AutoalkatreszOnline24.HU

Narbo ostroma

A gall kém minden erejét összeszedte, hogy kibírja az utat a városig. Már nem volt messze a cél, de már több napja úton volt, és a fáradtságtól minden pillanatban az összeesés ellen küzdött. A nagy rohanásban megbotlott, és fejjel előre elhasalt a friss hóba. Pár másodpercig így feküdt, arcát a hideg hóba temetve. Ez jól esett neki, egy kicsit felfrissülve folytathatta az útját. Egy másik városból küldték, hogy híreket hozzon a Narbo Martiust ostromló gall seregről. Bár most csak mint futár teljesített szolgálatot, de útközben „beleszaladt”, egy éppen az ostromlott várost felszabadítani igyekvő karthágói csapatba. Ugyanis ez idő tájt Narbo Martius a karthágóiaké volt, a gallok sok év után szerették volna ismét magukévá tudni a várost, ezért vonták blokád alá, már több mint négy hónapja. Kémünk megtagadván a parancsot, melyet elöljárójától kapott, kicsit körülszimatolt a punok táborában. És jól tette. Olyan dolgokat tudott meg, amelyeket sürgősen tudatnia kellett a az ostromlók vezérévvel. Feltéve, ha nem akarta mindannyiuk pusztulását.Végre megérkezett a gall táborba, vagyis inkább bezuhant. Az örök azonnal a vezér elé vezették, mikor elhaló hangon közölte velük, hogy fontos híreket hozott. A vezér egy őszülő halántékú ember volt. Bár még nem volt olyan öreg mint ahogy kinézett, de az egész életét átharcoló férfi a sok csata közben szedte össze az ősz hajszálakat. Most éppen a város egy összeütött tervrajzát tanulmányozta a sátrában, hol is lehetne a legkisebb veszteség nélkül behatolni a városba. Persze nem egyedül tette, a tanácskozáson még részt vett három hadnagya is. Õk se mai srácok voltak. Tapasztalt vén rókák a város ostrom terén. Azt azért meg kell jegyezni, az általuk eddig elfoglalt, meghódított városok, falvak falai mind fából voltak, maximum fatörzsekből összetákolt cölöpkerítéses településeket ostromoltak eddig. De azokat az ostromokat mindég sikeresen vitték végbe, a falu vagy az övéké lett, vagy teljesen elpusztították, házastól, lakosostól együtt. De ez most más volt. Itt hatalmas kőbástyák védték a várost, amelyek hosszú kõfalakkal voltak összekötve.A sátor bejárata, hirtelen belibbent, és ott volt a kém, akit a két õr éppen besegített a sátor melegébe. Vatigorix - így hívták a vezért - mérgesen nézett fel a szarvasbőr térképéről.
-Nem mondtam hogy ne zavarjon senki, amíg tanácskozunk? kérdezte az õröktõl kissé indulatosan-Bocsáss meg nagyvezér, de ez az ember fontos híreket hozott - tekintetével a vacogó kémre mutatott.
- Hozzatok neki takarót, mert a végén megfagy a szerencsétlen - utasította az egyik õrt, aki sietve el rohant egy pokrócért, majd végigmérte a szánalmas fickót. – Mond a fontos híreidet, mert nincs sok idõm.
- Az ellenség, már jön - dadogta a fickó -, a kartágóiak felmentõ serege. Fél nap, talán annyi se, és itt vannak – azzal elmesélte, mi is történt vele amíg ideért.
- Szóval azt mondod, kétszer annyian vannak mint mi? – tette fel aggódó kérdését Vatigorix. De ez a kérdés inkább csak költõi volt. – Mit szólsz hozzá Vindex? – kérdezte a legtapasztaltabb hadnagyát a vezér. Vindex megcsóválta a fejét, majd õ is a térkép mellé lépett.
- Két dolog közt választhatunk – kezdte Vindex. Ugye északról jön a felmentõ sereg – mutatta az ujjával. - Nyílt csatában nem sok esélyünk lenne ellenük, hát még ha a városbeliek is csatlakoznak hozzájuk. Vagy azonnal ostromot indítunk, és ha sikerül bevenni a várost mire az erősítés ideér, akkor talán van esély. A másik
lehetőség – itt tartott egy pici szünetet, mert meggondolta kimondja-e amire gondol. – A másik lehetõség a visszavonulás dél felé – mondta végül lehajtott fejjel, mintha szégyenkezne. Nem tudta hogy reagál majd vezére a második variációra. A megadás, vagy megfutamodás nem volt jellemzõ egy barbár harcosra, bár sokkal ésszerûbb tervnek tûnt, mint sokszoros túlerõ ellen felvenni a harcot.<br>
- Nekem is eszembe jutott a visszavonulás lehetõsége – mondta Vatigorix, majd bátorítóan a hadnagy vállára tette kezét.
- Sokkal nagyobb bolondság lenne lemészároltatni magunkat, mint visszavonulni.De csak dél felé vonulhatunk a hegyek miatt - állapította meg.
Ekkor libbent a sátor bejárata, és egy fiatal harcos jelent meg, arcán kék csíkokkal. Már készülõdött az ütközetre. A vezér fia volt. Csak az utolsó szavakat hallotta, és rögtön meg is jegyezte: - Tehát megfutamodunk.
- Nem megfutamodunk, csak visszavonulunk – torkolta le fiát a vezér, de ez inkább annak szólt, amiért engedély nélkül beszélt. Danno azonban fel sem vette a dolgot, és tovább feszítette a húrt.
- De mi gall harcosok vagyunk, és egy gall sosem hátrál meg, és sosem fut el gyáván – jegyezte meg dacosan.
Vatigorix a fiához lépett, és mélyen a szemeibe nézett.
- Azt mondtad, gyáva vagyok? – sziszegte a kérdést összeszorított fogakkal. Majd szétrobbant a dühtõl. Ha nem a fia az, aki így megsértette, minden teketória nélkül elvágja a torkát. De Danno-t mindennél jobban szerette, így ezt is elnézte neki, mint sok minden mást is.
- Azt hiszed nekem nagy kedvem van visszavonulni – folytatta most már kicsit nyugodtabban. – Három hónapja ostromoljuk ezt a tetves várost, ázva fázva, azt hiszed én nem szívesen öldökölném a mocskos kartiját. De nem kockáztathatom az embereim életét fölöslegesen. Ezt jegyezd meg fiam: csak olyan harcba fogj, amelyrõl tudod, hogy megnyered. Ha ellenkezõleg cselekszel – mutató ujját a halántékára mutatott -, akkor bolond vagy.
- Igazad van apám, bocsáss meg – kért elnézést apjától Danno lehajtva fejét, látszott rajta hogy õszintén bánja amit meggondolatlanul mondott. A harag rögtön elszállt az öregedõ vezérbõl. Mindketten hirtelen haragúak voltak, de a harag mindannyiszor olyan gyorsan elpárolgott mindkettõjükbõl, mint ahogy jött, akárhányszor is összecsaptak. Persze csak szóban.
A többieket a sátorban jól szórakoztatták a történtek. Fõleg ahogy Danno-t rendre utasították. A srácnak mindég egy kicsit sokat járt a szája, emiatt nem igazán volt népszerû a harcosok körében. De volt egy másik tulajdonsága amiért igen, a legnagyszerûbb harcosok egyike volt.
A kém szakította meg a „családi” vita utáni csendet.
- Még nem mondtam el mindent Vezérem. Az északról érkezõ erõsítés az csak a kisebbik baj. Van egy nagyobb is.
- Éspedig – érdeklõdött Vatigorix.
- Dél felõl is jön egy, talán még nagyobb sereg – jegyezte meg tárgyilagosan a kém, azután pedig belekortyolt a forró italába, melyet idõközben hoztak neki. Kellemesen felmelegítette.Erre a mondatra mindenki ledöbbent. Még nagyobb csend telepedett a sátorra. Csak a szél süvített odakint vészjóslóan.
- Akkor még is harcolni fogunk – szólalt meg hirtelen Vatigorix, majd rámosolygott a fiára, de mosolyában nyoma sem volt semmi vidámságnak.
A városfalon belül az egyik õr aggódva figyelte, ahogy a gallok készülõdnek.
- Talán most tényleg támadnak – mondta a társának, aki éppen kezeit próbálta felmelegíteni lehelletével.
- Ne aggódj már annyit – vigyorgott emez a barátjára, - hányszor volt már ilyen a három hónap alatt.
- Mindegy, azért megyek jelenteni a parancsnoknak – szólalt meg némi habozás után az „aggódó” õr. Levágtatott a torony lépcsõjén, de alighogy kilépett a toronykapun, belefutott az éppen napi körútját tartó városparancsnokba. A parancsnok minden nap megtette ezt az utat. Körbe járt a harcosai közt és biztatta õket hogy tartsanak ki. Az elején még úgy ahogy lelket tudott önteni az emberekbe, de ahogy teltek-múltak a napok, úgy lett mindenki egyre csüggedtebb a falakon belül. A harcosok inkább harcoltak, küzdöttek volna a falakon, minthogy nap mint nap készültségben várják, hogy a gallok mikor szánják el magukat a támadásra.
- Szerintem megint csak azért vonultak fel, hogy a frászba kergessenek minket – nézett végig a gall seregen Xanilor, mikor fölért az õr társaságában. – Nincs miért izgulni – bár ebben az utolsó mondatában saját maga sem volt biztos, inkább csak szerette volna ezt hinni. Legbelül biztos volt afelõl, hogy itt ma minden el fog dõlni.
- Tisztelettel megjegyezném uram – szólalt meg egy picit félve az õt felkísérõ õr -, tennünk kellene valamit. Ezt már nem bírják tovább az emberek. Ráadásul a étel is fogytán – tette hozzá. – Ki kell törnünk – mondta ki végül ami a szívét nyomta. Azután gyorsan magyarázni is kezdte az utolsó mondatát, félve elöljárója dühétõl.
- Minél késõbbre halogatjuk, annál kevesebb lesz a használható emberünk. Mit ér egy rakat gyenge, semmire sem használható harcos? Mert ha nem kapnak ételt… - nem fejezte be, mert egy nyílvesszõ süvített a falon kívülrõl, és pontosan az õr nyakát fúrta át. Óvatlan volt, és ahogy gesztikulálva magyarázott, fölkeltette az egyik gall íjász érdeklõdését. Ez többször is elõfordult már a három hónap alatt, úgyhogy senkit nem ért meglepetésként. Talán csak a városfalon haldokló õrt. A kapitány és a másik õr visszahúzódtak a torony biztonságába.
- Azért van benne valami amit mondott - jegyezte meg az életben maradt õr.
- Van , mondta csendesen Xanilor, majd leballagott a torony lépcsõjén.A fent elhangzottakon töprengett, miközben baktatott vissza a házába. Támadni kell. Ezt nem tudta kiverni a fejébõl. Tényleg muszáj meglépni, különben menthetetlenül odavesznek. Hirtelen elhatározással döntött. Odalépett a háza elõtt strázsáló õrhöz, és mondta neki, szóljon a hadnagyoknak: támadunk. Pedig ha tudta volna, hogy egy napnyira a felmentõ sereg… nem is egy sereg, hanem kettõ. De a kémeik és futáraik
nem tudtak áthatolni a gallok ostromgyûrûjén, így nem kaphatta meg a hírt. Odabent gondterhelten leült egy székre, és végiggondolta mi is fog történni a következõ órákban. Ekkor egy nõi hang szólalt meg közvetlenül a háta mögött:
- Mi baj van? – hangzott a kérdés és két puha kezet érzett a vállain. Õ megfogta az egyik kezet és gyengéden maga elé húzta az asszonyt. A felesége volt. Csinos nõ, bár egy picit nehezebb volt a kelleténél, de még így is szemrevaló volt.
- Támadunk? - kérdezte bizonytalanul Tara. Meglepõ, de õ is jártas volt a hadászatban és a harcban. Régebben harcolt is a rómaiak elleni háborúkban. Nagyon ügyesen bánt a lándzsával, bár már régen nem használt fegyvert, fõleg azóta nem, mióta megszületett a kislányuk Nia. Xanilornak nem volt ideje válaszolni, mert meglebbent a függöny ami a másik szobát elválasztó ajtóra volt felakasztva és elõlépett egy olyan 6 éves forma kislány, Nia. Odaszaladt az apukájához, és rögtön
felugrott az ölébe.
- Harc lesz? – kérdezte ahogy megérezte az apjában a feszültséget. Az apuka bólintott, és gyengéden magához szorította a kislányt. Úgy fogta, mintha azt gondolná, most foghatja utoljára. És milyen igaza volt.
Felcsatolta a legjobb, és legszebb, aranybevonatú kardját, majd az ajtóból még egyszer visszanézett, mintha csak elbúcsúzott volna. Még egyszer megnézte felesége aggódó, és a kislánya mosolygós arcát, majd sarkon fordult, és elsietett, miközben kitörölt a szemébõl egy eltévedt könnycseppet.
Odakint már harcra készen felsorakozott a kartágói védõ sereg. Nem is gondolná az ember, hogy ilyen villámgyorsan csatarendbe lehet kapni egy sereget, de ugye Vatigorix se ma kezdte a szakmát. Fél óra, talán egy kicsit több és a gall sereg már fel is sorakozott az ostromra. Vatigorix elégedetten lovagolt végig az övéi elõtt, persze elég távol a faltól, nehogy egy kósza nyílvesszõ eltalálja. A sereg nagy részét a karddal és egy kerek pajzzsal felszerelt katonák adták. Ezek mellett még bõrpáncélt viseltek, bár nem nyújtott olyan nagy
védelmet, inkább csak az ügyességük volt az amiben bízhattak ezek a harcosok. Arcuk kék festékkel volt bemázolva, félelmetes látványt nyújtottak, és ezt még tetézte artikulátlan ordibálásuk, amit arrafele csatakiáltásnak hívnak. Mögöttük sorakoztak fel az íjászok. Kitûnõ lövész volt mind, de ha arról volt szó közelharcban sem mondtak csõdöt, bár kétségkívül az íjhasználat volt az erõsségük. A lovasok is kitûnõen képzett harcosok voltak. Hosszú lándzsájukkal félelmetes rohamokra voltak képesek, gyakran a veszni látszó ütközetett egy váratlan, és jól irányzott rohammal képesek voltak megfordítani. A közelharcban kardjaikat használva tizedelték az ellenséget. Most az összes katona csatarendbe felsorakozva várta vezére parancsát. Lehettek olyan hatezren, természetesen a karddal felszerelt gyalogosok voltak a legtöbben.
Vatigorix éppen elkezdte volna lelkesítõ beszédét, ami csata elõtt el is volt várható egy hadvezértõl, mikor a gallok számára váratlan dolog történt. A város fõkapuja kivágódott, és kartágói katonák százai özönlöttek ki rajta. Egy pillanatra Vatigorix is megzavarodott, de azután rögtön felfogta mi is történt. A magasba emelte kardját, és jelzett az íjászoknak, hogy lõhetnek. Az ég szinte besötétedett a sok száz nyílvesszõtõl, ahogy suhogva hasítottak át a gall gyalogság feje felett. Az ibér gyalogságot – ezek a zsoldosok alkották a kartágói sereg gerincét – nem törte meg a nyílzápor, bár nagyon sokan estek áldozatul ennek az „égi áldásnak” továbbra is bátran rohantak a kivont karddal várakozó gallok felé. Most már Vatigorix sem szórakozott tovább holmi íjászokkal. Rohamot vezényelt. Leugrott a lováról, és az elsõk között rontott rá az ellenségre. Kardját kétkézre fogva, kegyetlen csapásokkal osztotta a halált. Nem ismert irgalmat, mint ahogy a többi embere sem. De a kartágói harcosokat sem kellett félteni, azonnal felvették a kesztyût. Nem voltak annyian mint a gallok, csak kb. kétezren, ennek is a fele még ki sem jutott a városból, de bátorságuk mintha megtízszerezte volna a létszámukat. De ez nem volt elég a vérszomjas gallok ellen, egyre csak szorultak vissza befele a városkapun. Xanilor végig figyelt a kapu fölötti bástyáról, és mikor látta hogy kudarcot vallott a kitörés, egy kézmozdulattal jelzett a „titkosfegyvereinek”, hogy indulhatnak. A bent rekedt kartágói gyalogság egy pillanat alatt szétrebbent, és utat nyitott a csaknem száz, mennydörgõléptû elefántnak, amelyek hátán, hatalmas kosarakban íjjal felszerelt harcosok álltak. Elefántonként három. Óhatatlanul is megtapostak pár kartágóit, akiknek még nem sikerült bemenekülnie, vagy éppen a kint rekedt a gallok közt. A gall harcosok mikor meglátták ezeket a hatalmas monstrumokat, akaratlanul is futásnak eredtek. De nagyon-nagyon sokan nem voltak elég gyorsak, és az elefántok széttaposták õket. Vindexnek és a többi hadnagynak csak nagy erõfeszítések árán sikerült a pánikoló katonákat összeszedni és újra hadrendbe állítani. Az elefántokkal szemben a gyalogosoknak szinte semmi esélye sem volt. A bátrabb harcosok, akiket nem zavart meg az elefántok feltünése, ugyanolyan hévvel vetették magukat az óriásokra. Minden eredmény nélkül. Legtöbbjük széttaposva, élettelen testtel feküdt
a vértõl vöröslõ hóban. Danno, aki az íjászokat vezette, torka szakadtából elkiáltotta magát:
- Tüzet nekik!
Erre az összes körülötte álló íjász meggyújtotta a nyílvesszõjét az elõre odakészített fáklyákkal, és lõtt. Az elefántok, mint ahogy a legtöbb állat is retteg a tûztõl, ezt próbálták kihasználni a gallok. Mikor a távolabb álló és a csatazaj miatt a parancsot nem halló íjász meglátta a tüzes nyilakat, õk is ilyen égõ tüskékkel kezdték lõni a hatalmas állatokat. Az elsõ pár sorozat hatástalannak bizonyult, az elefántok csak jöttek, és közeledtek az íjászok felé. Erre az elsõ
sorokban lövöldöző katonák szó nélkül elhajították az eddig használt fegyverüket, és a második számú fegyverüket, a lándzsát húzták elő. Tudták hogy fel kell tartaniuk az elefántokat, bármilyen lehetetlennek, és öngyilkosságnak is tûnik. Bátran, félelmet nem ismerve rohantak rá a fenevadakra. A többi íjász rezzenéstelen arccal lõdözte továbbra is a nyilait.
Végre elérték amit szerettek volna. Az egyik állat bepánikolt az égõ nyílak sokaságától. Bármennyire is kezesek voltak is eddig gazdáik számára, ennek az egy elefántnak a félelme, futótûzként száguldott végig a többi állaton is. Elszabadult a pokol, legalábbis a karthágói katonák számára is. Mostmár mindegy volt, hogy ki van az elefántok lába alatt, mindenkit ütöttek vágtak, majd elkezdtek szaladni az íjászok felé, de nem azért, hogy széttapossák õket. Egyszerûen csak el akartak menekülni. A gall íjászok úgy rebbentek szét, mint egy csapat ijedt veréb. Szerencséjük volt, sikerült kitérniük a „tomboló õrület” útjából. Xanilor közben parancsot adott az övéinek, hogy zárják be a fõkaput. Ez nem volt egyszerû mutatvány, ugyanis a kapuszárnyak útjában temérdek halott, haldokló, és sebesült feküdt. Ki kellett használniuk azt a kis idõt, míg a gallok rendezik soraikat. Javában dobálták, ráncigálták a testeket, mikor a gallok is ráébredtek, hogy mi történik. Eszeveszett futásnak eredtek, hogy a kaput ne tudják bezárni emezek, de már csikorgott is a kapu, és mikor az elsõ gall elérte volna a kaput az
éppen bezáródott, és rögtön rá is került a retesz.
Pár pillanattal késõbb az egyik harcos egy sebesült embert támogatott Xanilor elé, aki éppen a falak védelmét próbálta megszervezni, mert tudta, a gallok mostmár nem fognak megállni.
- Uram, hallgasd meg ezt az embert – szólította meg a harcos.
- Mi van? – Xanilor hangja igen csak ingerült volt.
- Ez egy futár, a kitörés alatt osont be a városba, de megsínylette az egyik fánit.
- Mond gyorsan – fordult a vezér a haldokló futárhoz.
- Itt a felmentő sereg, pár órán be… - köhécselt, és már nehezen, de kimondta, - tartsatok ki! – ezzel elszállt belőle az élet, és holtan rogyott össze a város falán. Xanilorban újra fellángolt tűz. Van remény. Torkaszakadtából ordította az embereinek a hírt. Olyan gyorsan terjedt a remény a katonákban, mintha… ilyen gyorsan még a rómaiak sem terjeszkednek. Mindenki rohant a falakra. A karthágóiak szerencséjére, a gallok csak a fõkapu felõli oldalon támadtak, a kitörés zavarta meg õket valószínû, de csak egy oldalon próbáltak felmászni a falra. A hatalmas ostromtornyokat hagyták a fenébe, és csak létrákat támasztva a falhoz indultak felfelé. Vatigorix lentrõl irányította az embereit. Nem is irányított, inkább csak kifújta magát az elefántos buli után. A védõk eleinte sorban lökdösték vissza a létrákat, de aztán feléretek a gallok és kénytelenek voltak szembeszállni velük. Jól küzdöttek a kartik, a gallok sehol sem tudták megvetni a lábukat a falon, kivéve egy helyen, a kapu bal oldalán, ott ahol Danno mászott fel. Õt egyszerûen nem tudták megsebezni, annyira jól bánt a kardjával. Minden csapást védett, és még arra is volt ideje, hogy ellentámadást indítson. Amíg így feltartotta a védõket, mögötte szépen lassan szivárogtak fölfelé a katonái. Egyre többen és többen, mígnem az egész bal oldali fal az övék lett. Véres harc után, a kapu tornyot is elfoglalták. Most már szabad volt az út lefelé, hogy kinyithassák a kaput. A kartágói katonák látva, hogy a déli fõkapuszárnyai kinyílnak, mintegy puskalövésre elindultak a városuk fõtere felé. Néhány emberen eluralkodott a félelem, a többi meg futott velük, nehogymá õk ottmaradjanak. De egy kiscsapat kartágói nem tudott már visszavonulni. Õk ott rekedtek a falon, vérszomjas gall harcosok szorításában. Még mindig a rájuk kiosztott részt védték egy aranykardos katona vezetésével, ott még egyetlen gall sem tudta a falra tenni a lábát, hanem egymás után zuhantak a mélybe szörnyû halálordítások közepette. De hiába ennek a maroknyi katonának a hõsiessége jobbról, és balról már senki sem védte õket, így most már három irányba is koncentrálniuk kellett, ami még a legjobb harcosoknak is teljesíthetetlen feladat volt. Szépen lassan elfogytak, de nem adták olcsón az életüket. A legvégén már csak Xanilor hadakozott a rá törõ gallokkal, õ is majdnem olyan jó harcos volt, mint a másik oldalon Danno. Lehetetlen volt a közelébe férkõzni, mintha valami varázslat mozgatta volna azt a kardot. A gallok hamar ráuntak a „reménytelen” harcra, és egy íjász elintézte a dolgot. Egy nyílvesszõ fúródott a bal vállába, melynek következtében kihullott kezébõl az aranyozott kard. Ott állt kiszolgáltatva az ellenség kénye kedvére, de egyetlen gall sem emelt rá kezet, hanem utat engedtek Dannonak, aki éppen akkor ért oda. Pár másodperig farkasszemet nézett egymással a két harcos, azután Danno lehajolt Xanilor kardjáért, majd szakértõ szemekkel végignézett rajta. Egy bólintással jelezte, hogy tetszik neki a nagyszerû fegyver, a következõ pillanatban pedig markolatig döfte áldozata gyomrába. Xanilor érezte a közel hajoló barbár lehelletét és látta annak diadalittas arcát maga elõtt, de egyszerre ez az egész összemosódott elõtte, és másik, számára kedves kép jelent meg. Egy kislány szaladt feléje mosolyogva. Nia volt az a kislánya. Õ volt az utolsó gondolat, amelyik átvillant az agyán, azután holtan zuhant le kardjával a hasában a városfalról, a gall tetemek közé. A harcnak még nem volt vége. A fõtérre visszaérkezõ, visszavonuló, esetleg menekülõ kartágóiak csatarendbe kapták magukat. A lakosság férfitagjai, talán még néhány nõ is, csatlakozott a harcosokhoz, mindegyik hozta a vasvillát, meg egyéb tárgyakat, amiről azt gondolták jók lesznek a harcban. A gallok rohamra indultak ellenük Vatigorix vezetésével. Esélytelennek tûntek a védõk, de eleinte jól tartották magukat, sõt. Kemény volt a harc, de ekkor egy kéz kirángatta Vatigorixet a küzdők közül.
- Itt vannak, megérkezett az erõsítés – ordította a kéz gazdája az öregedõ vezér arcába. A vezér fölmérte a helyzetet. Az északi kapu még a kartik kezén, símán bet tud masírozni az ellenség, Danno még a déli oldalon hadakozik egy csapat kartágóival, így õ nem tudja feltartani õket.
- Húsz ember utánam, a többiek itt maradnak és gyõznek – adta parancsba, és már rohant is az északi kapuhoz, nyomában a húsz harcossal. Már a lábai alig érintették a talajt, olyan gyorsan futott. Nem volt már fiatal, de a kondíciójára nem lehetett soha panasz.Mikor kinyílt a kapu, abban a pillanatban ért oda õ és a harcosai. Azzal nyitott, hogy még futtában lenyeste két meglepett kartágói fejét. Elkeseredett harc kezdõdött. A gallok félkörben felálltak a kapu elõtt
és úgy osztották a halált. Bármilyen meglepõ húsz harcos visszaszorította a benyomulni igyekvõket. Valószínû a meglepetés ereje is közrejátszott, úgyhogy ez nem tarthatott sokáig. Megérkeztek a gall íjászok, még éppen idejében. Felrohantak a falon, hogy lõhessék a befelé igyekvõket.
- Zárd be a kaput üvöltötte Vatigorix, miközben újabb kartágóit vágott le. Az íjászok nem haboztak egy pillanatig sem, na jó talán egy tizedmásodpercig. Az ajtó csikorogva bezárult, kizárva azt a kilenc még életben maradt gallt, köztük Vatigorixel. Az íjászok kíméletlenül lőttek, töltöttek, lőttek…, de a kint rekedteket már semmi sem menthette meg a biztos haláltól. Danno elkeseredetten ült az egyik kaputorony aljában, mikor megtudta, hogy apja meghalt. A kardjával rajzolgatott a letaposott hóba, körülötte az életben maradt hadnagyokkal.
- Gyávának neveztem, õ pedig az életét áldozta, hogy győzzünk – elmélkedett.
- De miért vonultak el a többiek – hangzott egy kérdés.
- Nem tudom – mondta Danno, majd minden érzelem nélkül hozzátette -, öljetek meg mindenkit.
Az egyik hadnagy bólintott, és elsietett a város közepén ácsorgó, várakozó és türelmetlen emberekhez, hogy megvigye a parancsot.Tara, Xanilor felesége éppen az ablakon kukucskált kifelé, mikor meghallotta a hangos üdvrivalgást. Megpillantott három harcost akik, éppen az õ háza felé igyekeztek. Gyorsan magához intette a kis Niát, akit idõközben már jól bebugyolált mindenféle meleg ruhába, és szólt neki, hogy kövesse. Bevezette az egyik hátsó szobába, ahol az egyik asztalt félrehózta, majd fölhajtotta az alatta levõ díszes szõnyeget. Ez alatt volt egy titkos csapóajtó, amelynek alagútja a városon kívülre vezetett, a bozótosba.
- Nagyon figyelj rám kicsim – mondta a kislánynak, miközben megsimogatta az arcát. – Most ki kell menned oda, ahová már egyszer megmutattam. Ne gyere vissza, csak ha a gallok már elmentek, megértetted?
- Igen – bólogatott a kislány -, de...
- Nincs de , szólt az asszony kicsit erélyesebben, de csak mert szerette volna, ha a lánya mihamarabb indul. A kislány elpityeredett, mire az anyja szorosan magához ölelte. - Ne sírj – vigasztalta, de már az õ szemeibõl is potyogtak a könnyek.
Mikor a helyére tolta az asztalt is, Tara megragadta kedvenc lándzsáját, és úgy rohant neki az elõször belépõ gall katonának. Annak se köpni, se nyelni nem maradt ideje, a lándzsa keresztül fúródott a nyakán. A két másik harcos azonban rögtön leteperte, azután pedig Másnap a nap sűrű hóesésre ébredt. Az elpusztított településen síri csend volt, amit csak a varjak károgása tört meg. A gallok elhagyták a felgyújtott és lemészárolt települést. Nem maradt életben senki sem, kivétel egy valakit, aki bizonytalan léptekkel éppen belépett a főkapun. Lábai alatt ropogott a frissen esett hó, amely úgy ahogy eltakarta azt a borzalmat, amit a gallok maguk mögött hagytak. Mindenhol csak a kiégett romokat látta, sehol egy élõ ember. Már-már
azon volt hogy elsírja magát, de eszébe jutottak anyja utolsó szavai, és erõt vett magán. Megpillantott egy kardot a földön, amelyet még nem temetett be a hóesés. Odalépett, és megpróbálta felemelni. Persze csak az egyik végét sikerült megemelnie, úgy húzta maga után, csíkot rajzolva maga után a hóba. Elhatározta, hogy az összes gallt megöli...

Anonymus

 
Fórum: legfrissebb
Posted by erew - nov.. 24, 2017 23:45
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 254 vendég és 3 tag böngészi