AutoalkatreszOnline24.HU

Róma Alkonya: A birodalom Megszilárdítása (I.)

364. február 18-át írunk. Tragikus nap! Az alig két hónapja császárrá választott Jovianus, a perzsákkal kötött béke utáni visszavonulás közben, Bithynia és Galatia határában, tisztázatlan körülmények között meghalt. Ismét egy tehetségesnek ígérkező uralkodó vesztette életét. Már-már megszokottá vált, hogy havi vagy pár évi rendszerességgel váltják egymást a császárok. A hadsereg a belső császári testőrség egyik parancsnokát, Flavius Valentinianust kiáltotta ki császárrá. Csekély műveltsége, de szigorú fegyelmező képessége volt. Pannoniában látta meg a napvilágot 321-ben. Atyját, Gratianust ez idő tájt léptették elő katonai tribunussá, aki később Africa és Britannia elöljárója lett. Flavius II. Constantius császársága alatt lépett erre a tisztségre. Julianus uralma idején egy lándzsás csapatot vezetett, de a császár rövid időre száműzte keresztény hite miatt. Ám hamarosan visszahívták, ekkor lett a testőrség parancsnoka, amely aztán Augustusi rangba emelte. Caius Aerius, a VI. század elején élt történet- és életrajzíró – akiről köztudott, hogy műveiben előszeretettel ecsetelte írásai alanyainak negatívabb tulajdonságait -, így ír Valentinianusról: „…Igazi keresztény volt, szilárdan hitt annak tanaiban. Mindamellett erőteljes tehetsége volt ahhoz, hogy meggyőzze az embereket az ő vallásának helyességéről. Nemcsak keresztényként, de politikusként is helyt állt. Megtanulta a politikához szükséges képességeket és kifejlesztette a valódi szívtelen viselkedés formáját. Magánemberként roppant hirtelen haragú volt, akinek villámként csapott le a dühe a környezetére. Azt mondják, mikor elborította elméjét a vörös fátyol, olyankor senki sem volt biztonságban. Olyankor a megbújás életet jelentett. Pénzügyekhez szemernyi érzéke sem volt. Irtózott a kereskedelem piszkos ügyeitől, és a kereskedőket is elkeserítette. A pénz pedig úgy folyt át a kincstárán, mint a víz…” Az újdonsült császárnak nem volt ideje ünnepelni a bíborpalástot, seregével tovább haladt Nyugat felé. Konstantinápolyba érkezvén, hogy a birodalom irányításának terheit megossza, testvérét, Valenset társcsászárrá nevezte ki, s a keleti területek urává tette Konstantinápoly székhellyel. Valamint legidősebb fiát, Leontiust Caesari rangba emelte, és társcsászárává, egyben utódjává tette. Ezek után tovább menetelt a nyugati területek központja, az örök város, Róma felé, hogy belekezdjen a magára vállalt területek kormányzásába. Első feladata volt, hogy elejét vegye az állandósult lázongásoknak, helyreállítsa a birodalom gazdaságát, és megszervezze a barbárok elleni védelmet. Erre egy igen merész tervet dolgozott ki. Első körben úgy határozott, hogy a támadásoknak legjobban kitett Pannonia és Illyricum et Dalmatia tartományokat feladja, és visszavonul az Alpokig. Bár igencsak nehezére esett meghozni a döntést, főleg Pannonia esetében, lévén, hogy ott született, azonban szervezői tehetsége vitathatatlan volt. Mindemellett megfogadta, hogy amint a birodalom újra régi fényében fog ragyogni, visszatér szülőhazájába, és többé nem adja fel. Az Aquincumban állomásozó határmenti csapatokat Rhaetia központja felé, az Alpok északi lábánál fekvő Carnuntumba irányította, míg Salona csekély helyőrségét Ravennába. Carnuntum fontos katonai támaszpont volt a limes mentén. Valamikor az első század közepén alapították Traianus idején, majd Septimius Severus császár uralkodása alatt nyerte le a colonia rangot. 350-ben egy földrengés igen súlyos károkat okozott Carnuntumban. Salona a római uralom által kialakított politikai és gazdasági rendszerben igen jelentős szerephez jutott. Az idők folyamán jelentős csomóponttá fejlődött. Az első században kezdték el kiépíteni azt az úthálózatot, amely Salonából kiindulva behálózta egész Illyricumot. Ez az út egyre jelentősebbé vált, mivel összekapcsolta a területet a salonai öböllel, a távolabbi, tengeren túli Adriával és annak nyugati, itáliai partjaival is. A kiürítési procedúra kidolgozása után Valentinianus tiszti karával kidolgozott egy hatékony és erős védelmi vonalat az Alpoktól egészen az Oceanus Germanicusig (Balti-tenger). Ehhez azonban a birodalomba kellett olvasztani az alamannok, frankok és szászok területeit, vagy legalábbis egy erős szövetséget kellett létrehozni az érintett népekkel. Ez utóbbi azonban szinte lehetetlen vállalkozás volt. Az alamannok már régóta a rómaiak ellenségei, és nem is hajlottak a békés egymás mellett élésre. Tehát nem volt más választás, mint katonai erővel elfoglalni Vicus Alemanni tartományt. A szászokról köztudott volt, hogy nem egy barátságos nép. Így valószínűleg esély sincs rá, hogy a birodalom szövetségesei között legyenek. Valentinianus diplomatát küldött a frankokhoz, hátha legalább őket sikerül meggyőzni arról, hogy egy szövetég a Római Birodalom és köztük csak az előnyére válhat mindkét félnek. Hiszen a frankok – akárcsak az alamannok és a szászok - igen kis területen éltek, Tribus Franki területén, és katonai erejük is elég csekély volt. Így aligha tudnák kivédeni egy erős barbár horda – mint például a hunok – támadását. Valentinianus próbálta ugyan az alamannokat is jobb belátásra bírni, ám a háborúskodás már olyan régre nyúlik vissza, hogy ez szinte már lehetetlen. A római diplomata, Magnus Drusus, még csak tűzszüneti egyezményt sem tudott kicsikarni. A határ megerősítése azonban még igencsak távolinak tűnt. Először ugyanis a birodalmon belül kellett békét teremteni. Ez pedig igencsak nehéz feladat volt, még egy olyan tehetséges politikusnak is, mint Flavius Valentinianus. Birodalom szerte lázongásokról számoltak be a jelentések, melyek gyakran igen súlyos polgári áldozatokkal és károkkal járt. Ugyanakkor a gazdaság is mélyponton volt. Az államkassza üres volt, a gazdasági rendszer pedig válságos helyzetben volt. Egész tartományok néptelenedtek el, főleg a barbár betöréseknek kitett helyeken. Valamint az itáliai félszigetről, és Rómából is sokan vándoroltak el. Így gyakorlatilag lehetetlenné vált a birodalom igényeinek kielégítése. Hogy enyhítsen a problémákon, a császár jelentős építkezésekbe kezdett, főleg, hogy javítson az utóbbi helyzetén, és, hogy megbékéltesse a birodalom polgárait. Ez azonban néhol nem jelentett tartós megoldást. Ilyen volt például Avaricum is, Lugdinensis tartomány központjában. A császár ezért parancsot adott a Belgicában állomásozó Marcus Flaviusnak – a Caesari rangot betöltő Leontius legidősebb fiának -, hogy seregével vonuljon Avaricumba és lehetőleg békés eszközökkel, vegye elejét az elégedetlenkedésnek. Ám sem az Augustus, sem a Caesar nem sejtette, hogy milyen hibát követnek el ezzel! Avaricum igen jelentős helyőrséggel rendelkezett, melyet négy comitatenses kohorsz, hét határvédelmi egység valamint egy-egy íjász és szövetséges lovas század alkotott. Marcus serege ugyan szerényebb, de igen jól képzett volt. Három comitatenses kohorsz és két íjász század felett parancsnokolt. A késő császárkor serege a legkevésbé sem hasonlított már sem a korai, köztársasági seregre, sem pedig a principátusi seregre. Diocletianus császár katonai reformja a gyalogos hadsereget alapvetően kétfajta egységre bontotta fel: a határvédelmi szolgálatot teljesítő Limitanei egységekre, valamint a jól felszerelt és képzett comitatensesekre. Ez utóbbiak alkották tulajdonképpen a késői légiókat. A milicia-szerű Limitanei csapatokat úgy kezelték, mint a légiósok kiszolgálóit, és emiatt csak másodrangú katonáknak tartották őket. Ennek ellenére azonban a határvédelmi csapatok kiváló páncélinggel, sisakkal, lándzsával és pajzzsal voltak felszerelve. Kettős feladattal bírtak: egyrészt ők őrizték a birodalom határait, másrészt külső támadás esetén feltartották, vagy legalábbis lassították az ellenséget, amíg a mozgékonyabb comitatensesek megérkeztek. Korábban ezek egyfajta elit katonáknak számítottak, akik a társcsászárok kíséretében (comitatus) helyezkedtek el, ezt tükrözte elnevezésük is. De a birodalom védelme megkövetelte, hogy mint különálló haderőt vessék be az ellenségekkel szemben.Említésre méltó még a foederati (szövetségi) szervezet. A szövetségi gyalogosok (és lovasok) római szolgálatban álló barbár katonák voltak, római hadvezér szolgálatában. Ezek a harcedzett barbár harcosok, a birodalom védelmében játszott komoly szerepük miatt, általában földet kaptak a római területeken. Tulajdonképpen ezek a szövetségi egységek a korábbi auxiliás csapatoknak felelnek meg. Nagy Constantinus óta (mikor is a pretoriánus gárda ismét belefolyva a hatalmi harcokba hatalomra juttatta Maxentiust, a volt Augustus, Maximianus fiát Constantinussal szemben) a császári család védelmét a birodalmi germán testőrség, Róma felügyeletét pedig a Scholae Palatina látta el. Jól fegyverzettek, képzettek és rendkívül hatékonyak voltak. Utóbbiak és a gyalogos (auxiliás) palotaőrség volt a hadsereg elitje. Az auxiliás palotaőrök ugyan „udvari őrök” voltak, gyakran vettek részt a harcokban, melyekben – hírnevükhöz méltóan – rendkívül keményen küzdöttek.Így nézett tehát ki a késői Római birodalom félelmetes hadigépezete. 365 nyarán, mikor már kezdett helyreállni a rend a birodalomban, az istenek újabb feladatot bíztak Valentinianusra, hogy bizonyítsa rátermettségét a császári bíborpalástra. Az Aquincum közelében állomásozó seregek császárnak kiáltották ki Equitius Cassiust, aki – mint azt neve is mutatja – magister equitum rangot töltött be. Cassius maga mellé állította Aquincum megmaradt helyőrségét és lakosságát. Ám, ami még jobban meglepte a császári udvart, az az volt, hogy az észak-afrikai Tripolitania tartomány is – Lepcis Magna központtal – csatlakozott Cassiushoz. A lázadó parancsnok valószínűleg már régóta tervezhette puccskísérletét, ennek keretében személyéhez hűséges emberek jutottak Lepcis Magna vezetői körébe. Cassius feltehetőleg két oldalról akarta sarokba szorítani Flaviust, hogy az elismerje hatalmát. Valentinianust azonban keményebb fából faragták. Eközben a diplomáciai hadszíntéren is heves csatározások folytak. Magnus Drusus továbbra is próbálta meggyőzni az alamannokat, hogy kössenek békét, de azok hajthatatlanok voltak. Az egyetlen, amit sikerült Drususnak elérni, hogy kereskedelmi egyezményt kötött a frankokkal. Ez a birodalom gazdasági helyzetét tekintve igen jól jött. A tél sem hozott javulást. Sőt! Ami a lázadó Cassiust illeti, egyre nagyobb befolyásra tett szert. Már Illyricum és Lugdinensis tartományok is elismerték őt császárnak. Utóbbi tartomány árulása igencsak meglepte a „legális” császárt. Ugyanis annak központjában, Avaricumban állomásozott unokája, Marcus Flavius is teljes seregével. A császár környezete szó szerint pánikba esett a hír hallatán. Tudták, hogy Flavius – gyakran gyűlöletbe átcsapó – haragja mindenkire lecsap, aki rossz helyen van, rossz időben. Az udvari hírnökök ezt nagyon jól tudták, így – bár nevetségesnek hangzik -, de sorsolással döntötték el, ki járuljon a császár elé a hírrel. Végül is az egyikük roppant bátorságot véve magán kihallgatást kért urától. A „nyertes”, a 27 éves Attalus Gallus így emlékezett vissza naplójában:„…A császár tajtékzott a dühtől. Végig azt üvöltözte – az indulattól egyre vörösebben -, hogy keresztre feszíttet. Én eközben ott álltam a terem közepén, lehajtott fejjel. Olyannyira próbáltam meghúzni magam, hogy már-már azt hittem, láthatatlan vagyok és az uram csak magában beszélget, mint valami bolond… Ha ezt hallaná, már biztos egy jókora kereszten szenvednék. Öt percig állhattam ott némán, szinte már arra se figyeltem, mint mond a császár, csak arra gondoltam, hogy jussak ki végre, vagy itt helyben öljön meg. A halál is jobb lett volna, mint tehetetlenül állni ott, és várni, mikor súlyt le rám acélöklű haragja. Maga az örökkévalóság volt az a pár perc. Végül hevesen, hatalmas léptekkel elhagyta a termet. Én még ott álltam egy darabig. Mikor már elhittem, hogy talán életben maradok, hátra fordultam, és kirohantam. Való igaz, az Augustusnak kivételesen le kellett küzdenie végtelen haragját, ugyanis jól van nagyobb gondot okozott Marcus Flavius árulása. Vele együtt a teljes serege, valamint Avaricum helyőrsége is a Cassiust támogatók közé lépett, ez pedig félelmetes – szám szerint 7 comitatenses kohorszból, 2 Limitanei, 3 íjász csapatból, valamint szövetségi harcosokból álló – fenyegetést jelentett a Birodalom szívében. Valentinianus ezért nem veszélyeztethette az amúgy is ingatag békét nyughatatlan természete miatt. Azonnal elrendelte egy sereg felállítását, melynek legfőbb feladatául Avaricum visszafoglalását és a rend helyreállítását tűzték ki célul. A sereg élére Appius Flaviust nevezte ki. A diplomácia terén szerencsére valamivel jobb volt a helyzet. Drususnak sikerült kereskedelmi egyezményt kötnie a gótokkal. Rövidesen a belpolitikában is javulások következtek be. A 366-os évre Cassius vesztett népszerűségéből. A békés nyári időszak után télen Lepcis Magna lakossága, megelégelve Cassius katonáinak kegyetlenségét, elűzték seregét, és újra a birodalom mellé álltak. A lázadás igen komoly károkat okozott, így hamar meg kellett kezdeni a város újjáépítését, hogy leszámolhassanak az ellenség közelben lévő seregével. A következő év nyarán tovább javult a helyzet. Az áruló Marcus Flavius vezetésével Avaricumból is kiűzték Cassius katonáit. Ez azonban kevésbé adott okot az örömre, ugyanis így egy majd teljes ellenséges sereg ólálkodott a környéken. Nem is maradt sokáig tétlen. A nyár végére elérték, és ostrom alá vették Aquitania tartomány központját, Burdigalát. A császárnak meg kellett siettetnie a szerveződő sereg felszerelését, Burdigala ugyanis igen csekély helyőrséggel rendelkezett a Zeno kapitány által vezetett ellenséges sereghez képest, és magát a várost is csak gyenge fa fal vette körül. Az év másik negatívuma, hogy egy kelta flotta megtámadott egy – Aquitania partjainál állomásozó – római flottát. Valentinianus sejtette, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de most a legfontosabb az volt, hogy leszámoljon Zeno seregével. Ezután foglalkozhat Britannia ügyével. Nem sokkal később Zeno kapitány feladta Burdigala ostromát, és seregével dél-kelet felé vette az irányt. Rájöhetett, hogy ha a birodalom szívében marad, akkor előbb-utóbb fölmorzsolódik, ahogy az már sok – amúgy tehetséges – hadvezérrel megtörtént a történelem során. Ez a lépése viszont még inkább sietségre ösztönözte a császárt Rómában. Csakhogy akadt egy igen kényes probléma. Miután Zeno elhagyta Aquitania területét, mintha elnyelte volna a föld, úgy eltűnt seregével. Az idősebb Flavius, bár nem értette, hogy tűnhetett el egy teljes sereg, azt azonban sejtette, hogy Massilia felé tarthat, Észak-Itália területén ugyanis meglehetősen csekély létszámú helyőrség állomásozott, így könnyedén átvonulhatott csapataival a területen, hogy aztán keleten csatlakozzon Cassiushoz. Mindamellett az amúgy sem épp békés közhangulat miatt nem lett volna célszerű bármely város helyőrségét Zeno ellen küldeni, mert a Cassius pártiak esetleg kihasználhatták volna a sereg távollétét. Sőt, akár a kezükre is játszhatták volna. De elég a „mi lett volna, ha” fejtegetésekből. Valentinianus tisztában volt mindezekkel, és a körülményeknek megfelelően is cselekedett. Eközben egy szarmata diplomata kereste fel a birodalmat, aki tűzszünetet ajánlott, lévén, hogy egyre aggasztóbb a helyzetbe kerülnek, a vandálok és a hunok jelenléte miatt. Rómának is megvoltak a maga gondjai, így habozás nélkül elfogadták az ajánlatot, sőt, hogy enyhítsenek a két nép közti ellenséges kapcsolaton, kereskedelmi egyezmény is köttetett a tárgyalások során. 368 nyarán végre a Rómában felállított sereg készen állt, hogy megütközzön a kelet felé „menekülő” Zenoval. Appius még Massilia előtt meg akart ütközni Zeno seregével, ezért még Rómába érkezésekor parancsba adta egy hajóflotta építését, mellyel a sereget átszállíthatják dél-európába. A hajók aztán, miután a sereg behajózott, gyorsan elérték Massilia partjait, és a sereg nyomban meg is kezdte a kipakolást. Ám a kiküldött felderítők nyomasztó hírekkel tértek vissza. Bár Valentinianus feltételezése helyesnek bizonyult, Zeno irányát tekintve, Appius azonban kissé elszámította magát. Mire ugyanis a hajóhad elérte a partokat, addigra Zeno már a hegyek között menetelt csapataival. Appiust ez igen csak bosszantotta, de nem habozott sokat. A sereg nyomban visszapakolt a hajókra, majd visszaindultak Észak-Itália felé. Míg a római sereg Zenot üldözte, addig keleten a két legnagyobb sereggel rendelkező barbár nép, a hunok és a vandálok estek egymásnak. Ugyanakkor a birodalom keleti feléből is érkeztek hírek, melyek szerint ott sem sokkal jobb a helyzet. A kis-ázsiai Galatia központjában, Ancyraban is saját császárt neveztek ki a helyi katonai erők, így egyidejűleg négy Augustus uralta birodalmat, hasonlóan a nem sokkal ezelőtti kaotikus helyzethez, a tetrarchia létrejötte óta, mikor is három Augustus – név szerint Galerius, Maximianus és Maxentius – és két Caesar, Maximinus Daia és a későbbi császár, Constantinus, irányította a birodalmat. De mi is volt ez a tetrarchia és hogyan jött létre? Ahhoz, hogy megértsük a késő császárkor államszervezetét, térjünk vissza kicsit Diocletianushoz, akit Lactantius gyűlölettől izzó sorokkal szidalmaz, és aki szerint Diocletianus mindenféle bűn kitervelője és gonoszság kezdeményezője, mindent el akart pusztítani… Látható, hogy Lactantius nem volt túl jó véleménnyel Diocletianusról, de döntse el mindenki maga, milyen uralkodó is volt Diocletianus valójában. Tény ugyan, hogy császárrá emelkedése véres erőszakkal ment végbe, minthogy elődje is és annak fia is gyanús körülmények közt hunyt el, de csak sejteni lehet, mi történhetett tulajdonképpen. Miután császár lett, egyik barátját, Maximianust Caesari rangba emelte, és megbízta a nyugati területek őrzésével, míg ő maga keletre ment, ahol 286-ban – névlegesen kettéosztva a birodalmat – Augustussá emelte Maximianust. De az elsőség továbbra is Diocletianusé volt. Ez azonban kevésnek bizonyult, mivel seregével szinte állandóan csatát vívott a különféle törzsekkel és népekkel a birodalom legtávolabbi területein. 293 márciusában újabb hatalommegosztást eszközölt. Mindkét Augustus kinevezte Caesarrá saját gárdaparancsnokát, Diocletianus Galeriust, míg társa Constantiust (Constantinus atyját). Emellett az Augustusok adoptálták a Caesarokat, és családi kapcsolatot hoztak létre velük. Ezzel létrejött a négyes hatalom, a tetrarchia. Még ugyanezen a télen Arles kormányzója, Oppius Flavius, a város helyőrségével egy közelben garázdálkodó lázadó csapat ellen vonult, akik valószínűleg Zeno példáján felbátorodva fogtak fegyvert a birodalom ellen. Most Arles közelében, a városba vezető úton támadják a kereskedőket és mindenkit, aki római. Oppiusnak sietnie kellett, mivel Zeno még a közelben tartózkodott, így el kellett kerülnie, hogy esetleg a lázadók segítségére siessen, bár ennek nem lehetett túl nagy esélye. A kormányzó egy szövetségi gyalogos és lovas, valamint két íjász csapattal rendelkezett. Mivel a csata nem bírt túl nagy jelentősséggel, így nem is maradt részletes leírás az ütközetről. Csak az ellenség seregéről tudunk egy keveset, amelyet egy Leo nevű katonatiszt vezetett. Egy csapat lázadó szövetségi gyalogos, lombard íjász és néhány felfegyverzett helyi lakos felett parancsnokolt. Minthogy egy lázadó sereget fegyelmezni és sereggé kovácsolni nehéz, szinte lehetetlen feladat, így nem volt kétséges a csata kimenetele. Miután Oppius végzett az útonállókkal, visszatért Arlesbe, és a kereskedelmi utak biztonsága is helyre állt. Vallási téren is jelentős eseménye következett be. Athanasius püspök befejezte az újtestamentum összehasonlítását, és 367-ben kelt húsvéti levelében felsorolta mind a 27 újszövetségi iratot, amelyeket kizárólagosan szabad használni az istentiszteleteken valamint az egyházi életben. Döntéséről sokan azt suttogják, hogy a kihagyott iratok az egyházi vezetők nagyobb politikai érdeklődésére tartanak számon, mint az igazi doktrínákra. A következő év nyarán tovább romlott a helyzet keleten. A szarmatákat kiűzték otthonaikból, akik most összeszedve mindenüket, amijük van, elindultak új hazát keresni. A tél szörnyű tragédiával kezdődött. Az alig öt éve Augustussá választott Valentinianus meghalt. Halála váratlanul és gyanús körülmények közt következett be. Egyesek úgy vélik, hogy a hatalomra éhező fia áll a hátterében, mások szerint, ami talán sokkal valószínűbb, Cassius tehet Flavius haláláról. Sajnos ezt már soha sem tudjuk meg. Leontius lett az új Augustus, aki rögtön Caesari rangba emelte egyik testvérét, Cassiust (nem egyenlő a lázadó Equitius Cassiussal!). Mindez nem sokkal azelőtt következett be, hogy Appius megütközött Zenoval, melyre a tél végén került sor Mediolanum kikötőjétől északra. Zeno nem hagyhatta, hogy egy teljes sereg loholjon a nyomában, így kénytelen volt megütközni a jól képzett római sereggel. Zeno a város felé vezető úton állította fel a seregét, míg Appius attól dél-keletebbre egy kisebb, fákkal borított terület előtt. A római parancsnok négy vonalban állította fel gyalogságát. Az első sorokba bukellarikat, vagyis lövedékes egységeket vezényelt, mögéjük négy kohorszot, azok mögé pedig másik hármat és a keresztény papokat, akik állítólag ösztönözték a katonákat. A negyedik sorba, tartalékként még egy kohorsznyi comitatenses került. A gyalogosoktól jobbra kapott helyet a két onager, amelyeket jobb oldalról Appius germán testőrei és szövetségi lovasok védtek. Az ellenség parancsnoka hasonló számú és képességű sereggel rendelkezett, de csak egyetlen lovassági csapata volt szemben a három rómaival. Gyalogságát szintén négy vonalban állította fel. Az első sorba egy íjász csapatot irányított. Mögöttük állt fel a 3 comitatenses kohorszból és 1 limitanei csapatból álló első sor, azok mögött pedig 2-2 comitatensesből és limitaneiből a harmadik sor. Végül másik két íjász csapat állt készenlében az utolsó sorban. Zeno lovasságával utóbbiak mögött állt fel. Appius alighogy felvette pozícióját, az ellenség első két sora rögtön megindult a rómaiak felé. A hadvezér igencsak meglepődött, látván a közeledő ellenség rendezetlen, minden fegyelem nélküli csapatait, akik még arra sem voltak képesek, hogy a vonalat fenntartva támadjanak. Appius támadásra parancsolta minden lövedékes egységé, beleértve az onagereket is, amelyek tüzes golyói üstökösként hasították az eget. De mint tudjuk, ezek pontossága igencsak csapnivaló volt. Ahelyett, hogy a közeledő ellenséget találták volna el, az egyik golyó pont Zeno lovassága közé csapódott, amelyből jó páran szénné is égtek, a parancsnok azonban túlélte. Appius, látván az ostromeszközök „sikerét”, úgy határozott, hogy lőjék csak tovább a távolban várakozó ellenséget, míg katonái elintézik a támadókat, akik ekkora már csak pár méterre voltak. A bukellarik, lévén, hogy nem rendelkeztek páncéllal, hátrébb vonultak és átadták helyüket a comitatenseseknek, akik halálos pilumzáport zúdítottak a támadókra.
Az egyik csapat igen súlyos veszteségeket szenvedett, míg a másik három már vissza is fordult. Appius ekkor lovasságával jobbról rátámadt a megfutó ellenségre és végzett azzal. A csata eztán így folyt tovább, mígnem Zeno elpazarolta összes katonáját. Nyilvánvalóvá vált, hogy Zeno nem rendelkezett semmiféle (vagy csak nagyon minimális) parancsnoki képességgel, ugyanis egyesével küldte csapatait a rómaiak ellen. Appius azóta sem tudta megérteni, hogy követhet el valaki ekkora hibát, hogy még a harcászat legalapvetőbb szabályaival sincs tisztában. A római győzelem nem volt kétséges. Miután a gyalogság nagy része elveszett, Zeno hátat fordított a csatának, és sebesen vágtatni kezdett. Hamarosan megmaradt gyalogsága is követte őt. Appius nem hagyta, hogy csak úgy egyszerűen elfusson, lovasságával a nyomába eredt, és senkinek nem kegyelmezett, akit csak utolért. Míg Appius csak néhány embert vesztett, addig Zenonak, a valamivel több, mint 500 fős seregéből mindössze 46-an menekültek el, de olyan gyorsan, hogy utána senki sem látta őket. A diplomácia terén is sikert könyvelhetett el a birodalom. Bár nem hitték, hogy a szászokkal sikerül békés kapcsolatot kialakítani, most mégis kereskedelmi egyezményt ajánlottak, amit a római követek el is fogadtak. Appiusnak nemsokára újabb feladata adódott. Zeno közeledtének hírére Mediolanum közelében jó páran fegyvert fogtak és a birodalom ellen fordultak várva, hogy egyesülhetnek a lázadókkal és szembeszállhatnak a rómaiakkal. Az ellenség serege helyett azonban a győztes római sereggel találták szemben magukat. És minthogy nem tudtak elmenekülni előlük, így Decius Ofonius vezetésével csatát vállaltak, vesztükre… A csatára az Alpoktól délre lévő tisztáson, egy kisebb síremlék közelében került sor. Appius gyalogságát most csak három sorban állította fel, 3 íjász és 4-4 comitatenses felállásban. Testőrségével és egy szövetségi lovas csapattal a jobb szárnyon a kővetők mellett állt fel, míg a másik lovas hadtest egy új csapattal kiegészülve, a balszárnyon foglalt helyet. Appius tudta, hogy megint lázadókkal van dolga, és ehhez mérten már nem is számított túl nagy meglepetésre. Az ellenségről nem sokat tudni, csak annyit, hogy egy Decius Ofonius nevű katonatiszt irányította őket, és maga a sereg parasztokból és lándzsásokból állt. Decius katonáit a jobb szárny ellen küldte, egyenesen Appius elé, aki hátrébb rendelte lovasait, hogy a bukellarik minél nagyobb veszteségeket okozzanak az ellennek. Közben a követőkkel lövetni kezdte az ellenség hátrébb felálló csapatait több-kevesebb sikerrel. Miután a támadók megfogyatkoztak és menekülőre fogták, leállíttatta a lövedékeseket és lovasságával rárontott a gyalogosokra. A szerencsétleneknek esélyük sem volt a túlélésre. Míg Appius a jobb szárnyon foglalatoskodott, addig Decius csekély lovasságával nekirohant a római centrumnak egyenesen a comitatensesekbe. Nem járt ő sem túl sok sikerrel. Mindössze egyetlen egy katonát sikerült megölniük, míg a római gyalogosok lekaszabolták szinte az összes lovast. Csak néhányan tudtak elfutni, Deciussal az élen. Ezek után a megmaradt ellenség már nem mert támadni, így a római hadvezér folyamatos tüzelésre parancsolta a követőket, míg a gyalogosokkal közelebb ment, hogy a bukellarik is lőni tudják az ellent. Ezek sem bírták sokáig a megpróbáltatást. Rövid időn belül fejvesztett menekülésbe kezdtek, hogy életüket mentsék. De Appius gyűlölte a lázadókat és mindenkit, aki Róma ellen fegyvert fog, így ismét nem kegyelmezett. Összes lovasával rárontott a menekülőkre és egyesével mészárolta le őket egytől egyig. Ahogy Menander mondta egyszer: A menekülő férfi úgyis újra harcolni kényszerül! Miután összeszedte katonáit, Appius visszaindult Rómába, ahol az újdonsült császár jelenlétében egy szerényebb diadalmenetet tartott győzelmeinek megünneplésére és ugyanakkor az új Augustus tiszteletére. Bár Aquincum és Salona még mindig Cassius kezén volt, de elmúlt a közvetlen veszély és a belső nyugalmat is sikerült többé-kevésbé helyreállítani. Így végre megkezdődhetett a barbárok elleni védelem kiépítése.

Yangtzee

 
Fórum: legfrissebb
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Posted by bayarder - nov.. 24, 2017 14:06
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 219 vendég és 1 tag böngészi