AutoalkatreszOnline24.HU

Siphonia után: A tengeri kaland II. rész

A következő pillanatban a takarító már startolt is a víz felé, neki kb. öt méteres utat kellett megtennie. Jól gondolta, az íjászok azon nyomban céloztak és lőttek, ahogy észrevették. Már ugrott a vízbe, mikor az egyik nyíl belecsapódott a hátába. Az ugrásból zuhanás lett, és nagy csobbanással merült a víz alá. Ahogy elrugaszkodott a fedélzetről a matróz, Nito is mozgásba lendült. Az ő három métere értelemszerűen hamarabb megvolt. Bár egy kósza nyíl így is kiröppent utána, de ártalmatlanul húzott el a füle mellett néhány centivel. Mikor kibukkant a víz alól, rögtön a társát kereste, de csak a bugyborékolást látta, ahol süllyedt a takarító. Nito rögtön alámerült, és erőteljes kar- és lábmunkával a másik után igyekezett. Pár méter után sikerült is a félig alélt fickót elérnie. Még élt. Ezután igyekezet vissza a felszínre. Mikor kibukkantak - mindketten nagy levegőt véve - rögtön a hátára fordította a sebesült matrózt.
- Jól vagy? – kérdezte a matróz köhécselve. Vér szivárgott ki a száján.
Nito bólintott.
- Nem sikerült a szívlövés – suttogta nehézkesen a takarító. – Ilyen kontárokat? – húzta a szokásos vigyorra a száját, de ez a vigyor mindörökre ott maradt az arcán, üveges szemeivel az égboltot bámulva halt meg.
Nito elengedte az élettelen testet, és nézte ahogy az elsüllyed, és elnyeli a feneketlen mélység. Bár nem igazán ismerte a halottat, de a szíve megtelt keserűséggel, és gyűlölettel. A takarító egy volt az övéi közül, és érte halt meg. Tudta hogy kevesebb az esélye a vízbe érésre a kicsivel nagyobb távolság miatt, ezért vállalta, hogy először indul. Ha egyszerre indulnak, mint ahogy ezt Nito mondta, biztosan mindketten meghalnak. Most Nito és a római hajó között a Sirály állt. Mellúszásban haladt egészen a hajója tövéig. Most mit tegyek? – kérdezte magától. Aggódva pillantott körbe, majd utána még egyszer. A cápáktól félt, de szerencsére most egy sem volt a környéken. Legalábbis ő nem látott egyet sem. Egy-két perc gondolkodás után úgy döntött, megpróbál feljutni az ellenség hajójára. Azután lesz ami lesz, talán meg tudja csípni a kapitányt mielőtt megölik. Lassan megkerülte a Sirályt, végig úszott az oldala mentén, mikor szeme elé tárult a római hajó. Azért figyelte, nem pásztázza-e valaki a vizet. Szerencsére senki nem gondolt rá a rómaiak közül, hogy az ellenség lentről érkezhet. Elérte a másik hajó oldalát. Most hogyan tovább? Talán akad egy kötél valahol, amibe belekapaszkodván felhúzhatja magát a fedélzetre. Mikor már majdnem elérte a hajó hátsó részét – az evezők alatt úszott el -, észrevett a vízen egy lebegő testet. A kormányos volt az, akit először eltalált a kőhajító lövedéke. Ez valamiért nem süllyedt el, mint a takarító holtteste. Támadt egy ötlete, csak egyetlen baj volt vele, hogy a hullát eléggé a messze sodorta a víz a hajótesttől. Nem úszhatott érte, mert akkor biztosan észreveszik föntről. Teleszívta a tüdejét levegővel, azután kifújta, majd ezt megismételte még háromszor. Negyedikre viszont bent tartotta a lélegzetet, és a víz alá bukott. Igyekezett néhány méter mélyre merülni, és csak azután a halott felé úszni. Talán nem látják meg föntről, reménykedett. Egy fél perc, vagy egy kicsit több is eltelt, míg az élettelenül lebegő római alá nem ért, ezután függőleges irányban felfelé kezdett úszni. Igyekezett az ellentétes oldalon kibukkanni, mint amerről a hajó állt. Éppen hogy elérte a felszínt, mert a feje már kezdett belilulni a levegőhiány miatt. Mohón szívta tele a tüdejét a friss tengeri levegővel, és figyelme rögtön a hajóra irányult. Semmi mozgás, tehát nem láttak meg, nyugodott meg. Már csak vissza kellet valahogy juttatni a testet a hajó közvetlen közelébe. Az volt ugyanis a terv – bár eléggé kilátástalannak tűnt, de hát a semminél több -, hogy a római katona egyenruhájába mászik fel a hajóra. A saját ruhájánál mégis csak jobb, és lassan kezdett már sötétedni is. Talán sikerül. Apró lábmunkával, de közelített vissza a hajóhoz. A fejét szorosan a halotthoz szorítva, épp hogy csak a szemei látszottak ki a vízből. Kicsit több ideig tartott az út, mint oda, de végül is sikerült. Nem is siethetett, hisz elég furán nézett volna ki fentről egy gyorsan közeledő halott ember. A megérkezésnél azonban vigyázatlan volt, és a sisak – amely még mindig a katona fején volt – hangos koppanással ütődött a hajó oldalának. Nito felszisszent az ügyetlensége miatt, és még a levegőt is visszatartva fülelt. Vajon felfigyeltek-e a koppanásra? Ha igen, tulajdonítanak-e neki valamilyen figyelmet? Egy ideig hallgatózott, de semmi gyanús jel nem jött le. Végre hozzáláthatott, hogy lecibálja a ruhát a halott fickóról. Először is megfordította, hogy a hátán feküdjön. Rögtön fel is kavarodott a gyomra, ahogy megpillantotta a szétroncsolt arcot. A kilőtt kődarab ugyanis pont arcon kapta a jóembert, így annak nem sok maradt az – egyébként sem szépségdíjas – ábrázatából. Nem volt valami egyszerű dolog átvedleni, de nagy nehézségek árán végül is sikerült. Mikor elengedte a rómait – aki már csaknem pucér volt -, az még mindig csak lebegett a víz színén. Süllyedj már el, te istenverte – mérgelődött magában Nito. Egy kicsit feltűnő lett volna egy ruha nélküli, arctalan, mezítelen hulla, ahogy a nyílt tengeren úszik. Hamar megoldódott azonban ez a gond, de Nitonak valahogy nem tetszett ez a megoldás. Egy méretes uszony közeledett ugyanis feléjük. Nito szíve azonnal mintha a torkában dobogott volna. Egy erőteljes rúgással lökte el magát a holttesttől, amely így közelebb került a cápához. Csak remélni tudta, hogy a cápa a halottal kezdi a vacsoráját. Ahogyan csak bírt, úgy tempózott a római gálya hátsó észe felé. Bár igencsak tartott a cápától, de nem merte csapkodni a vizet úszás közben – ezért is úszott mellúszásban -, mert ha a római őrszemek veszik észre, akkor is ugyanott van, mintha a cápa falja föl. A hajó végéből lelógó kötelek egyikét elkapta, és azon nyomban húzni kezdte magát felfelé, csak a két karjával. Lábait vízszintes helyzetben tartotta, hogy minél hamarabb kikerüljenek a vízből. Éppen hogy kiemelkedett a vízből, mikor a cápa elhaladt alatta, a bestia hátuszonya még érintette is Nito hátsófelét. Húzta magát felfelé, mint a veszedelem, és sikerült is meglógnia. Félúton megállt, lábaival összeszorította a kötelet, majd egy viszonylag kényelmes pózban elhelyezkedett. Nagyon megkönnyebbült, és meg is jegyezte a hoppon maradt szörnyetegnek, természetesen magában: Ez van szépségem, a mai menü: pucér vízibarom, itáliai módra. Engem nem fogsz megzabálni! Ezután mozdulatlanul várt. Arra várt, hogy a ruha egy kicsit száradjon rajta. Feltűnő lett volna odafent csurom vizesen. Már nem is egy, hanem három cápát is látott maga alatt, és a hajó körül körözni. Áldotta a szerencséjét, miközben a kötélben kapaszkodott. Közben ugye a nap is elérte a horizontot nyugaton, lassan sötétedett. Ez is szép látvány – gondolta –, de sokkal szebb lenne, ha nem egy ellenséges hajó hátulján csimpaszkodva kellene szemlélni. A Sirály fedélzetére lassan kezdtek átszivárogni a római tengerészek. Mind fel volt szerelve egy rövid karddal, és egy pajzzsal. Félkört alkotva közeledtek a lejárathoz, ahol a Sirály legénysége várakozott csendben. Egy hangos vezényszóra megtorpantak. Ekkora már bezárult a félkör, így teljesen lehetetlen lett volna bármilyen kitörés a lentiek részéről. Azonban nem kezdett lefelé nyomulni senki közülük. Egy hang harsant bele a naplementébe. Egy, az átlagnál nagyobb has mérettel megáldott férfi kiáltott át a római hajóról. ő volt a kapitány. Eléggé furcsának hathat a római seregben egy ilyen paraméterekkel bíró parancsnok – nem is a közelharcban szerezte a hírnevét -, de Bazírius megbecsült kapitánynak számított. A római tengerészet egyik legtapasztaltabb kapitánya volt, néha azonban hajlamos volt nem megfelelő szinten kezelni egyes dolgokat. Magyarán lenézte az ellenfelét, ellenségét, ami jelen esetben – úgy mint sok másban is – nem volt szerencsés.
- Egyiptomiak! – szólította fel a Sirály legénységét.
Egyenlőre semmi válasz nem jött, mire Bazírius megismételte a felszólítást. Kifelé semmi reakció nem történt.
- Mi legyen? – kérdezte Waru Tandert, de már eldöntötte hamarabb, hogy mit tesz. Csak hát Tander volt a kapitány, és a tisztelete jeléül kérdezett rá.
Tander elég ramaty állapotban volt, ezért ráhagyta a núbiaira, tegye amit jónak lát. Azaz most Waru lett a főnök. Tőle pedig nem állt messze ez a felelősség, hiszen annak előtte is vezér volt. Igaz zsoldosvezér, és szárazföldön, de ez most nem számított. Lényeg, hogy volt tapasztalata ezen a téren.
Szerencsére senki nem ellenkezett a kapitányváltás miatt. Senki nem érezte magát annyira „nagylegénynek”, hogy maga akarja a kapitányságot. Természetesen más lett volna a helyzet, ha nincsenek ekkora bajban. Akkor bizonyára akadt volna egy-két jelentkező a posztra.
- Akkor ahogy megbeszéltük – szólt az embereihez az újdonsült vezető. – Csak akkor jöttök, ha szólok. Én megpróbálom feltartani őket, amíg kiértek. Utána pedig harcolunk, amíg tudunk mozogni – tette hozzá elszántan.
Mindenki bólintott, hogy megértette. Mint vezér, nem a stratégiájáról volt híres Waru, inkább a bátorságáért, és küzdeni tudásáért mentek tűzbe az emberei még anno, de parancsnok legyen a talpán, aki ebből a kutyaszorítóból ki tudta volna vezetni az embereit. Az esélyek elég egyoldalúak voltak. Kint vagy hatvan képzett katona, velük szemben az alig húsz harcos, meg az evezősök, akik fegyver híján a lapátjukat szorongatták harcra készen.
- Sok szerencsét – mondta elhaló hangon Tander, és megpróbálta megszorítani ép kezével Waru jobbosát. Nem nagyon sikerült a szorítás, de a szerencse az mindenképpen elkelt.
Mondjuk Waru nem így vélte, Ő jobb szerette nem a szerencsére bízni a sorsát, de nem szólt semmit, csak elkezdett felfelé lépkedni a lépcsőn. Baljában egy lándzsát tartott, melynek végére egy fehér rongyot kötöztek, a megadás jeleként.
Először a lándzsát tolta ki a nyíláson, majd meglóbálta a rongyot. Mikor meggyőződött róla, hogy senki nem fogja a nyakába vetni magát, nyugodtan fellépdelt a fedélzetre. A római katonák mind egy lépést hátrább léptek, mikor végigmérték az óriást, aki majd egy fejjel kimagaslott közülük.
- Mit akartok tőlünk? – kérdezte. Mindenkihez szólt, hiszen nem tudta ki kiáltozott „egyiptomiakat”.
- Én Bazírius kapitány vagyok – hallatszott a nagypocakú hangja a saját hajójáról, mire Waru a hang irányába fordult, eléggé unott képpel. Szerencsére nem kérdezte meg a kapitánytól, hogy: „Na és, ki a frászt érdekel? Nem ezt kérdeztem”. Pedig már a nyelvén volt. Ehelyett egy fejbólintással üdvözölte Bazíriust, és elővette a legjobb modorát.
- Na és mit akar tőlünk a nagy Bazírius kapitány? – kérdezte a volt zsoldosvezér. Aki ismerte Warut, az érezte a leheletnyi gúnyt a hangjában, ahogy megnyomta a nagy jelzőt. Hála az égnek Bazírius nem tartozott ezek közé.
- Hol van a kapitányod núbiai? Ez egy egyiptomi hajó – nézett fel az egyiptomi lobogóra, amely az árbócrúd legtetején libbent meg, ahogy egy kisebb szellő átsuhant rajta. Aranysárga alapon, egy fekete Ankh jelet ábrázolt.
- Én vagyok a kapitány, római! – felelte Waru haragosan, és egy kis daccal a hangjában. Még ha katonailag hátrányban is volt, mint kapitány, nem akart alárendelt szerepet.
Bazírius vette is a lapot, hogy egy kapitánnyal beszél. Látszólag bocsánatot kért, de nem akart leszállni a „magas lóról”.
- Bocsásd meg nekem a modortalanságom, kapitány! – nyájaskodott, majd folytatta. – Szóval azt akarom, hogy feltétel nélkül adjátok meg magatok! – harsogta ellentmondást nem tűrően. Kissé fennhéjázó volt, de hát ki ne lenne az, ha közel száz katona várná minden parancsát.
Azt akarod? Nőül ne menjek hozzád? – gondolta dühösen Waru, de az arca meg se rezzent. Megint csak a jól bevált diplomatikus hangvételnél maradt.
- És mit tesz velünk a nagy Bazírius, ha megadjuk magunkat? – ez a kérdés meglepte a kapitányt. Arra számított, hogy a núbiai neki ront a körülötte álló katonáknak annak tudatában, hogy meg kell adnia magát.
- Fogolyként átszálltok a hajónkra. Sorsotokról később döntök – válaszolta Bazírius, és állát még magasabbra emelte, mintegy jelezvén önnön maga felsőbbrendűségét.
- Miért támadtatok meg minket? – próbálta az időt húzni Waru, de azért kíváncsi is volt. – Mi csak egy békés kereskedőhajó vagyunk.
- Ha nem tudtad volna, népeink háborúban állnak – felelte lenézően Bazírius. – Ha pedig már itt tartunk, ti lőttetek ránk először – próbálta meg kelepcébe csalni Warut.
- Hát nem is tudom. Ha felétek hajt egy ilyen hatalmas csatahajó teljes sebességgel, valószínűnek tartom, hogy te is megpróbálsz védekezni, még ha csak egy kereskedőhajó kapitánya vagy, akkor is – vágott vissza. – Ja, és úgy emlékszem, mintha azt mondtad volna az előbb, hogy népeink háborúban állnak – nézett Bazíriusra kérdőn.
A római nem dühödött fel, hogy kigúnyolták.
- Adjátok meg magatokat – szólított fel ismét.
- Szóval nem esik bántódásunk? – kérdezte a Sirály ideiglenes kapitánya, miután gondolkozott egy keveset. Ezzel azt kockáztatta, hogy a római elveszti a türelmét, ami be is következett.
- Ha továbbra is kérdezősködsz, kénytelen leszek megöletni téged, és az embereid! – hangja kissé ingerültre váltott.
De most már Waru is megunta a finomkodást, és hangosan mondta az eddig csak gondolatban megjegyzett dolgokat.
- És akkor mit leszel kénytelen csinálni, ha ezt a lándzsát áthajítom azon a fenséges gigádon? – nemcsak megunta, de észre is vett valamit, ami rajta kívül senki másnak sem tűnt fel.
Bazírius már emelte a karját, hogy a núbiaira mutasson, és parancsba adja a férfi megölését, de hirtelen elcsuklott a hangja, és a karját is visszaeresztette maga mellé. A nap még éppen hogy kirajzolódott az égbolton, és már csak halovány sugarakat bocsátott szét a tenger felett. Nito elérkezettnek látta az időt, hogy meginduljon. Elkezdett kapaszkodni felfelé, majd kidugta a fejét a hajó tatját körülvevő korlátok közt. Egy őrszemen kívül senki sem volt a közelben. Mindenki a Sirállyal volt elfoglalva.
Nem mászhatott át a korláton, mert biztosan beleesett volna az őr látószögébe. Kénytelen volt valahogyan a korlátba kapaszkodva, kívülről a mit sem sejtő római háta mögé kerülni. Elég lassan, de minden zaj nélkül tette meg a távot. Most már ott állt fél méterre tőle a fickó. Nito óvatosan felhúzta magát egy szintbe az őrrel, majd áttette a jobb, majd a bal lábát a korláton. Közben azon izgult, nehogy megnyikorduljon a fedélzet padlózata. Szerencsére nem tette, így Nito hang nélkül el tudta intézni a rómait. Jobbját a meglepetésében még mozdulni is elfelejtő férfi szájára szorította, bal kezével – amelybe az arctalantól zsákmányolt kést tartotta – pedig háromszor, villámgyorsan döfött a bordák közé, szívtájékban. Valamelyik be is talált, mert a római úgy csuklott össze, mint egy marionett bábú. Nito megtartotta a súlyt, így nem vert zajt az sem, ahogy a halott a fedélzetre zuhant volna. Nito körülnézett, karjaiban a rómaival. Senki nem figyelt fel az őr halálára. Persze eközben már folyt a társalgás Waru, és a kapitány közt, ezért mindenki inkább oda koncentrált. Átemelte a halottat a korláton, és a kezeinél fogva lelógatta. Megpróbálta függőleges helyzetben a vízbe dobni, hogy minél kisebbet csobbanjon. Elégedetten fordult vissza, mert úgy ahogy, ez sikerült is neki. Az egyik őr meghallotta még így is a csobbanást, és elindult Nito felé. Jaj, ne! – bosszankodott magában az egyiptomi.
- Mi volt ez a csobbanás? – kérdezte az őr odaérvén. Már csaknem teljesen sötét volt, úgyhogy Nitonak már nem nagyon kellett tartania attól, hogy felismerik. A római egyenruha tökéletesen illett rá, így az ?r csak a sziluettjét tudta kivenni a sötétben.
Nito vállat vont, mintha nem is hallotta volna a zajt.
- Biztosan azok a mocskos cápák marakodnak – talált magyarázatot az őrszem, miközben kihajolt, és a vízre meresztette a szemeit. Természetesen semmit sem látott odalenn.
Csábító helyzet volt, csak meg kellett volna billenteni egy parányit, és már is egy újabb fogással gazdagodott volna a cápák hasa. Nito azonban gondolt rá, hogy miközben zuhan a fickó, biztosan kiáltani fog, akkor pedig idecsődül az is, aki nem akar. Ezért meghagyta az életét az őrnek, aki szidott még kettőt a cápákon, majd odébbállt. – Szerencsés vagy – gondolta Nito, majd szemügyre vette azt a férfit, aki két fáklyát tartó katona között állva társalgott Waruval. Azt is hallotta, amint barátja kijelenti, hogy ő a kapitány, és persze Bazírius követelését is. Nem volt mit tenni, tudta hogy előbb utóbb valamelyik fél elveszti a türelmét, és az valószínű Waru halálát jelenti. Határozott lépésekkel közelített a kapitány felé, sokkal kevésbé volt feltűnő, mintha lopakodva közelít. Nagy volt a kockázat, hogy a fényárban - ami Bazíriust körülvette - lebukik, de nem várhatott. Két lépéssel megállt a kapitány mellett, szerencséjére senki nem foglalkozott vele, és nem tűnt fel senkinek, hogy ellenség. Kivéve Warunak, ő azon nyomban felismerte Nito-t. Persze egyetlen arcizmával sem árulta el ezt a felismerést. – Te hogy a csudába kerülsz oda? – kérdezte magában. Eléggé meglepődött, hisz azt hitte, Nito halott. Hirtelen, nagy levegőt véve kihúzta magát, és ekkor említette meg, hogy milyen szívesen Bazírisz torkába dobná a lándzsáját. A hirtelen mozdulat arra volt jó, hogy mindenki rá figyelt, ebben a pillanatban Nito a kapitány mögé szökkent, és kése máris annak torkán pihent.
- Csak okosan hájas patkány – suttogta Nito Bazírius fülébe. – Nehogy meggondolatlan légy, különben neked annyi – Bazirius komolyan vette a fenyegetést, és rögtön visszahívta az embereit.
- Ha valaki próbálkozik… - mondta fennhangon Nito, de nem fejezte be a mondatot, csak hátrarántotta a kapitány fejét, és a kést még jobban a torkához nyomta. – Egy rossz mozdulat, és a cápák megkapják a mai főfogást – pislogott körbe-körbe, megpróbálva szemmel tartani a körülötte állókat. – Mond nekik, hogy a fegyvereiket dobják a vízbe! – utasította a kapitányt Nito.
Eközben már a Sirály legénysége, legalábbis a harcosok, felmásztak a fedélzetre, és Waru parancsát lesték.
- Gyerünk te vízidisznó! – mordult fel Nito, és felsértette a kapitány nyakát a késsel, mikor az nem reagált a felszólításra. Bazírius még mindig mérlegelt. Ha azt mondja a katonáinak, hogy öljenek meg mindenkit, bizonyára meg is teszik, és nagy valószínűséggel győznek is. Csak hát ő ezt ezer százalék hogy nem élné túl. Nem lenne valami nagy dicsőség egy koszos kereskedőhajó elleni csatában beadni a kulcsot. Na és akkor ott a másik lehetőség.
- Mi a biztosíték, hogy nem ölsz meg? Mi a biztosíték hogy elengedsz minket? – kérdezte dühösen. Dühös volt, mert kelepcében volt. S mint kapitány, utálta a kelepcéket. Bár a kelepcéket senki sem szereti.
- A szavamat adom – felelte Nito.
- Na jó, de miért higgyek neked? – próbált meg beszédbe elegyedni, hátha ki tudja magát szövegelni. De Nito most nem volt valami társalgós kedvében.
- Mert azt mondtam! – felelte ismét Nito, de most - egy árnyalattal - már ingerültebb volt a hangja.
- De hát nem is te vagy a kapitány – feszítette a húrt Bazírius. Tudta hogy Nito semmi esetben sem fogja megölni, hiszen akkor ő is, és a társai is meghalnak.
- Nem fogsz megdögleni, te rohadék!!! – ordította Nito Bazírius fülébe. Szerencsére gyorsan lehiggadt, mielőtt még valami hülyeséget csinált volna. – Átvisszük a csónakot hozzánk – bökött a fejével a római hajó mentőcsónakjára -, és ha kellően eltávolodtunk, visszaengedünk téged. Milyen ajánlat? – mielőtt azonban Bazírius válaszolt volna, megint csak erélyesebben, bár annyira nem hangosan mint az előbb, Nito szólt. – Tedd amit mondtam!
- Letenni a fegyvert! – sziszegte dühösen a kapitány.
Nem bízott Nitoban, de ez volt az egyetlen lehetősége az életben maradásra. Dicső Róma ide, dicső Róma oda, esze ágában sem volt meghalni érte. Legalábbis nem így.
Minden római - volt aki egy kis hezitálás után - szót fogadott. Csakhogy majdnem dugába dőlt a terv. Ugye a Sirály harcosai egyiptomiak voltak, de – persze nem mindegyik, sőt – akadtak köztük gonosztevők, és ahogy kiderült, nem éppen az eszükről híres emberek. Legalábbis egy.
Történt ugyanis, hogy az egyik egyiptomi, csak úgy heccből, vagy ki tudja miért, ledöfte az egyik római katonát. Mindenkiben megállt az ütő, most mi lesz. Ha a római katonák bosszút állnak, kitör a csetepaté. Bazílius meghal, Nito meghal… Egyvalaki azonban megőrizte a lélekjelenlétét, és ez Waru volt. Egy ugrással a gyilkos mellett termett, megragadta a ruhájánál fogva, és pár lépés után, a feje felűl a tengerbe hajította. Nem volt egy olyan nagydarab fickó, de ha történetesen nagyobb, akkor sem jelentett volna gondot a Sirály kapitányának. A sikoltozó egyiptomi nagy csobbanással merült a habokba. Néhány másodperc múlva azonban felbukkant. Halálra rémülten kapkodta hol jobbra, hol balra a fejét. Tudta hogy az élete itt ér véget. Fentről csak a sikoltásokat, a jajveszékelést lehetett hallani, de csak addig, míg oda nem ért a hóhér. Ekkor hirtelen elhallgatott, és síri csend lett. Csak a tenger morajló zúgását hallotta mindenki. Egyszer még visszaküzdötte magát a szerencsétlen a víz felszínére – ekkor már hiányzott mindkét lába.
- Segít… - hallatszott a kétségbeesett segélykérés, de ez volt az utolsó. A cápa – úgy ahogy - jóllakott.
Waru lehajtott fejjel fordult vissza az emberek felé, majd nagyon lassan ráemelte a tekintetét az egyiptomiakra, majd a rómaiakra. Hatásos műsor volt, mert senki, még egy pisszenést sem ejtett. Ezután Bazíliusra nézett, és ő is a szavát adta – mint kapitány:
- El fogunk engedni – mondta halálos nyugalommal.
Bazíliust meggyőzte ez a kis színjáték, mint ahogy mindenki mást is.
Most már minden simán ment: a rómaiak visszatértek a hajójukra, míg Nito a Sirályra, természetesen Bazíliussal együtt. Mielőtt azonban felszedték volna a rámpákat, amely összekötötte a két hajót, Waru Baziliushoz fordult.
- Mi lenne, ha búcsúzásképp adnátok nekünk egy kis ajándékot? – mondta titokzatoskodva.
- Ajándékot? Mire gondolsz? – kérdezte úgy, mintha már mindenbe beletörődne.
- Hány evezőtök van? – érdeklődött Waru.
- Kétszer ötven, Miért kérde… - elharapta, mert rájött.
- Akkor örülnék, ha olyan… hatvan darabot áthoznátok a mi hajónkra.
Bazílius szúrós tekintettel nézett a másik kapitány szemeibe, aki állta a pillantást, és közben parancsot adott:
- Hozzatok át hatvan evezőt!
Az ötven-ötvenből húsz-húsz maradt. Így biztossá vált – még ha Bazílius üldözést is tervezett volna -, hogy a római hadihajó nem eredhet a Sirály nyomába.
Az egyiptomiak állták a szavuk, mikor tisztes távolba ért a Sirály, leengedték a kis csónakot, és Bazílius kezébe nyomtak két evezőt.
- Jó szelet, kapitány! – hajolt meg színpadiasan Waru, mire a közelben levők mind hangos röhögésben törtek ki.
Bazilius morgolódva kezdett evezni a hajója felé. Elég ügyetlen volt, látszott hogy nem sokszor csinálta még.
Mikor elt?nt a szemük el?l a római hajó, Waru megkönnyebbülten megjegyezte: <br>
- Azt hiszem hatalmas szerencsénk volt.
- Hatalmas szerencse – bólogatott Nito, majd hozzátette vigyorogva -, kapitány!

Iginla

 
Fórum: legfrissebb
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Posted by bayarder - nov.. 24, 2017 14:06
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 218 vendég és 1 tag böngészi