodt hangon.
- De, csak hallottam mit beszéltek, és lenne egy ajánlatom – felelte rámenősen.
- Szóval nemcsak udvariatlan vagy, de még hallgatózol is. Húzzál el innen de gyorsan – mondta dühösen Waru, de még nem emelte fel a hangját. Most Nito intette le őt.
- Hallgassuk meg mit akar, aztán kitekerheted a nyakát – mondta a barátjának egy felemás vigyorral.
- Na mond – egyezett bele Waru is.
Tander más estben bizonyosan sértve érezte volna magát, de most a szükség nem engedte neki ezt a fölösleges érzelmet.
- Szóval hallottam amit beszéltek – kezdett bele. – Én pedig…nekem pedig szükségem lenne emberekre, hogy megvédjenek a kalózoktól.
- Kereskedő vagy? – váltott békülékeny hangra Waru, mire Tander bólintott.
- És hová tartassz? – kérdezte Nito.
- Karthago – jött gyorsan a válasz.
- Az nem itt van – jegyezte meg Waru, miközben szórakozottan eljátszadozott a két üres korsóval.
- Hát nem – rázta meg a fejét bosszúsan a kapitány -, ezért kellenek megbízható emberek – magyarázta.
- És miből gondolod, hogy mi megbízhatók vagyunk – vetette oda gúnyosan Nito.
A kapitány egy vállrándítással válaszolt.
- Na, akkor mi a válaszotok? – szólalt meg egy kis gondolkodási idő után a kapitány.
- Még elgondolkoznánk rajta – felelt Nito.
- De nekem most kellene a válasz, így is késésben vagyunk – állt fel Tander az asztaltól.
Nito kérdőn nézett barátjára, aki csak ennyit reagált:
- Ha benne vagy, én is.
- Nagyszerű! – csapta össze a tenyereit Tander. – Akkor mehetünk is – mondta, és az ivó kijárata felé indult.
Útközben egy kisebb zacskó aranyat hajított a kocsmáros pultjára.
- A vendégeim voltatok – szólt a két férfinek.
Na nem a pár sör került ilyen sokba, csak a kapitány egyszerre rendezte le a több napi tartozását ezzel az arannyal.
- Ez lenne az – bökött hanyagul a hajója felé a kapitány, amikor odavezette a két újoncát. – A neve Sirály – mondta, és több szót nem vesztegetve rá, fellépett a fedélzetre.
Nito és Waru egyenlőre nem követték. A parton állva figyelték milyen fenséges látványt nyújt a Sirály. Különösen Nithonepet kápráztatta el, hisz ő annak idején sokat hajózott apja „bárkáján”. Ehhez képest bizony az a hajó csak egy kis bárkának hatott. Először fura volt, hogy ez csak egy kereskedő hajó, hiszen felszereltségében felvette a versenyt bármely hadihajóval, legyen az akár római, vagy egyiptomi. Bár azért a méreteiben egy picit alulmaradt. De hát a mostani időkben nem árt az óvatosság gondolta Nito, ahogy szemrevételezte a hajó elején a vassarkantyút, amely lehetővé tette hogy más hajókat elsüllyesszen, vagy annak evezőit eltörve, mozgásképtelenné tegye azt. Aztán a két sor evezőt mindkét oldalon, amelyek 22-22 elosztásban álltak ki a hajó mindkét oldalából. Viszonylag nagy sebességre volt képes ezáltal a hajó, még szélcsendben is. A hajó tatja felőli rész egy emelettel magasabb volt, ennek tetején volt a „parancsnoki híd”, amely szépen faragott korlátokkal volt körülvéve. Itt voltak a kormányzó evezők is, a jobb és a baloldalon is egy. A tatban volt még egy méretes szobor is, amit a hajó bálványának neveztek. Egy kibontott szárnyú madarat formázott, feltehetőleg egy sirályt, amelyről a hajó a nevét is kapta. Hogy milyen istennek szánták, azt senki sem tudta, de ami igaz, az igaz, eddig minden bajtól megóvta a legénységét.
- Kissé komolyabb ez a teknő annál, mint hogy egyszerű kereskedő hajó legyen – súgta oda a megállapítását Nito Warunak.
- Mire gondolsz? – kérdezett vissza Waru.
- Nem gondolok semmire, csak egy megérzés – felelte, közben a valóban csodálatra méltó szobrot szemlélte.
- Akkor ne szálljunk fel? – kérdezte Waru.
- Á, felejtsd el – mondta végül Nito egyet legyintve, és a következő pillanatban már fel is szökkent a pallóra, amely a parttal kötötte össze a hajót.
- Indulás! – kiáltotta, vagy inkább dörögte Tander, miután elkötötték a hajót, és felhúzták a pallót.
A személyzet gyakorlott mozdulatokkal hajtotta végre a kapitány utasítását. Láthatólag elegen voltak a művelethez, a két új ember tehát csak arra kellett, hogy a kalózok ellen nyújtson védelmet. Nito rá is kérdezett:
- Erre két ember valóban elég lesz?
- Dehogy lesz elég – válaszolta a kapitány gondterhelten -, de nem várhatunk több napot. Kockáztatunk – jelentette ki sejtelmesen.
Az evezők dolgozni kezdtek, különösen a két kormányosnak akadt dolga, mire „kievickélt” a Sirály az öbölből. A nyílt tengeren leengedték a vitorlát is – rajta fekete alapon egy fehér sirály volt ábrázolva -, amelybe belekapott a szél, és kis idő múlva már repült is nyugati irányba a célja felé.
Szélcsend. Milyen nyugodt is tud lenni ilyenkor a víz, milyen sima, mintha csak a kopár sivatag lenne az ember szeme előtt – ábrándozott Nito, miközben ott állt a hajó végében, támasztva a sirály szobrot. Figyelte a napot, ahogy keleten a felhők takarásában igyekezett egyre magasabbra, és magasabbra, sugarait szanaszét szórván, ezáltal egy óriási narancssárga foltot színezve a kék tengervízre. Milyen régen is volt amikor utoljára látta, talán van már vagy húsz éve is. Semmi sem pótolhatja ezt az érzést: napfelkelte a nyílt vízen. Fenséges látvány. Bár a tökéletes pillanatot meg szakította néha a lentről felszűrődő énekszó. Az evezősök – akik ugyanolyan személyzet voltak, mint a matrózok a fedélzeten – tengerész nótái hallatszottak. ők már sokkal hamarabb fent voltak, és dolgozni kezdtek teljes kapacitáson. Unalmas dolog órákon, napokon keresztül húzni a lapátokat, ezért nem árt valami, ami kicsit feldobja az embert. De jó fizetés mellett egyik sem panaszkodott a nehéz munka miatt. A Sirály mindig pontosan, és ami még fontosabb, időben célhoz ért, sőt… sokszor a kitűzött időpont előtt, köszönhet?en gyorsaságának, így Tander kapitánynak sok esetben csurrant-cseppent valami plusz pénz. Mivel ? nem volt az a harácsolós típus, b?ségesen megfizette az embereit, akik ezért kedvelték is a „vén tengeri kecskét”. Igen, nem medvét, hanem kecskét, előrekunkorodó kecskeszakálláról kapta ezt a nevet, de ő különösebben nem haragudott érte. Tudta, hogy nem gúnyból mondják. Ha meg rákérdeztek miért nem zavarja a dolog, azt felelte kacsintva egyet: „vén tengeri medve sok van, de vén tengeri kecske csak egy”.
- Ne aggódj már ilyen feltűnően Tander – mondta Nito , és barátságosan hátba vágta a kapitányt. – Két hete úton vagyunk, és ezalatt végig idegesen mászkáltál a fedélzeten.
Igaz ami igaz, a kapitánynak nem sok nyugodt pillanata volt azóta, amióta kihajóztak Rogana kikötőjéből.
- Én nem aggódnék a helyedben a kalózok miatt – folytatta Nito -, gyors a hajód, kitűnő a legénységed, és nagyszerű harcosokat fogadtál fel – húzta ki magát büszkén, mivel az utolsó szavakat magára is értette. Persze rögtön elnevette magát, hisz nem a hetvenkedés volt a célja, hanem hogy egy kicsit felrázza, felvidítsa a kapitányt.
- Hm, barátom – sóhajtott egy nagyot Tander a hajó korlátjára csapva -, hacsak a kalózok lennének a gond! Szerinted nem tudnék elbánni pár mocskos kalózzal? Talán egyedül is visszaverném őket, legénység nélkül.
Megingatta a fejét, és gondterhelt ábrázattal meredt a vízre.
- Nem, nem a kalózok itt a gond. A probléma ennél sokkal nagyobb.
- Nagyobb? Mire gondolsz?
- A rómaiakra – mondta ki Tander a gyűlölt ellenség nevét. – Amióta kitört a háború, nem a kalózok a legfőbb ellenségek, hanem a portyázó római hadigályák. Rajtuk pedig nem holmi kalózbanda van – rázta meg az üstökét bosszúsan, miközben Nitora nézett.
- És miért bántanának egy békés kereskedő hajót? – kérdezte Nito.
- Miért ne? Háború van, és nincsenek szabályok. Ráadásul itt a tengeren a kutya se talál rá az elpusztított, elsüllyesztett hajókra.
- Az igaz – látta be Nito -, de csaknem olyan legyőzhetetlenek, én még nem harcoltam ellenük, de nincs legyőzhetetlen ellenfél – mondta bíztatólag, bár már ő is hallott a római tengerészgyalogságról. A harcászat terén pedig a római, legyen az földön, vagy vízen, egyaránt nehéz ellenfél. Ha nem legyőzhetetlen.
- Majd meglátjuk – legyintett Tander sóhajtva egyet.
- Így van kapitány, elég majd akkor aggódni, ha beüt a baj. Meg aztán, elég jók ezek a harcosok – mutatott a fedélzeten kuporgó válogatott legénységre. Vagy huszonöt ember, akit különböző kikötőkből fogadott fel Tander, mióta útnak indultak. Voltak köztük nem a becsületükről és a jó magaviseletükről híres egyének is, de Tander nem aggódott. Tudta, ha az ellenségről van szó, minden embere – lévén egyiptomiak – odateszi magát a harcban, és ha kell, meghalnak a kapitányért, a hajóért, a hazájukért. Róma egész Egyiptom földjén közutálatnak örvendett, amióta a nyugati országrészt - nagy csaták árán, de – meghódították az itáliaiak. Az egyiptomi népnek két választása maradt: vagy behódol a támadóknak, vagy felveszi a harcot. Mivel büszke nép volt az egyiptomi, nem is volt kérdés melyiket választják. De a rómainál félelmetesebb sereget még nem hordott a föld a hátán, ezért az egyiptomiak vagy meghaltak, vagy rabszolgaként végezték. Esetleg gladiátorként haltak meg egy anfiteátrum véráztatta homokjában, szórakoztatva ezzel a római népet.
- Jó lenne baj nélkül eljutni a célig – mondta most már Nito is komoran, mivel jobban átgondolta ezt a római dolgot. Azután egy hirtelen gondolattól vezérelve, másra terelte a szót.
- Hallottál már Ízisz szigetéről? – kérdezte Tandert, aki éppen levette a fejkendőét, és megtörölte vele verejtékező homlokát. Erősen tűzött a nap, már majdnem dél körül járt, és szellő is csak néha kapott bele a vitorlába.
- Ízisz szigete? Ez csak egy legenda – legyintett a kapitány. – Kicsi koromban én is mindig ezt a szigetet szerettem volna megpillantani, rajta az istennő égbetörő szobrával.
- De? – kíváncsiskodott Nito.
- De… de felnőttem – nevetett Tander embere naivitásán, feledve egy pillanatra minden gondját.
- Most miért nevetsz ki? – kérdezett Nito, megjátszva a sértődöttet. – Én még most is hiszek benne, ugyanúgy, mint gyerekkoromban. Sokat olvastam róla.
- Felejtsd el, az lesz a legjobb – tanácsolta Tander. – Sok tengerész abba halt bele, hogy ezt a nem létező szigetet kereste egész életén át.
Egy darabig csendben figyelték a horizontot, és a lágyan fodrozódó vizet, majd Tander megint megszólalt a témával kapcsolatban:
- Azt is olvastad, hogy a sziget nem egy meghatározott ponton van a tengeren? – nézett Nitora. Nito elmosolyodott.
- Tehát téged is izgat a dolog – állapította meg.
- Minden tengerészt érdekel a sziget, ahol a hatalmas Ízisz istennő szobra áll. Hisz ő a hajósok védőszentje – próbált meg védekezni Tander, de aztán beadta a derekát. – Naná hogy érdekel, úgy tartja a legenda: „ha megleled az oltárt és oda mész, elmondasz egy imát, s a hajód sosem éri vész.” Vagy valahogy így van a versike, már nem is emlékszem rá pontosan – mondta elgondolkodva.
- Mégis hiszel benne – nevetett Nito.
- Igen – ismerte be a kapitány. - De sosem ugyanott van a sziget. Csak egy napig van egy helyen, még világos van, addig látszik. Ha besötétedik, akkor egyszerűen eltűnik. Köddé válik.
- Nagy mese – bökte közbe az egyik matróz, amelyiknek épp ott volt dolga, és akaratlanul is belehallgatott a társalgásba.
- Mese vagy nem mese, azért te is szeretnéd megpillantani elsőnek a szigetet – jegyezte meg Tander.
- Na ja – mondta egykedvűen a matróz, és tovább súrolta a fedélzetet.
- Arra gondolsz, hogy aki először megpillantja, az örökké fog élni? – kérdezte Nito, és pár lépéssel odébb sasszézott, hogy ne tartsa fel a takarító matrózt.
- Arra hát, gondold el: egy örökéletű kapitány, akinek sosem pusztul el a hajója – mondta széttárva a kezeit.
- Hamar ráunnál te arra – próbálta lehűteni Nito a fellegekben járó kapitányt.
- Nem, nem érted! – próbálta magyarázni Tander. – Te is láttad a térképeket, amelyeket a tudósok rajzoltak. Itt van ez a tenger, amin most hajózunk. Ezen elhajózhatsz Alexandriától Rómáig, vagy akár Karthágóig. De mi van nyugatra? Ott a térképek csak egy másik, óriási tengert rajzolnak. Vajon mi lehet azon a vízen túl?
Nito csak megvonta a vállát, hogy erről neki sincs fogalma. Tander folytatta a gondolatát.
- A mai hajók még nem elég jók egy ekkora útra. Talán az a csodahajó – ábrándozott.
- Remélem megleljük a szigetet – kezdte magát Nito is beleélni -, bár ennek az esélye körülbelül olyan, mint homokszemet keresni a sivatagban. De talán ránk mosolyog a szerencse.
A takarító matróz felfüggesztette a munkát, felegyenesedett, megtapogatva a derekát. Majd jólesően kinyújtózott. A fülledt meleg azonban jobban zavarta, mint a dereka. Bosszúsan kapta le kopasz fejéről a fehér-piros csíkos „törülközőjét”, majd miután kortyolt kettőt az oldalára erősített kulacsából, két kortyra valót az amúgy is izzadt fejfedőjére löttyintett. Ezután megrázta azt, majd visszahelyezte a fejére. Hűsítően hatott. Még nem folytatta a munkát, inkább kezéből szemellenzőt formálva a tengert fürkészte. Jól esett neki a kis pihenő. Már éppen hozzáfogott volna ismét a takarításhoz – nehogy a kapitány leteremtse, a naplopókat ugyanis nem igazán értékelte -, mikor valami szokatlant vett észre a távolban. Apró, alig észrevehető pontok tűntek fel a sötétebb kék tenger, és a világosabb égbolt érintkezésénél. Mi lehet az? Vagyis mik? Hajók? Nem szólt még, hátha csak a szeme káprázik. Nem akarta tovább idegesíteni az amúgy is elég feszült Tander kapitányt. De pár perc múlva már:
- Odanézz kapitány! – mutatott a távolba. Tander is a távolba meresztette a szemeit tenyerének árnyékában.
- Erről beszéltem – mérgelődött Tander, majd egy tengerészkapitányhoz méltó szövegezéssel elküldte az ellenséget oda, ahová szerinte valók voltak. – Rohanj le – szólt a matróznak, aki felfigyelt a közeledőkre -, és mond meg az evezősöknek, hogy emeljék a csapásszámot!
A matróz bólintott, és futólépésben neki indult. Az ügyetlen nagy igyekezetében hasra vágódott a vödör vízben, amivel a fedélzetet mosta. A vödör tartalma kiömlött, a kapitány lába csurom víz lett. Bocsánatkérő tekintettel tápászkodott fel a földről, majd a kapitány fejcsóváló pillantásaitól kisérve eltűnt az egy szinttel lejjebbre vezető lépcsőn.
- Talán meg tudunk lógni előlük – bizakodott Tander. – Talán nem vesznek észre – mondta ahogy visszanézett a közeledő flottára. Ahogy kicsit közelebb értek, látni lehetett a római vitorlákat, zászlókat.
- Biztosan ki fognak szúrni előbb utóbb, és azt hiszem akkor nincs menekvés. Kénytelenek leszünk harcolni – Nito már elő is húzta az egyik fejszéjét, és vizsgálgatni kezdte. Mint mindig, most is pengeéles volt.
- Én is ettől félek – gondolt bele a közeljövőbe a kapitány. - Ha egy ilyen harcigája utánunk ered, legyen bármilyen gyors is a Sirály, esélyünk sincs meglógni. Már láttam ilyet közelről, a mi hajónk is egy ilyennek a kicsinyített változata. Ezért is volt eredményes a kalózok ellen. De ez jobb, nagyobb, és ami a legrosszabb, gyorsabb is a miénknél. Ja, és persze több embert bír el – tette még hozzá rosszkedvűen.
Eközben bekövetkezett, amit előre láttak. A kilenctagú római flottából egy kivált, és a Sirály után eredt. Úgy gondolta a flotta kapitánya, hogy egy hajó bőven elég lesz ahhoz, hogy a kis kereskedő hajót elpusztítsa. A hajót talán, de annak személyzetével nem számolt.
A leküldött matróz visszaért jelenteni:
- Az evezősök már elég fáradtak, de biztos lehetsz benne: rajtuk nem fog múlni.
Való igaz, egy ideje már nem szűrődött fel dal, csupán egyetlen hangot lehetett hallani, egy dobot, melynek ritmusára húzták az evezőt. Az izmok feszültek, az izzadság patakokban folyt, az evezősök egy pillanatig sem lankadtak. ők is tudatában voltak a közeledő római hajó következményeinek. De pár perc után kiderült, minden erőfeszítés, végső erőbedobás reménytelen.
- Nem tudunk meglógni – hajtotta le a fejét Nito, ezek sokkal gyorsabbak.
Waru lépett barátja mellé, aki eléggé rosszul viselte az utazást. Mármint a tenger hullámzását. Gyakran fölkavarodott a gyomra, és az első három nap alatt több „tengeri rókát” bocsátott útjára, mint amennyit a Fölközi-tenger eddig látott. Mostanra viszonylag megszokta a dolgot, de azért néha még elkapta hányinger.
- Kezd nagyon elegem lenni a hajókázásból – morogta. – Most még ezek is… Na megyek, felváltok valakit odalent – a fáradt evezősökre célzott, de a kapitány megállította.
- A te erődre itt lesz szükség, úgyhogy tartogasd az estleges harcra.
- Mi esélyünk van ezek ellen? – szállt vitába a núbiai, persze nem kötözködni akart, csak hangosan gondolkozott. Ha valaki, hát ő biztosan nem félt még az ördögtől sem, de ha lehetett, inkább kerülte az esélytelen harcokat. Bár az élet szinte csak ilyenekkel áldotta lépten-nyomon.
- Ha gondolod, elkezdhetsz úszni a part felé, már ha tudod merre van – jegyezte meg szúrósan Tander. Waru nem igazán törődött a kapitánnyal, inkább ő is – barátjához hasonlóan – előhúzta a tokjából a fegyverét, hogy megvizsgálja. Nem mintha gond lett volna vele, inkább csak megszokásból.
- Menjünk, szabaduljunk meg a rakománytól – szólt a közelben lévő emberekhez a kapitány, és már sietett is a raktérhez, ami a hajó hátsó részében volt, és egy méretes ajtó zárta el a külvilágtól. Az ajtón egy eléggé bonyolult zárszerkezet volt, melyet Tander gyakorlott mozdulatokkal nyitott ki. Ezután széthúzta a tolóajtót, és belépett a raktérbe. A friss tengeri levegő után borszag csapta meg az orrát. Körbenézvén észrevette, hogy az egyik bortartó edény összetörve hever az egyik sarokban. – Trehány banda! – mormogta az orra alatt.
A hajó bort, és olíva olajat szállított. Ezek ládákba állva voltak berakodva ebbe a helyiségbe, és ezekben a ládákban álltak szépen, szorosan egymás mellett a karcsú cserépedények, más néven amforák, amelyek tartalmazták a folyadékot.
Tander után sorban jöttek a matrózok is.
- Kicsit gyorsabbak leszünk ezek nélkül, bár nem hiszem hogy elég lesz – a mondat végét már csak magának mondta.
- Gyertek, segítsetek! – kiáltották többen is, például a harcosoknak.
- Rakományt a vízbe! – dörögte ismét Tander mikor mindenki odaért, és már pakolta is a hozzá legközelebb álló kezébe az első ládát. A láda azután másodpercek alatt a tengerben kötött ki a láncot alkotó emberek közreműködésével.
- Kár ezért a finom nedűért – értettek egyet többen is a „láncból”.
- Nagyobb kár lenne az életünkért – vetette oda ellenérvként Tander. Senki nem vitázott vele.
Pár perc múlva az összes láda a víz tetején úszva lebegett a hajó mögött. Olyan volt, mint egy óriási vízi kígyó, melynek csak a hátán kiálló pikkelyei látszanak ki a vízből.
- Remélem összeszedik, és berúgnak tőle – poénkodott Nito. Persze megint akkor, mikor senki sem vevő a mókára. De hát ő már csak ilyen volt.
Nem sokat segített azonban a vízbe dobálás, bár egy kicsit gyorsult a Sirály, de nem eléggé. A rómaiak jöttek, és jöttek. Egyre közelebb.
Waru káromkodott egyet – és ellentétben a kapitány parancsával -, lesietett az evezősökhöz. Szerencsétlenekre ráfért volna egy kis pihenés, de hajtottak, lapátoltak megállás nélkül. A hatásfok már korántsem volt a maximumon. Waru végignézett rajtuk, szemre kiválasztotta a legfáradtabbat. Mellé lépett, majd két kézzel leemelte a padról, amin eddig evezett, és átvette a helyét. A fáradt evezős kipilledve nyúlt végig a hajópadlón.
A núbiai lassan felvette a dob ritmusát, sőt… bezengte a hangja az egész hajót, ahogy új ütemet adott az evezésnek.
- Húzd! Húzd! Húzd! – hallatszott.
Az evezősök mintha új erőre kaptak volna, ők is átvették a nagyobb csapásszámot. Néhány ember, követve Waru példáját, lejött és felváltott, vagy éppen besegített néhány evezősnek. Eveztek, eveztek, beleadva apait-anyait.
- Ízisz, most segíts nekünk! – imádkozott a dobos, és letéve a hangszert, ő is leült lapátolni.
Tander dühös volt, hogy megszegték a parancsát, de úgy tűnt a dolog beválik. Legalábbis már nem csökkent a távolság. Egy darabig.
- A fenébe! ők is rákapcsoltak – állapította meg a kapitány, mikor – hacsak hangyányit is – megint közeledni kezdett a római hajó. Újabb ötlete támadt.
Gyorsan a tatban álló, ponyvával letakart valamihez sietett, és egy nevet kiabált:
- Ethenon! Ethenon!
Ethenon nem sokára elő is került. Egy fiatalabb matróz volt az, de nem tapasztalatlan. Főleg nem abban, amiért Tander idehívta. Lerángatták a ponyvát a valamiről. Egy kisebb méretű onager volt alatta. Ez egy kőhajítógép. Bár ez is az eredetinél sokkal kisebb, direkt a Sirályra lett méretezve.
- Pontos legyél! – utasított Tander. – Nem sok lövedék van, úgyhogy jól célozz – mutatott a kis halom kődarabra, amik a fegyver mellett voltak egy kupacban.
Ethenon bólintott, és máris nekikezdett a rábízott műveletnek. Az első lövedék rövid lett. Nagy csobbanással csapódott bele a vízbe a római hajó orrától pár méterre. Ezt egy-két elégedetlen káromkodás kísérte a kapitány részéről. Ethenon újra célzott, de sajna ez sem talált. Süvítve repült át az egész hajó felett, majd a vízben landolt, mint a társa. A harmadik lövésre azonban senkinek nem lehetett egy rossz szava sem. A kő pontosan az egyik kormányost találta telibe. A római holtan repült át a hajó korláton, és csobbant a tengerbe. Ethenon diadalittasan csapott a levegőbe, majd fogadta Tander elismerő hátbavágását.
A válasz gyorsan érkezett. A római gályának is volt egy ehhez hasonló fegyvere. Ez egy ismétlő balliszta volt. Nagyjából ugyanoda volt felszerelve, ahova a Sirályon a kőhajító. A balliszta eléggé gyorsan, nagyobb méretű nyílvesszőket lődözött az ellenségre, és ha lehet ilyet mondani, az ottani tüzér még jobban mívelte a szakmát, mint Ethenon. ő is belekezdett a lövöldözésbe, ahogy megkapta a tűzparancsot a hajója kapitányától. Nem volt menekvés, az egyiptomi matrózok egyre-másra hullottak a vízbe, a fedélzetre. Akinek nem sikerült elérnie a lefelé vezető ajtót, az biztosan halott volt. Majdnem minden nyíl célba talált.
- A ballisztát! Próbáld kilőni a ballisztát! – próbálta túlkiabálni Tander a menekülni próbáló, de nyilat kapó emberei halálordításait. ő is a fejét behúzva próbált minél kisebbnek látszani. De továbbra is segédkezett a tüzérének, mint ahogy négy másik ember is. Nem egyemberes munka volt kezelni ezt a fegyvert.
Ethenon célzott is, de egy nyílvessző ekkor a hasába fúródott, meghiúsítva ezzel a lövést. A nagy erejű lövedék, több métert hátralökte. Fájdalmas arccal terült el a fedélzeten. Néhány pillanatig az eszméletvesztéssel küzdött, ahogy meglátta a jókora nyílvesszőt, és a friss, piros vért, ahogy lassan csordogált lefelé az oldalán a fedélzet padlója felé. Tander válogatott szidalmai hozták vissza őt a valóságba. A „tüzérsegédek” azon nyomban mellé ugrottak, és felsegítették a földről, hogy folytathassa a dolgát. Még ketten elé is álltak, hogy felfogják a továbbra sem lankadó, süvítő nyilakat a testükkel. Most már nem csak a balliszta, hanem a római íjászok – az a tíz-tizenöt, akik a hajón voltak -, is belekezdtek a lövöldözésbe.
Ethenon utolsó erejével még útjára bocsátotta a lövedéket, majd holtan zuhant a padlóra, mint ahogy a többi körülötte levő is. A lövedék azonban bosszút állt. Három íjászt csapott agyon, és működés képtelenné tette a nyílvető gépet is.
- Húzd! Húzd! – hangzott még mindig Waru ütemes vezényszava a Sirály belsejében. Ő egy pillanatra sem lankadt, de sokan – az egész napos hajtás miatt - már nem bírták. Bár húzták a lapátot, de olyan volt, mintha semmit sem csináltak volna.
Ekkor a kapitány vonta magára mindenki idelenn mindenki figyelmét, ahogy eszméletét vesztve gurult le a lejárat lépcsőjén, és terült ki, mint egy szőnyeg. A hajóorvos azonnal pattant is, mint még páran a többi közül, és azonnal kezelésbe vette Tandert. Nem volt egy nagy tudású orvos, mint amilyenek a fáraó rendelkezésére álltak, de a sebesülések ellátásában páratlan volt.
Waru is abbahagyta az evezést, és letörten, lehajtott fejjel fújt egyet a nagy menet után. Ez nem jelent mást, minthogy minden igyekezetük ellenére, az ellenség utolérte a hajót. Lehet hogy már át is indultak elfoglalni a Sirályt. Felállt, homlokáról letörölte a verítéket, majd utat törve az aggódó embereken keresztül, az alélt kapitány mellé guggolt.
- Hogy van? – kérdezte meg a dokit, aki a vállsebből már sikeresen el is állította a vérzést. Rögtön neki is látott Tander lábának, amelyben még mindig ott volt a kiálló nyíl.
- Nem tudom? – válaszolt őszintén a doktor. – Sok vére elfolyt, így elvesztette az erejét. Bekötözöm, aztán már csak Íziszen múlik a sorsa.
Waru is felszisszent, mikor a doktor eltávolította a nyilat Tander lábából, aki erre hirtelen felüvöltött. Szerencsére magához tért. <br>
- Csak keljek fel, rögvest a cápák közé hajítalak te istenátka! – szúrta le a doktort az őrjítő fájdalom miatt. Persze csak elhaló nyöszörgés volt, mint komoly letolás.
- Nyugalom kapitány, meg fogsz maradni – biztatta Waru, bár azért teljesen nem hitt ebben.
- Halottak – mondta csendesen Tander. – Fent mindenki meghalt, lenyilaztak mindenkit.
- Akkor most mit tegyünk? – kérdezte a núbiai körbe-körbe tekingetve. Szerencsére a harcosok nagy része idelent volt. Követték Waru példáját, és ők is beálltak mellé evezni.
- Nito – vágott bele a felismerés Waruba, és már azon volt, hogy felsiet, hátha tud segíteni a barátján, de Tander erőtlen keze megállította.
- Ha felmész, halott vagy! – figyelmeztetett. – Az íjászaik csak arra várnak, hogy kidugd a fejed.
Szerencsére a józan ész felülkerekedett a fekete óriás szívén, és hallgatva a kapitányra, mégsem ment fel. Tehetetlenségében ütött egy óriásit az egyik lépcsőfokra, ami rögvest összetört. Elkeseredetten ült le a felette levőre.
- Mi legyen? – kérdezte ismét Tandert. Választ azonban nem kapott, sem a kapitánytól, sem pedig mástól.
Pár percig senki nem szólt egy szót sem, mindenki a lehetőségeken törte a fejét. Vagy éppen a halálon gondolkozott.
Később, mikor odafent nagy csend volt, és semmi mozgás nem hallatszott, az egyik harcos megszólalt.
- Megpróbálhatnánk kitörni – vetette fel az ötletét. Megint csak néma csönd volt a válasz. A fickó azonban nem hagyta veszni a tervét. – Én nem tudok egyhelyben ülni, meg kell próbálnunk!
- Meg akarsz halni? – kérdezte tőle a kapitány, de egyáltalán nem gúnyosan. Értékelte a tenni akarást, de tudta hogy öngyilkosság. – Mást kell kitalálni, mert annak semmi értelme, hogy mindannyiunkat lelőjenek. Nagyon tud fájni – tette hozzá, de ez már annál inkább gúnyos megjegyzés volt.
Megint csak a gondolkodás, és a csend percei következtek. Tander éppen meg akart szólalni, hogy felvesse a megadás variációt, mikor az előbb felszólaló harcos már nem bírta tovább. Nem a türelme fogyott el, csak az idegei mondták fel a szolgálatot, és megindult a feljárat felé. Többen próbáltak utána nyúlni, és visszatartani, hogy ne tegye, de Waru közbeszólt:
- Hagyd!
Minden megállítani igyekvő levette a kezét a férfiról, aki három-négy szökkenéssel máris a lépcsőn termett. Rá sem hederítve haladt el a núbiai mellett. Waru egy kicsit sajnálta a fickót, de tudta ilyen helyzetben veszélyes egy kiszámíthatatlan ember. Főleg a saját oldalon.
- Körülnézek fent.
Tander ráemelte a tekintetét, majd bólintott.
- Csak óvatosan.
A harcos óvatosan lépkedett felfelé a lépcsőn. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte a bátor férfit. Lassan kidugta a fejét, majd körülnézett. A római hajó már csaknem ott volt a Sirály mellett, de egyetlen lelket sem lehetett látni, legalábbis élőt nem. A harcos már egészen derékig kiemelkedett, amikor is hirtelen római íjászok bukkantak fel a másik hajón, és már lőttek is. A harcosnak arra sem volt ideje, hogy megnyikkanjon. Négy nyílvesző csapódott a mellkasába, és visszagurult a hajó alsóbb szintjére, a többiekhez. Azonnal meghalt.
- Csapdába estünk – állapította meg komoran Waru. – Innét van másik kiút?
- Csak ez az egy – rázta meg a fejét a kapitány.
- Akkor így jártunk – törődött bele Waru. Leült vissza a padjára. – Vajon mit tesznek majd velünk? Ránk gyújtják ezt a teknőt, vagy simán elsüllyesztik velünk együtt? – sorolta a lehetőségeket, amelyek rájuk nézve nem kecsegtettek semmi jóval.
Tander tiltakozott volna a teknő miatt, de sem kedve, sem ereje nem volt megtenni ezt.
Így ültek csendben mindannyian, van aki ötletet keresvén, van aki csak beletörődvén. A Sirály lágyan ringott a római hajó keltette hullámokon. Csak a nyikorgó deszkák hallatszottak. A kb. 50 embernek ez olyan volt, mint valami gyászdal. Egy gyászdal, amely őket siratja. Csak a doktor sürgölődött a kapitány mellett, talán egyedül ő nem gondolt most a halálra, mivelhogy akadt munkája. Waru azonban, minthogy sosem bírta a tétlenkedést, megtörte a siralmas csendet.
- Pajzsotok van? – kérdezte az összes odalent tartózkodót.
Senki nem jelentkezett, csak a fejüket ingatták. Az evezősöknél alapból nem volt fegyver, a segítségükre siető katonáknál pedig csak a fegyverük volt. Akinek volt is pajzsa, az fent hagyta a fedélzeten, mondván ne foglalja a helyet idelent, meg itt úgy sem lesz rá szükség, meg ki milyen indokkal.
- Jöhet a fehér zászló? – kérdezte az egyik evezős.
Tander tanakodó arckifejezéssel, de kényszerűen rábólintott.
- Nem maradt más választás – mondta bizonytalanul. – Talán életben hagynak...
- Vagy talán nem – vágott közbe élesen Waru. – Én nem fogom megadni magam, az egyszer biztos. Egyszer már eljátszottam ezt. De az csak azért volt, mert az ellenfél egy egész hadsereg volt. Most mi vagyunk itt vagy… - végignézett az embereken, és tippelt - vagy 50-en. Ha kimegyünk, és megadjuk magunkat, mi esélyünk a túlélésre? Csak az átkozottaktól fogunk függni.
- De lehet hogy nem fognak megölni – vetette közbe a fehér zászlót felvető ember.
- Eddig azt hittem, az egyiptomi büszke, és bátor nép – nézett rá megvetően a núbiai, kicsit csalódott is volt.
Az evezős szemében szikrák gyúltak, ez hatalmas sértés volt számára. Már-már azon volt, hogy neki ugrik az őt ócsárolónak, de Tander közbe szólt. Elég gyenge volt a vérveszteségtől, de szavaira odafigyelt mindenki.
- Igaza van a núbiainak. Leöletnéd magad úgy, hogy meg sem próbálsz visszavágni? – mondta remegő hangon. – Nem hinném, hogy fogolyejtési szándékkal támadt ránk ez a hajó. Mi nem vagyunk a szemükben érték.
- Ha hadihajó lennénk – vette át a szót Waru -, akkor lenne itt egy értékes tábornok, hadvezér a számukra. De így, maximum egy rakás gályarab vagyunk. Azt hiszem a római hajón lapátolni kicsit más lesz, mint itt.
Erre többen elgondolkoztak, hogy valóban igaza van ennek az embernek.
- Nem fogunk gályarabként megdögleni – harsogta az egyik harcos, mire mindenkit elkapott a harciláz, és elszántan, hangos éljenzéssel, és csataordítással értettek egyet a felszólalóval.
- Ez a beszéd! – zengte túl őket Waru is buzdítóan. Már indultak is volna a lépcsőhöz a harcosok, mikor hozzátette: – De ne agy nélkül.
Mikor megindult a nyílzápor a római hajóról, Nito látta hogy hullik egyik matróz a másik után a fedélzetre, vagy a vízbe. Első gondolata az volt, hogy segítsen a kőhajító működtetésénél. Meg is indult a fegyver felé, de mikor látta, hogy mindenki holtan zuhan el, inkább megállt, és lehasalt egy hordó mögé. Egyedül úgy sem tudná m?ködtetni, tehát fölösleges oda verg?dnie. A második gondolat: lejutni az evez?sökhöz, ott biztonságban lenne. De a lejárat igencsak nyílt terepen van. Nem sok esély van épen lejutni. Látta ahogy a kapitány levergődik a nyíláson, de a segítségére nem tudott sietni.
- Hé! – hallott meg ekkor egy sutyorgó hangot a háta mögül.
Az egyik matróznak is sikerült időben fedezéket találnia egy közepes méretű láda mögött.
Most mi legyen? – kérdezte egy karjelzéssel Nito-t. Nito egy vállrándítással jelzett vissza, hogy nincs ötlete.
- Próbáljunk meg lejutni a többiekhez – mondta a matróz. Továbbra is sutyorogva beszéltek, hogy a rómaiak ne nagyon halljanak semmit.
- Nincs esélyed, mire odaérnél lenyilaznak – válaszolt Nito.
A matróz megpróbált kikukucskálni a rejteke mögül. Lassan kidugta a fejét, nagyon vigyázva. Megpillantotta az ellenséges hajót, egészen közel a Sirályhoz, de egy lélek sem volt látható rajta. Valószínű lehúzódtak az íjászok prédára várva a fedélzet padlójára.
- Nem látok senkit – mondta Nitonak.
- Ott vannak azok – jegyezte meg komoran Nito.
- Megpróbálok eljutni a lejáratig – szólt megint a matróz, mire Nito hevesen rázta a fejét.
- Csapda – figyelmeztette halkan.
- De valamit tennünk kell – méltatlankodott a matróz.
- Tudom, de egyenlőre maradj nyugton – próbálta leinteni Nito, de ami ezután történt, rögtön elvette a matróz kedvét a lejutástól.
Ekkor bukkant ki ugyanis a lejáróból a harcos, aki néhány másodperccel később, négy nyíllal a mellkasába zuhant vissza, ahonnan jött.
Nito egy, ugye megmondtam pillantást lövellt a mostmár egészen elkedvetlenedett matróz felé.
Kis idő múlva azonban újabb ötlete támadt a vállalkozó szellemű „takarítónak”. Ugyanis ő volt az aki súrolta a fedélzetet, és aki észrevette a római flottát.
- Ugorjunk a vízbe – mondta halkan.
Erre már Nito is gondolt, de volt egy ok, amiért lemondott az ötletről. Ez az ok pedig nem volt más, mint a cápák. A vízbe hullott holttestek biztosan idevonzzák majd a dögöket, és ő nem nagyon akart cápazaba lenni. Ezt pár szóba „fel is vázolta” társának.
- De mégse kuksolhatunk itt. Mi lesz ha átjönnek? – kérdezte a matróz.
Végül Nito is ráállt a vizes dologra. Ahogy felmérte, vagy három métert kellett a nyílt fedélzeten menni, vagy inkább ugrani, fedezék nélkül. Lényegesen rövidebb, mint a lejárathoz vezető út.
- Oké, akkor egyszerre indulunk – szólt Nito.
- Nem – rázta meg a fejét a takarító. – Én megyek először, azután rögtön te.
A matróz Nito kérdező arckifejezésére rögtön válaszolt is.
- Az elsőre fognak lőni. Talán megúszom egy szívlövéssel. De téged a cápák fognak felzabálni, méghozzá élve – vigyorgott.
- Hogy állna beléd a görcs – mosolyodott el Nito is, de azután egyszerre hervadt le mindkettőjük arcáról a derű. Összenéztek, és egy bólintással sok szerencsét kívántak egymásnak.

Iginla

 
Fórum: legfrissebb
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Posted by bayarder - nov.. 24, 2017 14:06
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 231 vendég és 1 tag böngészi