AutoalkatreszOnline24.HU

Egyiptomi krónika

Egyiptom népe felett uralkodok, elfoglaltam a szelecuncik egyik városát, de ugye ők nem hagyták annyiban, és a következő körben ostrom alá is vettek. Én nem akartam megvárni az ostromot ezért megtámadtam őket. Gondoltam nyilazgatom őket a főnökkel meg a testőrségével, be is jött mert a seregének 25%-át lenyilazták. Mikor elfogyott a nyíl visszamentem a városba, és lepergettem az időt. Nekem ugye egy emberem se halt meg. A gép pedig döntetlenre hozta a meccset. Azután ugyanebben a körben megint kitámadtam. Ha az előbb bejött majd most is bejön, aztán szép lassan elfogynak. Na de szívtam egy jó nagyot, mert alighogy kiért a parancsnok és elkezdett lődözni, kedves ellenségem a nyakába zúzott két adag szekeret. A szerencsétlen menekült volna a fal mögé vissza, de a kapunál utólérték, és ugye bátor kapuőreim akiket a dolog ebéd közben lepett meg, ijedtükben az első fogást a testőrök nyakába löttyintették. Heves gratulációim közepette nagyvezérem megmenekült. Hála Ozírisznek. Ezen örömök hatására, vagy csak mert idióta szegény és megunta az életét, egyik lovaskapitányom gondolt egy merészet és elhatározta hogy móresre tanítja cunci kollégáit. Hihetetlen, de bejött neki. Kivágódott a kapun 37-ed magával, és megkerülte a gaz ellent. Az ellenség főparancsnoka, ő is szekéren ugye, embereivel a serege mögött vert tanyát. A gennyes kis gyáva féreg minek is állna előre, még ő kapná az első maflást. Bezzeg az én egyiptomi félőrült hős szent nagyvezérem egyedül kiállt egy hadsereg elé. Na mindeggy ki-ki eldöntheti hogy melyik vezér a hülyébb. A lényeg hogy a gyávaság nem kifizetődő (legalábbis most nem volt az). Kapitányom artikulátlan üvöltözések közepette megrohamozta a hátul árválkodó gyávaszekereket, s majd miután lovaim az elhunyt gaz cunci vezér holttestét tíz-tizenötször végigtaposták, kénytelenek voltak elspurizni, mivel a pár méternyire álló lándzsás úriemberek nagyon felizgultak hőn szeretett vezetőjük elvesztésén és tervbe vették, hogy véres bosszút állnak. Szerencsére a sebességük épp hogy csak meghaladta egy éticsiga gyorsaságát, így nem volt nehéz szilaj, sivatagi paripás harcosaimnak visszavonulni. De a hosszúbotosok mellett a lájt infantrik is bosszút forraltak, és ők ráadásul elég gyorsak is, bár a cocójimat nem érhették utól. Kapitány uram, aki a sok vértől megrészegedve már nem igazán volt önmaga, ismét egy képtelen ötlettel állt elő: roham a könnyű gyalogság ellen. Páran a csapatból érdekes arccal néztek rá (hülye vagy *****? háromszor annyian vannak mint mi), de aztán félve attól, hogy mit tesz velük meggagyant kapitányuk inkább követték őt. A kapitány eltorzult arccal és ismét hülyeségeket kiabálva a közeledő ellenség közé vetette magát, vitéz harcosai pedig a nyomába. Elkeseredett csata kezdődött. Mindkét fél katonái hősiesen küzdöttek, ütötték verték egymást, sokat csapkodtak a levegőbe is (bár ennek értelméről szívesen eldiskurálnék velük). Embereimnek igyekezni kellett, mert közeledett 3-4 falanx csapat is, és előttük jó lett volna egy hazafutást is véghezvinni. Úgyhogy nem volt mit tenni, harcosaim kettes fokozatra váltottak, és megduplázott erővel gyakták az ellenséget (és a levegőt). Nem tudom mi adta nekik ezt a bátorságot, de meg se fordult a fejükben ez a jobbfelső sarkos (vagy bal? mindegy) fehér zászlós dolog, bár szerintem már nem sok kellett volna hozzá. Ellenben az eddig félelmet nem ismerve harcoló cunci gyalogosok betojtak a gatyiba (magyarul beszartak). Legalábbis az egyik szakasz, de ennek sikerén felbuzdulva a másik kettő is örömmel követte a példáját, és usgyi nagy sebesen igyekeztek elérni az "endzone"-ba. Ezt harcosaim nagy megkönnyebbüléssel vették tudomásul, mert már ők is közel álltak egy peluscseréhez. Ennek sem tudom az okát, de a közeledő falanxok is egyik pillanatról a másikra sarkonfordultak és követték a menekülőket. (Nem akarok okos lenni, de valószínű a szag riasztotta el őket. Azt hitték az én embereim tesznek ily csúfságot. Pedig ha tudták volna hogy épp az elkövetőket követik.) Na de vissza hőseinkhez. A brutális összecsapás nem csak az ellenségen hagyott nyomot. 38 lovasomból már csak 15 maradt állva, és very tired felirattal büszkélkedtek. Kapitányom már csak emlék volt. De lehet hogy ennek az emléknek köszönhetem hogy alvezérem (mert hogy ilyen is van ám nekem) úgy döntött, a szelecuncik nem érhetnek el több TOUCHDOWN-t. Már csak egy nagybotos csapat volt az ellenféltől a pályán, pont akiket szekeres fővezérem az elején szálkásított, úgyhogy nem voltak már teljes létszámban. Már csak pár yard kellett az újabb hatpontos játékhoz. Így lovasaim a szélnél is sebesebben száguldottak hogy meg akadályozzák ezt, közben egyszerre kiáltották: a kapitány emlékére. Közben persze egyik istenünk Ozirisz (aki természetesen végig figyelte az eseményeket) a Metallica The Unforgiven című nótáját zúdította 15 vágtázó hősünkre. A városból természetesen a többiek végigszurkolták a meccset, kivéve nehány nyilast akik azzal voltak elfoglalva, hogy sündisznót varázsoljanak a kapuhoz közel merészkedőkből. Közben persze a hajsza tövább folyt. Márcsak 20, 15, 10 yard. De ekkor a lovasok beérték a nagybotosokat, és le is vágták őket, kivéve egyet amelyik szerencsésen kisiklott az őt megállítani igyekvők kezei közül, és átért a vonalon. Persze az egyik emberem még utánaszólt: A jutalomrúgásról ne is álmodj!. Hát így vertük vissza a nagy szelecunci hadat, és így vonultak be hőseink a történelembe, mint akik visszavertek egy egész hadsereget. Épp az egyik afrikai város bevétele után voltunk. Mondanom sem kell egyiptomi vitézeimnek nem jelentett gondot a város illetve hívjuk inkább porfészeknek (homokfészeknek, tudniillik a sivatag kellős közepén volt). Gond vagy nem gond a csatába ugye kifárad az ember, és nem volt ez másképp az enyémekkel sem. Akárhogy próbáltam unszolni őket, hogy majd a következő városban pihenünk egyet, ők hallani sem akartak arról hogy azonnal továbbinduljunk, és folytassuk világhódító tevékenységünket. Vezér vagyok-e vagy sem, hierarchia ide vagy oda, végül be kellett látnom, nekik van igazuk. Fáradtan semmi hasznukat sem veszem bármilyen kemény faszik is, a pihenés rájuk fér. Döntöttem. Leszálltam harciszekeremről, és felmásztam a kapu melletti egyik toronyba, és onnan szólítottam meg holtfáradt katonáim: Emberek örömmel tölt el hogy ilyen vitéz harcosaim vannak, meg voltam elégedve veletek. Ezért úgy határoztam nem indulunk tovább még egy kis ideig, lehet piálni, családot alapítani, meg ki mit akar. Egy kikötés, ha azt mondom indulás, akkor az úgy is lesz. Világos! Azután magamban belegondoltam, milyen jó hogy nem nyírattam ki a lakosságot. Ez a kis közjáték hangos éljenzést váltott ki, legalábbis a hangsúlyból következtettem, mivel egy rohadt mukkot nem beszélek egyiptomiul. Mellettem álló testőrparancsnokom is ugyanolyan örömmel vette tudomásul szavaimat, mint a többiek. Néztem egy darabig kedvesen és azután közöltem vele neki más feladata lesz. Jöhet velem az embereivel tornyokat építeni a sivatagba. E kijelentésemet egy laza bazmeggel honorálta. Másnap indultunk is. Én nameg persze a 17 legjobb emberem. A harci szekerekkel mentünk, mindegyiken hárman-hárman. Ez ugye egy könnyed fejszámítással is hat szép szekér. Már vagy egy hete úton voltunk és már egy toronnyal a hátunk mögött, megtaláltuk a második helyét is. Harcosaim nekiláttak a kilátó felépítésének. Egész gyorsan felépítették, csak ámultam, de hát mi ez nekik egy-két piramis után. Én persze jót röhögtem rajtuk, és közben azon járt az agyam, hogy ki volt az a hülye aki a harciszekerekre nem szerelt ülést. Amíg az új szekérprototípuson törtem a fejem, nem vettem észre a közeledő porfelleget, csak amikor már késő volt. Rómaiak voltak. Hé srácok, bocsika de igen nagy szarba vagyunk.- tudattam a többiekkel. Mi a pálya fönök?-kérdezte a parancsnokom. Nézd!- mutattam. Mind a tizenheten arra fordították a fejüket. Úgy első ránézésre 624-en lehetnek- mondtam. Nem főnök szerintem 625- en vannak- válaszolta, majd szemrehányóan néztek rám (miért nem figyeltem jobban), de nem sokáig foglalkoztak a dologgal, inkább kapták magukat, és felugráltak a szekereikre, utánuk persze én is, és előkészítették íjjaikat az összecsapásra. Történt ugyanis, hogy az aznapra tervezett mozgáspontjainkat (csíkunkat) elhasználtuk sajna. Így nem volt mit tenni, vártuk a római hadat, és a biztos halált. (Beindult a Metallica is. Asszem a The struggle within. Ha jól írom.) Óráknak tűnt míg lőtávolba értek (persze nem volt annyi). A lőtávol az az egy lövés egy halált jelenti nálunk. Ugye spórolni kellett a nyílvesszővel, mert az sem végtelen. Már épp kiadtam volna a tűzparancsot, mikor szétnyílt a rómaiak első sora, és nini, egy adag római nehézlovas. Valószínű sok római anyuka hirtelen heves csuklási rohamokat kapott ezekben a pillanatokban, de a káromkodás nem tartott sokáig, mert mindenki a lovasokra koncentrált. És a túlélésre. Vissza! – üvöltöttem. Mind a hat szekér egyszerre fordult ( természetesen midenki össze meg vissza, azt kellett volna kiabálnom jobbravissza, de összintén bevallom közelálltam ahhoz hogy szívrohamot kapjak vagy összepisijjam kakijjam magam, úgyhogy ez a vissza is nagy teljesítmény volt tőlem). A lényeg hogy sikerült visszafordulni. Lovaink a szélnél is sebesebben vágtáztak, a hajtók mintha ritmusra biztatták volna őket(a zene ritmusa volt). Még élveztem is volna száguldást, ha nem az életem múlik rajta. Közben persze képzett ijjászaim szorgalmasan dolgoztak, bár a száguldó kocsi igencsak megnehezítette a dolgukat. Egyre másra cuppantak a nyílvesszők az üldözőink torkába, mellkasába, de a legtöbb sajna nem talált. Ahogy elnéztem nem igazán fogytak a szarháziak, de a távolság az viszont egyre kisebb lett köztünk. Megfordultam, mármint előre, és bosszankodva vettem tudomásul, hogy mindjárt taccsra futunk. Francba. Gyorsan felmértem a helyzetet. Balra óriási terület volt még, egy pillanatig sem haboztam. Balra mindenki,- zengtem túl mindent és mindenkit. A hajtók engedelmeskedtek volna. De a lovak mintha meghibbantak volna, össze-vissza forgolódtak, vagy lehet hogy a halál közeledtét érezték. Mi persze teljesen tehetetlenül álltunk a kocsikon, és figyeltük a lovasokat ahogy nagy sebességgel közelednek. Ez volt az a pillanat mikor tényleg azt gondoltam itt a vég, ennyi volt, és kipurcanunk. Lőni már nem volt értelme, a kavarodásban valószínű csak egymást találjuk el. Így hát mindenki előhúzta kését, kardját meg amilye volt, elrebegett egy imát valamelyik istenségnek (volt bőven akihez lehet imádkozni). A következő pillanatban megérkeztek a lovasok hatalmas lendülettel. Gyávaság vagy nem a legjobb amit tehettünk lebújtunk a szekerek aljába, így a roham nem nyársalt fel minket. Ellenben a lovakat keményen megszívatták a kerekekből kiálló pengék, amelyek majdhogynem mindnek elvágták a lábát, úgy hogy lovasaik szép nagy ívben fúródtak fejjel a földbe. Amelyik túlélte a zuhanást, rögtön kapott egy nyílvesszőt a mellkasába. Szóval a végeredmény Szekerek vs. Lovasok 17-1. Az az egy lovas lóhalálában emigrált Karthágóba. Nekünk is volt egy veszteségünk, de ő azért halt meg, mert halálraröhögte magát a történteken. Hatott az ima, vagyis meghalgatásra talált. Nemúgy annak a három emberemnek akik a legközelebb helyezkedtek az érkező rómaiakhoz, ugyanis az ő ijászaik is igen jól voltak képzve. Immáron öt szekérrel indultunk tovább a fentebb említett balkéz felé. Most már egyszerű dolgunk volt. A gyalogosok ha belegebedtek akkor sem tudtak a közelünkbe férkőzni. Mi pedig egyre azon voltunk, hogy nyilainkkal lelohasszuk a lelkes kis sprintereket. Szóval hiába igyekeztek a kis gennygombócok, lassan letelt az idejük és megjelent a felirat az égen: TIMEOUT game over. A rómaiak úgy száz-százhússzal kevesebben szégyenszemre hazakullogtak. 18 egyiptomi mefutamított egy kisebb római hadsereget. Mikor visszatértünk a városba és elmeséltük a kalandunkat, mindenki dőlt a röhögéstől. Ennyit a római hadseregről. Világhódító tervünk első állomása egész Észak-Afrika bekebelezése volt. Majd miután egész Észak-Afrika egyiptomi terület lesz, jöhet Ibéria, Gallia, stb. Persze Róma sem tétlenkedett, de ők elsősorban az európai kontinensen tevékenykedtek. Bár néhány üdülési lehetőséget megragadva, előszeretettel látogatták Karthágó napfényes tengerpartját. Most is épp ott állomásozott egy nagyobb sereg a városban, ahová nagyvezérem, és dicső serege érkezett. Végre itt vagyunk Karthágóban, örvendeztem együtt én is a társaimmal. De örömünk csakhamar szertefoszlott, mikor kémeink jelentették a római sereg létszámát. Hű, ember ilyet még nem pipáltam. Ez a város olyan hatalmas volt, hogy ennél nagyobb már csak az én… ?? vagyis hogy csak a falai voltak nagyobbak. A tornyokról meg nem is beszélek, egyszerre volt fenséges látvány és borzalmas. Szinte bevehetetlen erődöt képzett ez az óriási fal a tornyaival. A vaskaput betörni meg egyenesen lehetetlennek látszott. Na meg a sok római. Kezdeti lelkesedésünk amilyen magas volt, most olyan mélyre zuhant. Nemes vezérünk tanácsot hívott össze. Természetesen csak a csapatok vezetőit rendelte magához, ezek közé tartoztam én is, mint a könnyűlovasság vezetője. Szerencsére nem valami őrült hódító volt az öreg, hanem egy tapasztalt vezér, aki nem sodorja fölöslegesen veszélybe az emberit. Azt beszélik egyszer egymaga tizenhét társával együtt megfutamított egy egész római hadsereget, bár hogy ebből mi igaz azt csak ő tudja, meg az a pár embere, aki életben maradt. A lényeg, hogy mindenki szerette és tisztelte ezt az embert, és akár a pokolba is követtük volna, csak egy szavába kerül. A tanácskozás eredménye egyöntetűen az lett, hogy nem támadunk, csak körülzárjuk a várost, és megvárjuk míg megeszik egymást. Már pár hete blokád alatt tartottuk Karthágót. Semmi harc, csak a türelmes várakozás. Néha-néha egy-egy nyílvessző „eldördült”, de semmi komolyabb összetűzés. Egy nap az egyik őrszem lélekszakadva rohant a parancsnoki sátor felé. Én is arra siettem, kíváncsi voltam ennek a nagy izgalomnak az okára. Az őr arról tett jelentést vezérünknek, hogy a tengeren hajókat láttak közeledni, hatalmas kék vitorlákkal és rajta ez az ocsmány farkas vagy mi a fene. Egyszóval erősítést kapnak a rómaiak. A vezér azonnal riadót fújt. Vége a henyének (francba), mindenki csatarendbe. Jó pár óra még eltelt mire a rómaiak partot értek. Persze előtte mi nagylelkesen lődöztük egy kicsit őket ennek az onagernek nevezett találmánnyal. Mondhatom kevés sikerrel. Ez a sikertelenség valószínű annak tudható be, hogy a lelkem, aki a célzással volt megbízva olyan részeg volt, hogy egy egész kontinenst sem talált volna el. Az onageresek parancsnoka odalépett hozzá, és akkora pofonnal jutalmazta ezt a szerencsétlent, hogy annak a feje háromszor körbeforgott a nyakán, és persze mindezt haláli nyugalommal tette. (Meg is ölhette volna a részegeskedőt, de úgy gondolta minden idiótára szükség lehet a római túlerővel szemben.) A maflás jót tett célzómesterünknek, mert a következő három lövésből kettő betalált, de sajna nem sérült meg a hajó annyira, hogy elsüllyedjen, így a vége római partraszállás lett. Persze ekkorra már kivonultunk a közeli rétre, pusztaságba vagy mittomén hogy híjják. Lényeg hogy sík terület volt, kivéve a felsorakozott seregünktől balra elhelyezkedő nagyobb erdőt. Először úgy volt, hogy az erdőben fogadjuk majd a római hadat, de így íjászaink hatástalanok lettek volna. Az meg egyenlő a vereséggel. Tehát a sík terepet választottuk. Szóval balra az erdő, jobbra a taccsvonal. Biztosak lehettünk afelől, hogy senki nem zargat majd minket hátulról, így az íjászok tényleg hatékonyan dolgozhatnak. Természetesen az első sorban a fáraó őrei nevezetű falanx alakulat biztosított. Emellett ott volt vezérem elit íjászaival, 18 elefánt, rajtuk is íjászok, a két onageres csapat, egyenként két hajítógéppel, meg ugye a könnyűlovasság az én vezetésem alatt. Mi a lándzsások és az erdő közt helyezkedtünk el, rögtön mögöttünk az elefántokkal. Minden úgy történt, ahogy nagyvezérem előre jósolta. Az érkező római had mellé felsorakoztak a városból kitóduló római katonák százai. A két had farkasszemet nézett egymással. Mindkettő fegyelmezetten várta vezérük utasításait. (Természetesen Metallica nélkül nincs csata, és persze most is volt: Mercyful fate.) A miénk már-már kiadta a tűzparancsot a hajítógépeknek, de az ellenség parancsnoka megelőzött. Egy tűzgolyó hasított el a fejünk fölött a levegőben, közvetlenül utána egy másik. Szerencsénkre mindkettő jó tíz-húsz méterrel az íjászszekerek mögött csapódott a földbe. Abban a pillanatban találkozott a pillantásom vezéremével, és szó nélkül is tudtam mi a feladatom. Megsarkantyúztam a lovam, vagyis csak sarkantyúztam volna, ha lett volna, vagy volt? Na mindegy nem emlékezhetek mindenre pontosan. Egyszóval vad vágtába kezdtünk, én és lovasaim. Az volt a tervem, hogy balról megkerülöm a rómaiakat, szétkapjuk a hajítógépeket, és a másik oldalról spuri vissza a mieinkhez. A rómaiaknak is volt ehhez néhány szavuk. Indították ellenünk a nehézlovasságot. Basszus most mi lesz? Egy az egybe szarrá szednek minket. De nem volt kecmec, a hajítógépnek veszni kell. Meg nem futamodhattunk, nem hagyhattuk cserben a többieket. Dögöljön a rohadék! - üvöltöttem. A többiek is telitorokból ordítoztak. Teljes sebességgel a római lovasok felé vettem az irányt. Felkészültünk a végre, de mindenki tudta, akik túlélik az összecsapást azoknak lesz a feladata, hogy elpusztítsák a római kődobálókat. Ahogy elnéztem a római lovasok arcát, már ahogy ilyen messziről azt látni lehetett, ha nem is megijedtek, mert akárhogy is rühellem őket, ilyet nem mondhatok róluk, látszott hogy tartanak tőlünk. Még ha egyenlőtlen is a küzdelem. (A római nehézlovasságot megtámadta egy rakat pszichopata egyiptomi könnyűlovas.) Ahogy mondtam, mindenki felkészült a halálra, de ekkor meglepetésként ért minket a fejünk felett elhúzó nyilak zápora. (Hátulról előre.) A rómaiak igencsak meglepődtek, hogy ilyen messziről is célba találnak íjászaink nyilai. Hát igen, a drága és kitűnő képzés. A lovasok hullottak, mint a legyek. Hirtelen bevillant az agyamba az ijászparancsnok vigyori pofája. Jövök neked egy sörrel haver. A néhány életben maradt római lovasnak igencsak elment a kedve az összecsapástól, így életben maradtunk (egyelőre), és folytathattuk küldetésünk. Szerencsésen elszáguldottunk a római had bal oldalán (nekik jobb), közben persze nagy mázli kellett hogy a repkedő nyilak nehogy eltaláljanak, mert a rómaiak is hozzáláttak a lövöldözéshez, de böcsülettel. Néhánnyal azért mi is megfogyatkoztunk. Ekkor megpillantottam a céltárgyat, egy kevés őrrel a közelében. Pár pillanat és máris az őrök közt termettünk, lekaszaboltuk őket a gép kezelőivel egyetemben. A többi római kevéssel azelőtt kapott észbe, ahogy elértük küldetésünk tárgyát, úgyhogy pár osztag, vagy cohort vagy a büdös franc tudja hogy nevezik magukat, sietve közeledett felénk. Ekkor egy hatalmas tűzlabda fúródott a földbe nem messze tőlem. Szerencsére senkit nem sebzett meg. Kicsit értetlenül álltam a dolgok előtt. Ha visszatérek az biztos hogy úgy felrúgom azt a faszt aki ezt tette, hogy az égen lukat ver. Nem elég, hogy az életem kockáztatom értük, még lődöznek is rám. (Ahogy később megtudtam, az a részeges idióta adta a parancsot a lövésre, hogy miért azt nem tudom, de különösebben nem is izgat. Fővezérem leszállt a kocsiról és az „áruló” gyomrába döfte a kardját. ) Idő nem volt, a rómaiak a seggünkben, a kőhajító még sértetlen. Nem tudtuk volna tönkretenni és elmenekülni is egyszerre, köszönhető a rohadékok pilumjainak (maradtunk volna, de tudtam hogy lovasság nélkül a sereg elveszett). Ezért leugrottam a lovamról és intettem a többieknek, hogy tűnjenek el, majd én elintézem. Persze egyik sem mozdult a kapitány nélkül. Az alvezérem odaugrott hozzám, megszorította a kezem és elbúcsúzott: Viszlát kapitány. Sarkon fordult, hogy kezelésbe vegye az onagert. ő pedig azt tudta, hogy a lovasság kapitány nélkül nem ér semmit. Furcsa dolog, az egyik legjobb barátom fog most önként meghalni, hogy megmentsen engem, a csatát, talán Egyiptomot. Kegyetlenül szar érzés. A könnyeimmel küszködve ugrottam fel lovamra, és vezényeltem tovább harcosaimat. Még visszapillantottam vágta közben, és pont láttam, ahogy az egyik római épp keresztül döfi a barátom. Reméltem nem hiába halt meg. Mint később kiderült nem hiába, mert nem jött több tűzgolyó. Vágtattunk vissza a mieinkhez, természetesen az elmaradhatatlan nyílzáporral a nyakunkba. Ahogy vissza értünk a nagyvezér ismét csak egy pillantással jelezte, nagyra értékeli a teljesítményünket. Azt nem mondom hogy olyan büszke voltam magamra, de jól esett az elismerés. Közben megindult a római had felénk. Nem volt más választásuk a tüzesgolyóink miatt, vagy jönnek, vagy mennek. ők az előbbit választották. Hullottak is rendesen, az íjjak is dolgoztak, meg a katapultok is. Bár az utóbbiak inkább álló célpontok ellen hatékonyak, de félreértés ne essék, akit eltalált annak gémóver volt. Ahogy közeledtek, úgy küldtem egyre hátrább a nyilasokat. A két sereg összecsapott frontálisan. A támadósor megpróbálta feltartóztatni az ellenfél védőfalát, Favre átadta a labdát Ahman Green-nek, aki talált a falban egy kis lyukat, azon átpréselte magát. Gyönyörűen forgott le az őt támadó védőről, a bal kezébe szorította a labdát, a jobbal pedig takarította magának az utat, a sisakjukat érintve lökte el magától az őt szerelni igyekvőket. Először egyet, aztán még egyet. Azután minden erejével a futásra koncentrált. Már csak egy embert kellett kicseleznie, miközben a háta mögött is valaki hangsebességre kapcsolt. Azaz egy ember szerelni próbált, de nem tudta megragadni Green -t, így az lepörgött róla. De megjött a hangsebességes játékos is ebben a minutumban, és összeütközött a saját védőjével. Baaaaang! Labdás emberünk pedig boldogan, nagyléptekkel igyekezett az endzone felé. A green bay ismét szerzett egy touchd…. Opá! Elkalandoztunk. Az NFL-lel is játszottam egyet. Összemosódó emlékek. Szóval ott tartottunk hogy a támadósor, ez esetben a fáraó elit őrsége összecsapott a mittoménmilyennevethasználó rómaiakkal, és megkezdődött az agyatlan gyakás. Minket, lovasságot egy kicsit pihentetett a fővezér a sikeres küldetés után. De ez a pihenés nem tarthatott sokáig, mert ugye a római íjászok is kegyetlenül osztották az észt hátulról. Borzasztó volt látni az embereket, ahogy a nyílzápor megtizedeli őket. Ezért nem sokat haboztam, a főnök beleegyezésével, ismét a dolgok közepébe vágtunk. Ki kellett kerülnünk a hadakozó keménymagot. Ugyanazon az úton indultunk, mint először. Megint csak szerencse, de hát a jó kapusnak van szerencséje, ez esetben a jó harcosnak, a rómaiak maradék lovassága is kinyúlt. Köszönhető a jólképzett falanxnak. (A marhák az elsők közt nyársaltatták fel magukat.) Így nem kellett tartanunk attól, hogy valaki meglep minket bármerről is, bevágtattunk a lövöldöző rómaiak kellős közepébe, és üsd vágd nem anyád stílusban, vagy négy ilyen nyilas csapatot lezúztunk. Persze mindig csak addig öltük őket, amíg a feladást nem választották. Na nehogy azt gondolja valaki, hogy hirtelen átmentünk jószívű kisfiúba, de hát sok volt még a dolog, a többiek még mindig keményen állták a sarat. Hogy nézett volna ki hogy mi meg elkezdünk szórakozni. Szóval végeztünk az összes íjászcsapattal, legalábbis aki megmaradt az már csak az irháját mentette. Megjelentek a színen elefántjaink is. Vagyis én csak akkor vettem észre őket, nem mintha olyan kicsik lennének, csak éppen én el voltam foglalva a saját dolgommal. Ezek az állatok brutális (brutilis) amit műveltek. A római katonák mintha szárnyakat kaptak volna, na nem még jobban kezdtek harcolni, hanem szó szerint elkezdtek repkedni. Amelyik római meg a földre került azt meg péppé taposták. Igaz néhányan tőlünk is megsínylették az elefántok hevességét, de összességében megérte a bevetésük. De sajna a rómaiak még így is, hogy elvesztették a nyilasaikat, többen voltak, mint mi. Az íjászaink már régen nem lövöldöztek, nem is a muníció miatt, hanem nem sok értelme lett volna a tömegbe lőni, lehet hogy a nyíl saját embert talál. Ugyanez volt a helyzet a hajítógépekkel. Minden a lándzsásokon és a fánikon múlott. Habár az utóbbiakból is vesztettünk már néhányat. Ja, és persze rajtunk lovasokon. Miután megcsodáltam az elefántokat, a rómaiak hátába vezettem lovasaimat. Az elsők közt értem a buliba. Innentől nem volt kegyelem. Iszonyú ami ott folyt( + a vér). A tömegben kinéztél valakit magadnak és addig ütötted, rúgtad, vágtad amíg mozgott. És közben azon rettegtél, nehogy valaki a földre küldjön, mert onnan már nem volt felállás. Ez persze már azután volt miután leszálltam a lóról. Egyesek vadállattá válnak a harc hevében, mások a túlélésért harcolnak. Viccesen hat az egész, hogy én most itt azért döglök meg, hogy Egyiptom felemelkedjék, és már-már azon voltam, hogy húzok én innen mint a vadlibák, de ekkor bevillant a hadnagy képe, aki feláldozta magát értem. Ettől a pillanattól kezdve én is beléptem a vadállat kategóriába. Dögöljön az összes rohadék! – ordítottam. Ez minden hazai játékosra ösztönzőleg hatott, legalábbis aki hallotta. Mindenki tízszer akkora erőbedobással küzdött. Egyszercsak feltűnt mellettem a fővezér. Látta hogy a harc kimenete kétséges, és itt már nincs mit irányítani, úgyhogy fogta magát, és ő is belevetette magát a sűrejébe. Furcsa volt, mert a szekéren egy megtört öregember benyomását keltette, itt viszont úgy küzdött, mint egy oroszlán. Csupa vér volt, de ahogy mozgott látszott rajta, hogy nem az ő vére. Igyekeztem a közelébe maradni, és úgy ahogy védelmezni, szép dolog hogy ösztönzi a harcosait, de egy halott vezérnél nincs rosszabb. És ekkor bekövetkezett amitől tartottam. Valamelyest elszakadtunk a harcoló egyiptomiaktól, s így már csak magunkra számíthattunk. Történt ugyanis, hogy egyszerre öt római rontott ránk. Kettő nekem esett, az egyiknek rögtön a torkára fagyasztottam a csatakiáltást egy jól irányzott döféssel, míg a másik fentről akart lesújtani a kardjával, de én kirúgtam a lábát, és ő hasra esett. A szerencsétlen bele a kardjába. Rögtön társam felé fordítottam a figyelmet. Egyel már ő is végzett, éppen a második torkát vágta át. De a harmadikra már nem volt ideje. A rohadék hátulról támadott, ráadásul a pilumjával. Már éppen dobta volna, mikor egy tigris-ugrással rávetettem magam. Két lépés után elrugaszkodtam, és szinte vízszintesen repültem a levegőben, és még repülés közben döftem kardom a szívébe. Csakhogy elkéstem. A pilum kirepült a kezéből és egyenesen a vezérem hátában landolt. ő térdre rogyott, azután az oldalára dőlt. Egy pillanat alatt ott termettem mellette, de sajnos már nem volt mit tenni. Már épp felálltam volna, hogy visszatérjek a küzdelembe, mikor megmozdult a szája: - Öld meg! – suttogta, vagyis csak a szája mozgott. Öld meg! A vezé… Ekkor meghalt. Azt akarta öljem meg a rómaiak főparancsnokát. Akkor talán nyerhetünk. Szerencsétlenségemre ekkorra ért ide a segítségünkre siető csapat. Sajna meglátták a halottat, és olyan történt, amit még nem láttam e csata folyamán. Kiült az arcukra a pánik és a félelem. Eddig is féltek, de nem mutatták. Aki nem fél a csatában az hazudik, maximum bátran viselkedik, de az biztos hogy fél. Tudtam, ha eluralkodik rajtuk a félelem vesztettünk. Kirántottam a halott testéből a gyilkos fegyvert, és az egyik közelben álló római katona elé ugrottam. Sosem felejtem az arcára kiülő rémületet. Azután a jobb szemébe döftem a fegyvert, majd rögtön a többiek felé fordultam, és rájuk üvöltöttem: Vissza! A kis színjáték hatott, ismét ugyanazok az elszánt arcok néztek vissza rám, akik azelőtt. Ekkor már csak egy dolog járt a fejemben, elkapni a főparancsnokot. Az emberkavalkádban szinte lehetetlen volt megtalálni. De mint máskor most is szerencsém volt. A harcoló katonák közt megpillantottam a győzelem kulcsát. Épp egy ló felé szaladt, hogy felpattanjon rá, és – valószínű – elszeleljen. Ezt ugye nem hagyhattam, így hát neki iramodtam, hogy elkapjam. Végigcsináltam majdnem azt a mozdulatsort, mint amit Green a packers meccsen, persze én még búcsúzóul a kardom is otthagytam az egyik rómainak(a bordái között). Sikerült is nagynehezen kievickélnem a tömegből, s azután apait, anyait beleadva futottam a célpont után. ő valószínű már nem hitt a győzelemben, és szerette volna elérni a nemsokára induló hajót. Persze én is beláttam, hogy gyalog nem fogom utolérni, így gyorsan körülnéztem. Egy lovat kerestem. A fák alatt meg is pillantottam egyet, rögtön arra vettem az irányt. Mint a tornászok, hopp, fel a hátára, azután nyomás a gyáva szar után. Lovam fürgébben kapkodta a lábait, mint a római lova, úgyhogy a köztünk lévő távolság gyorsan csökkent. Még 20 méter, még 10, 6, 2. Utolértem. Mikor melléértem rámnézett, az arcán meglepetés tükröződött. A hülye nem vette észre hogy üldözöm. Nem is vártam meg míg felocsúdik, bepancsoltam az arcába egyet. Öröm volt nézni ahogy lebucskázik a lova hátáról. Lelassítottam a lovam, a bal lábam átemeltem a feje felett és a földre huppantam. Ez az idióta most próbált felkászálódni, de amilyen szerencsétlen volt, felbukott a köpenyébe. Más napokon hangos röhögésbe török ki, de ma valahogy nem volt kedvem derülni. Végre valahára felegyenesedett. Tekintetében a felsőbbrendűséget és a félelmet egyaránt fel tudtam fedezni. -Mit akarsz tőlem? – kérdezte. -Na mit gondolsz? Táncolni veled – feleltem gúnyosan. Becsülettel halhatsz meg. Vedd fel a kardod! – utasítottam. A kard előttem volt a földön kb. másfél méternyire. A köpenyes odalépett, de ahelyett hogy felvette volna a kardot, egy kést rántott elő valahonnan és belém akarta döfni. Szerencsére számoltam a dologgal, így nem volt nehéz balra ellépnem a szúrás elől, majd a kinyújtott keze mellett tettem egy villámgyors fordulatot és a 360 fok után a kést a markolatig a hátába döftem. Előre bukott, és a római vezérnek vége volt. - Ennyit a becsületedről te faszkalap – jegyeztem meg. Rögtön fordultam vissza arra amerre folyt a csata. Nagy meglepetésemre a rómaiak ész veszejtve futottak felém. Öregem, még sosem örültem így közeledő rómainak. Pattantam a lovamra és egy nagy kerülővel visszatértem az enyémekhez. Páran a menekülő rómaiak után vetették magukat, de a legtöbben csak ültek a földön tetőtől talpig véresen, mondjuk fele-fele arányban. Már csak be kellett vonulnunk a városba. Végül is nem a római vezér megölése jelentette a győzelmet, hanem az egyiptomi harcosok bátorsága és odaadása, de azért jó érzéssel töltött el, hogy teljesítettem haldokló nagyvezérem utolsó kívánságát. A miénk lett Karthágó. Na de megérte? Szerintem egy város sem ér meg ennyi emberáldozatot. Még egyet sem. Elfoglaltuk Karthágót. Hatnapos ünnepség, ami hétnapig tartott, természetesen csak a lakosság megritkítása után. Hogy is néz ki hogy buli közben lázong a nép. A hatodik nap estéjén egy futár érkezett(gyors a lába a srácnak), hivat a fáraó. Kissé másnaposan, de másnap útra keltem, vagyis inkább hajóra. Egyiptomnak gyors hajói vannak, úgyhogy seperc alatt Memphisben voltam. Még sosem jártam a palotában, ezért nagy élmény volt amikor végigvezettek egész a trónteremig. A sok szobor meg a … á mindegy, ha érdekel menj és nézd meg. Éppen a trónterem ajtajához értünk, mikor bentről hangos káromkodás szűrődött ki. Rögtön kaptam elő a fejszém, hogy rontok be és megmentem a fáraót, ha bajban van, de az egyik őr gyorsan leintett: - A nagy fáraó meccset néz, ilyenkor ez előfordul. Megnyugodva tettem helyére fegyverem, és vezetőm után beléptem a terembe. A fáraó bosszúsan ült trónján, és a mellette álló őrrel beszélték ki a kosármeccs utolsó pillanatait, amikor is a Memphis Grizzlies egyik legnagyobb sztárja Gasol kihagyta a döntő dobást, így nyert a Bulls. A fáraó mikor meglátott üvöltve kérdezte vezetőmet: - Ez meg ki a ****? Nem megmondtam, hogy ne zavarjon senki amíg meccset nézek? - Bocsáss meg nagyuram, – mentegetőzött a kísérőm – de fenséged mondta, ha megérkezik Karthágó győzője azonnal vezessem eléd. Erre a nagy fáraó is megnyugodott kissé, és elmagyarázta a dolgot: - Fogadtam a grizzlikre, méghozzá egy egész piramisban. Most e miatt a fakezű miatt építtethetek egy másikat. Na mindegy. Szóval te vagy az aki elfoglalta Karthágót? Van néked egy kis meglepetésem. Kinevezlek a keleti front hadseregének fővezérévé. Hirtelen se köpni se nyelni nem tudtam a meglepetéstől, de mikor kicsit végiggondoltam a dolgot annyira már nem tetszett. Most mehetek Szibériába havat lapátolni. Nagyszerű. A fáraó is észrevette rajtam, hogy hirtelen elment a kedvem, így hozzátette: - De előtte befizettelek egy hétvégi nyaralásra egy szigeten. Erre ismét felvillanyozódtam. Egy hétvége Hawaii –on, készítsétek csajok a fűszoknyát meg azt a nyakbaakakasztós izét, mert repülök hozzátok. De csakhamar felocsúdtam eme idilli álomból, mert a nagyúr hozzátette, hogy ez a sziget a britt szigetek, és ezen belül is Londínium. Ezt már én sem hagytam szó nélkül: - Ne hülyíts már öreg, nem elég hogy szibériába küldesz, még nyaralni is ilyen hidegben kell majd. Londíniumban örökké esik, ne is próbálj átverni, figyeltem a környezet órán. - Nem hülyítelek seggfej, azért küldelek, hogy szokd a hideget. - azzal odalépett hozzám, és úgy seggbe rúgott, hogy rögtön elszálltak az utazással kapcsolatos gondjaim, ugyanis nagy ívben átrepültem Európán, és fejjel fúródtam a kelta városka főterének homokjába. Szóval itt voltam Londíniumban. Koszos kis porfészeknek t?űnt az egyiptomi főváros után. De ha már itt vagyok, gondoltam, megpróbálom jól érezni magam. Ezt kezdtem azzal, hogy kiköptem a számban felgyülemlett földet, és megpróbáltam nem tudomást venni a rajtam röhögő lakosokról. Alig hogy föltápászkodtam elém ugrott egy alacsony emberke és üdvözölt: - Nézd el a lakosok modortalanságát, de errefelé mi nagyon vidámak vagyunk, és nevetünk minden vicces dolgon. Gondolom te vagy az egyiptomi vendég, nagyon örülök. A nevem John Forrest, és azért vagyok itt, hogy körbevezesselek. Egyébként egy fél évvel későbbre vártunk, de örülök hogy ilyen hamar megérkeztél. Én is bemutatkoztam, majd mialatt megmutatott mindent a városkában kellemesen elcseverésztünk. De ekkor az egyik őrtoronyban heves kiáltozásra lettem figyelmes. Először nem értettem mit magyaráztak, mert ugye erre mindig részegek az emberek, és össze-vissza beszélnek, de azután megértettem mit mond: - Itten… itt… itte… va… jön lóma, jönnek sokan. - Jaj, ne már megint, - jegyeztem meg halkan – ezektől már sosincs nyugta az embernek. Furcsa, de a kelták egy pillanat alatt csatarendbe kapták magukat. 3 karforgató, 4 lándzsás, 2 távolsági fegyverrel ellátott csapat, valamint egy rakat harci kutyát vezényeltek elő valahonnan. Meg persze az elmaradhatatlan druidák, és a hadvezér harciszekéren. - Ezek a Juliusok sosem hagynak békét nekünk. Az idén már harmadszor akarják elfoglalni a várost. Na én megyek haza, és elbújok míg vége nincs a balhénak. Azzal elszaladt és bezárkózott a házába. Én még nem harcoltam, csak Skippy-ékkel ezért kíváncsi lettem. Felszaladtam a kilátóba, hogy szemügyre vegyem Julcsiékat. Hú, marha sokan voltan. Ennyi Julcsit egy rakáson. Á, ott van Böhm úr is meg Sümeghi, Virágh doktor, az meg Etus és Lenke néni. Hogy fogjuk ezeket legyőzni? Na de nem volt idő a tanakodásra, mert megindult a római támadás a katapultok közreműködésével. A cölöpkerítést vették célba. Repült a kő, és hatalmas csattanással becsapódott a kerítésbe. A kerítés megreccsent, de nem tört be. A következő lövedék is ugyanoda érkezett. A kerítés meghajlott, de a keresztbe tett farönk még állva tartotta. Ezután már tüzes golyó érkezett, de ez „sajna” célt tévesztet és a kerítés helyett a kutyákba csapódott. Hot dog lett a war dog-ból. A következő viszont már bedöntötte a kerítést. Nem is kellett több a római lovasoknak. Azon nyomban berontottak. A bedöntött kerítésnél pont a megmaradt kutyák voltak, így ők kapták az áldást. Nem is kellett sok idő hozzá hogy felaprítsák őket. De utánuk a lándzsások következtek volna, akik már azért egy kicsit nagyobb falatnak bizonyultak. Rendesen lezúzták a nehézlovasokat, főleg a lőfegyveresek segítségével. Lőfegyveresek. Ez is egy érdekes dolog erre fele. Míg minálunk a lövöldözést íjászok végzik, erre felé fejdobálókat tartanak. Nem vicc, levágott fejeket hajigálnak. Még a csata előtt megkértem az egyiküket, hagy próbáljam ki a dolgot. ő adott is egy levágott fejet. Megfogtam a hajánál fogva, és elkezdtem pörgetni, ahogy előzőleg mutatta. Ekkor egy dörmögő hang szólalt meg: - Megtennéd hogy nem húzod a hajam? Én persze ijedtemben majdnem visszaugrottam Egyiptomba. Mire a fejdobáló vigyorogva nézett rám, és kárörvendően kérdezte meg: - Ijesztő mi? Ami azt illeti egy darabig szóhoz sem tudtam jutni. Se most már megértettem, hogy miért csak hátul volt fej a derekukon. Mármint tartalék. Visszatérve a csatába. A lovasokat sikeresen lenyomtuk, aki életben maradt közülük gyors vágtába száguldott ki a léket kapott kerítésen. A baj csak az volt, hogy a katapultok közben is dolgoztak megállás nélkül. A kerítés már több helyen be volt szakadva. A római gyalogosok pedig tényleg úgy zúdultak be mint a léket kapott hajón a víz. A katapultok a kerítés után a lakóházakat vették célba. Egy tűzgolyó éppen Forrest házába csapódott be. A kis kelta kiugrott az ablakon az égő házból, és azt tervezte, hogy a falu másik végén egy másik viskóban keres menedéket. Ahogy elkezdett sprintelni, mindenki abbahagyta a hadakozás, kelta és római egyaránt, és egyszerre kiáltották a futó felé: - Fuss Forrest, fuss! Mikor a kisember egy csukafejessel bevetette magát az egyik ablakon, azonnal folyt tovább az öldöklés. A kelta vezér jól látta meg, hogy a kapuban nem tudjuk föltartani vagyis visszaverni az ellenséget. Ezért a kardos, a druida(nem sokan maradtak) és a fejes csapatoknak visszavonulót fújt. Rohantak vissza a Főtérre, ahol Borbás Mária éppen befejezte az e hétre tervezett műsor forgatását. A szűk utcában nem tud körbe venni a sok római, így talán marad egy kis esély. Én is a kardosokkal és a druidákkal tartottam, de a fejesekkel akadt egy kis gond. A hadakozó kelták és rómaiak elzárták a főtérre vezető utat, így kénytelenek voltak körbe gyalogolni vagyis inkább futni a városon, hogy a másik oldalról közelítsék meg a főteret. Természetesen vagy 80 római ott volt a sarkukban, de a fejesek jobb futónak bizonyultak, és hamarosan ők is megérkeztek a már felsorakozott kardosok mögé. Jaj, persze nehogy azt higgyük zene nélkül zajlott az összecsapás. A druidák felajánlották, hogy ismét ők húzzák majd a nótát, mint ahogy az már erre rendesen lenni szokott. De én még a meccs előtt közöltem velük, szeretném ha a bevált egyiptomi módszert alkalmaznák. Morogva bár, de törve nem, beleegyeztek. Morgásuk csak addig tartott míg meg nem hallották a Metallicától a Blitzkrieget. A zenét természetesen megint Ozírisz szolgáltatta. Ne értsük félre a kelták istene nem Ozírisz, a haversrác csak eljött megnézni az egyik légiósát, hogy hogyan játszik külföldi csapatában, mert ugye számított rám a válogatottban is. Szóval felsorakoztunk a kis főtéren elöl a kardforgatók, köztük én is tomahawkommal és fapajzsommal. Igen tomahawk, nem vagyok hülye. Még Winnetou adta ajándékba, mikor segítettem neki és Old Shatterhandnek legyőzni a kommancsokat. A lándzsások hősiesen tartották fel a római hadat a kapunál, de egyre csak fogytak és fogytak, míg nem maradt egy sem. Ezek után az egy icipicit megcsappant rómaiak indultak a főtér felé. Majd egy olyan jó húsz méterre megálltak tőlünk (sacc/kb.). Jön a pilumeső. Erre a keltavezér is rájött, és a szekereit egyenesen a rómaiaknak irányította. Tudta, hogy öngyilkosság, de így a rómaiak nem tudták eldobni nehéz vaslándzsájukat. Mert ha eldobják, arra jobb nem is gondolni. Látván vezérük bátor tettét, a kelta harcosok szíve megtelt bátorsággal, és vad csatakiáltással a római katonákra vetették magukat. Esztelen öldöklés kezdődött. Bár a kelta harcosok jó egyfejjel magasabbak voltak mint a rómaiak, és félelmetes kinézetük mellett iszonyú erősek is voltak, a rómaiak kezdetben egész jól tartották magukat. Eközben szólt ugye a zene, ami még inkább erősítette, bátorította a harcosokat. De ugye ahogy lenni szokott, minden jónak vége szakad egyszer. Befejeződött a Blitzkrieg. Sebaj mindjárt jön egy másik szám. És jött is, csak egy kicsit más volt:(Aqua: Barbie girl) - Hi Barbie! - Hi Ken! - You wanna go for a ride? És ekkor elkezdett nótázni a kiscsaj. Mindenki leállt a hadakozással, annyira meglep?dött. Bár a rómaiaknak még nem volt szerencséjük zenés csatában résztvenni, de az egyiptomból, azaz Karthágóból elmenekülők nem ezt mesélték nekik. Én is kérdően néztem Oziriszre, mire ő csak ennyit válaszolt: - Bocsi, véletlenül egy válogatás cd-t hoztam magammal. A kábulatból leghamarabb a végig hátul kántáló (csak a maga szórakoztatására csinálta, mert a zene alatt senki nem hallott belőle semmit) fődruida ocsúdott, s mikor a leányzó abbahagyta első pár sorát, és a kopasz faszi következett, egyszerre ordította vele az övéinek: - Kámmon Barbi lecgó parti! Az öldöklés folytatódott, a rómaiak kezdtek visszaszorulni. Mit visszaszorulni, már menekülni. Az akkor érkező rómaiakra is átragadt a félelem, így ők is sarkon fordultak és igyekeztek kirohanni a világból. A kelták meg rohantak utánuk, és sorban vágták le őket. Köztük persze én is, nehogymá kimaradjak a jóból. Már régen elhagytuk a települést és a maradékkal szórakoztunk, mikor is az égbolton megjelent egy vörös zászló, rajta egy 3 perces visszaszámlálás. - Mi ez? – kérdezte a kardosok vezetője, és látszott rajta, tényleg fogalma sincs arról mi történt. Na nem a szovjetek akartak atomrakétát ránk lőni, ennél sokkal rosszabb. A rómaiak a főtéren ácsorogtak. Hogy hogyan kerültek oda, ekkor még senki sem tudta, csak később derült ki, hogy ezek azok voltak, akik még a csata elején a fejeseket üldözték. Úgy gondolták, jobb későn, mint soha. Mi úgy értesültünk a dologról, hogy az egyik fejdobáló, még a falon belülről eldobott egy fejet felénk. Az egyik kelta, amúgy igazi wide receiver módra kezdett a fej irányába futni, és produkált egy gyönyörű elkapást. Bár közel volt a pálya széle, de még sikerült mindkét lábával talajt fogni pályán belül, így az elkapás érvényes volt, mint ahogy a bíró is ezt mutatta a karjaival. Ezután örömködve szaladt vissza hozzánk, és mutatta, hogy ő a király. Megkapta a szokásos gratulációkat, de azután gyorsan a fejet vette kezelésbe. - Szólalj már meg, az istenit! – rivallt rá. A fej nem mozdult. Két hatalmas pofon után azonban kinyitotta a szemét, majd a száját is: - Üzenet. Rómaiak a téren. Üzenet vége. Mintegy startlövésre az összes harcos iszonyú sprintbe fogott vissza a falu főterére. Persze a feje nagyot koppant a földön. - A köszönömmel mi lesz? Bunkó, barbár parasztok! – kiáltotta utánunk sértődötten. Az idő fogyott, már csak másfél perc. Tudniillik, ha letelik ők a nyertesek, de ha valaki is közülünk, bárki, akárki is a főtérre lép eltűnik a visszaszámlálás. Tehát maradt a futás, olyan gyorsan ahogy még elképzelni is nehéz. Én nem voltam olyan jó futó, mint ők, így lassan- lassan leszakadtam tőlük. Donovan Bailey, Maurice Green vagy akár Tim Montgomery piskóták ezekhez a srácokhoz képest. Atyavilág már csak tíz másodperc és mindig van még vagy 100 méter. Persze a gyors előre haladást nem segítették a szanaszét heverő hullák. Már csak egy és vége. De ekkor egy nem mindennapi dolog történt. A leggyorsabb barbár, aki már alig volt 8-10 méterre, elrugaszkodott a földtől és a levegőben úszva tette meg a hátralevő távolságot, majd nagyot nyekkent a porban. A visszaszaszámlálás eltűnt. Vajon azért mert egyszerűen lejárt az időnk, vagy mert a barbár sikerrel járt. Senki sem tudta, mert a porfelh?ben nem lehetett látni semmit. Tehát midenki feszülten figyelt a rómaiak is, meg mi is. Lassan kitisztult a kép, és megpillantottuk a kezét. Belül volt a főtéren. A kelták egymás nyakába, a rómaiak káromkodtak és a földet csapkodták dühükben. Ja persze, hátra volt még egy kis harc is, de ez már nem jelentett gondot nekünk. Annál is inkább, mert a rómaiaknak semmi kedvük nem volt meghalni, így inkább a menekülést választották. Nyaraltam egy jót, eső sem esett, és nem is unatkoztam.

Anonymus

 
Fórum: legfrissebb
Posted by erew - nov.. 24, 2017 23:45
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 255 vendég és 3 tag böngészi