AutoalkatreszOnline24.HU

Narbo ostroma 3:Nia története

A kislány leült egy kõdarabra, ami a házukból maradt a pusztítás után. Várt. Talán jön valaki az övéi közül, talán nem maradt egyedül. De ahogy az idõ lassan, lassan telt, úgy kellett ráébrednie a kegyetlen valóságra. Egyedül maradt, rá kellett döbbennie, hogy rajta kívül mindenki halott. Akiket valaha is szeretett, vagy ismert eddigi élete során. Még ha valaki életben maradt volna, sebesülten a hideg éjszakát nem élhette túl. Nia felállt, hogy még egyszer végignézzen egykori otthonán, majd nehéz szívvel elindult. Nyugatnak vette az irányt, a hegy felé. Úgy vélte a gallok biztosan nem arra vonultak el. Lassan haladt, lába alatt ropogott a hó. Szinte minden lépéssel meg kellett küzdenie, mert itt ahol nem volt letaposva a hó, neki felért egészen a térde fölé. De mindezek ellenére, igen nagy távot megtett. Az este már a hegyoldalon, egy erdõben találta. A vakító havat felváltotta a mindent beborító sötétség. Niának meg kellett állnia, mert még az orra hegyéig sem látott. Leguggolt az egyik fa tövében, és összehúzta magán a meleg ruhát. Rettegve kapta fel a fejét, mindahányszor megszólaltak az éjszaka hangjai. A baglyok a fán, a farkasok a távolban, a bokrok reccsenései, mind-mind félelemmel töltötte el. Nem tehetett mást, mint ott guggolt a sötétben, és csak remélte, hogy az éjszaka nem történik semmi rossz vele. A felhõk azonban megkönyörültek a kislányon, és elhúzódtak a fényes telihold elõl. A hó visszaverte ezt a kevés fényt, és a levelüket vesztett fák sem voltak olyan sûrûn. Ismét útnak indulhatott. Egy idõ után már fel sem vette az éjszakai zajokat, csak bátran haladt elõre. Egy hang azonban felettébb zavarta. Ez a hang pedig a hasa felõl érkezett. Az anyja csomagolt neki egy kis ételt, úgy sebtében, de az még az elsõ éjszaka elfogyott. Az ivást megoldotta valahogy. Még az apjától látta - közös sétáik alatt, amit a város közeli erdeiben tettek meg – hogyan kell a hóból vizet csinálni. De az éhséggel nem tudott mit kezdeni. Nyáron más lett volna a helyzet, a fák, bokrok gyümölcseibõl vígan jól lakhatott volna, de most, hogy a fagy volt az úr semmi ilyesmire nem számíthatott. Miközben haladt az éjszakában, egyre nehezebbek lettek a lépések, néha-néha elbotlott, de mindannyiszor fel is kelt. A fáradság kezdett úrrá lenni rajta. Lassan már nehezére esett nyitva tartania a szemét. Megint hasra vágódott a hóban, már azon volt, hogy föladja és elalszik. Tudta, ha ez bekövetkezik, neki vége. A fagy biztosan végezni fog vele. Eszébe jutottak a városbéli kocsmatöltelékek. Sokszor látta azokat, akik az éjszaka nem voltak képesek hazáig vergõdni, úgy be voltak rúgva, azután már csak a megfagyott holttestüket találták meg reggel.Nem szabad aludni – mondogatta magának. Ismét felállt, és tovább botorkált. Nem vette észre, hogy egy kíváncsi, kéken világító szempár figyeli õt az egyik bokor mögül. Már jó ideje követte a kisgyereket, de olyan zajtalanul mozgott és olyan ügyesen, hogy Niának fogalma sem volt róla, hogy nincs egyedül. Volt azonban egy sárgás szempár is a közelben. A hatalmasra nõtt hiúz, aki a sárgás szempár tulajdonosa volt, már napok óta nem evett. Minden gondolata az evés körül mozgott. Az elõzõ nap elszalasztott nyúl után, pedig igencsak mérges volt. Pedig ha azt elkapja, egy két napig megint csak meg lett volna kaja nélkül. Primitív agyában végigfutott egy gondolat. Le kellene menni egy közeli faluba, ott biztosan akad pár falat, egy-egy szárnyas, vagy valami csak ehetõ legyen. Döntött. Bár még frissen élt emlékezetében az elõzõ találkozása az egyik gazdával, és még érezte a husáng ütésének helyét az oldalán, amit tõle kapott, de a félelmén felülkerekedett az éhség. Lustán indult el korábbi leshelyérõl, ahol eddig sikertelenül várakozott. Lépései oly hangtalanok voltak, mintha õ nem is lenne ott, csak az árnyéka. De ekkor hirtelen hangokat hallott. Valami van a közelben. Mozdulatlanná merevedve hallgatózott tovább. Mintha megreccsent volna egy ág. A nagymacska rögtön felvillanyozódott az evésre gondolva. Hangtalanul, kecses mozdulattokkal osont elõre, leendõ vacsorája (vagy reggelije) felé. Legalábbis õ így hitte. A kékes szempár némán figyelt egy kisebb bokor mellõl. A kisgyereket nézte, aki megint belebotlott egy kiálló gyökérbe. Már azon volt, hogy odaszökken a lányka mellé, és segít neki, mikor a szél valami ismerõs szagot fújt felé. Hiúz. Nemsokára a lépteit is hallotta a vadászó állatnak, bármilyen halkan is próbált az áldozata közelébe férkõzni az. Egy kis idõ múlva meg is pillantotta a sárgás szempárt az egyik – Nia útjába esõ – fa lelógó ágán. Rögtön el is kapta a fejét, nehogy a vadász észrevegye kéken világító szemeit. A hiúz azonban túlságosan is éhes – ezáltal elõvigyázatlan – volt, ahhoz, hogy észrevegye a kék villanást. Minden idegszálával a közeledõ zsákmányra összpontosított. Látta hogy egy kisember közelít felé, de nem bátortalanodott el. Elejtett õ már nagyobb zsákmányt is mint egy embergyerek – õzet, szarvast -, úgyhogy menni fog ez is. Ha nem lett volna ennyire éhes, valószínû nem próbálkozik. De most nagyon éhes volt. Nia a hóban ült, és sajgó lábát fogta. Az utolsó esésnél egy kicsit megütötte, párszor, kétszer-háromszor megdörzsölte, már nem is fájt neki annyira. Feltápászkodott a földrõl, és ismét csak tovább indult. Hirtelen azonban megtorpant, mert észrevette a sárga pontokat az elõtte – úgy három méterre lehetett – levõ fán, és azt is látta, hogy a fénypontok gazdája elrugaszkodik, hogy ledöntse õt a lábáról. Az egész egy pillanat volt csak, de a lánynak olyan volt, mintha hosszú percek telnének el, ahogy látta maga felé közelíteni a hatalmas testet. Ezzel egy idõben megzörrent a Nia jobb oldalán lévõ bokor, a lány odakapta a tekintetét, de ez volt az egyetlen mozdulat amit tett, mert a lábai a földbegyökereztek rémületében. A bokorból egy, a hatalmas hiúznál még nagyobb farkas lendült ki. A hiúz a legutolsó pillanatban még észlelte a hirtelen felé repülõ testet, de a felismerés túl késõn jött. A két állat a levegõben ütközött, mielõtt a hiúz a lányhoz ért volna. Nia csak egy reccsenést hallott, amint a farkas keresztül ugrott elõtte, azután pedig látta az állatot földet érni, a szájában a hiúzzal. A macska már nem élt, csak a lábai rúgtak még egy utolsót. A farkas a levegõben roppantotta szét a nyakát. A biztonság kedvéért azért rántott még kettõt rajta, és csak azután hajította el a döglött macskát, majd leült a hátsó lábaira. Azután fejét a még mindig rémült Nia felé fordította. A kislány rémülete azonban egy pillanat alatt elmúlt, mintha csak valami furcsa varázslat érte volna. Már nem félt a farkastól. Inkább odalépett hozzá, és – bár nem félt – óvatosan simogatta meg az állat hófehér bundáját, mire az barátságosan megnyalta a kezét. Kis idõ múlva a farkas felállt, és elindult az egyik irányba, de megállt mikor látta, hogy a kisgyerek nem követi. Visszament hozzá, és a szájába vette annak ruhája szélét, és gyengéden húzni kezdte maga után. Nia megértette, hogy a farkas azt szeretné, ha követné. Mostmár ketten haladtak, de azt csak a farkas tudta hova. A lány örült hogy nincs egyedül, és hálásan veregette meg a farkas oldalát, amiért megmentette õt. Az újult erõvel menetelõ Niát azonban megint elkapta a fáradtság, és ezt észre is vette a farkas. Megállt, és lekuporodott a földre. A fejével intett a lánynak, hogy másszon fel a hátára, mire az szót fogadva fel is mászott. De alighogy felült, rögtön le is hajtotta a fejét az állat izmos hátára, és a kényelmes, puha, lágy farkasbunda rögtön mély álomba is ringatta. Az éjszaka hátra levõ részében az állat kicsit nagyobb tempóra kapcsolt, és ugyan fölfelé tartott a hegyen, plusz teherrel, de ez meg sem látszott rajta. Nia mintha a farkas hátához lett volna szíjazva, meg sem mozdult, és ami fontosabb egy pillanatig sem forgott veszélyben az õrült tempó ellenére. Mintha csak egy varázslat tartotta volna fönt. Békésen aludt, ha fönt lett volna bizonyára élvezte volna a száguldást. Néha azonban kifejezetten szerencsés volt, amiért nem látta a mélységet, ami alattuk tátongott, mikor a farkas egyik kiszögellésrõl a másikra lendült, vagy éppen a keskeny sziklapárkányokon egyensúlyozott. Kivirradt. A szél lágyan lengedezett a szirtek közt. A nap sugarai szelíden ébresztgették Niát. Tõle pár méterre tûz ropogott, és a tûzön éppen sülõ nyúl illata terjengett a levegõben. A sült nyúl illata meg tette a hatást, kinyitotta a szemét és felemelte a fejét a farkas nyakáról, ami igen kényelmesnek bizonyult az éjjel. Csodálkozva vette észre a kikészített ételt, és meglepetten nézett elõre, azután pedig hátra, de sehol senki. Vajon ki tette ezt ide? – kérdezte magában. Kíváncsiságát azonban hamar legyõzte korgó gyomra, és egy pillanat alatt a tûz mellett termett. Mohón levette a nyársat a tûzrõl, majd üggyel-bajjal tépett egy darabot a szerencsétlenül járt nyúl egyik combjából. Egyik falat a másik után csúszott le, az éhség gyorsan elmúlt. Mostmár valamivel ügyesebben letépett egy másik combot, betekerte a zsebében tartott rongydarabba, és a zsebébe csúsztatta. Jó lesz késõbb – gondolta. A többit pedig a farkashoz vitte, majd miután megsímogatta a fejét, odaadta a maradékot – ami kitette több mint felét a nyúlnak. A maradék nyúl egy-két rágás után eltûnt a farkas gyomrában.
- Nem is tudom még a neved – mondta a farkasnak. – Majd én adok neked egyet – elgondolkozva nézett az állatra. – Szép fehér a bundád –
állapította meg Nia -, mit szólnál a Hógolyóhoz? Hogy tetszik?
- Jól van na, ne húzd fel az orrod, akkor kitalálok másikat – felelte kedvesen a lány a farkasnak, mikor látta, hogy az nemtetszését fejezi ki.
- Hm… Mit szólnál a… Nem… Volt egy kutyám – emlékezett vissza -, sokat játszottunk együtt, és nagyon szerettem. Õt úgy hívták, hogy Brúnó. Ez tetszik?
- Ez se? Hát akkor – mélyen a farkas kéken csillogó szemeibe nézett. – Az lesz a neved, hogy… Kékszemû – kiáltotta. – Igen, ez tetszik? – kérdezte, mire a farkas elégedetten megnyalta a kislány kezét.
- Kékszemû – ismételte el még egyszer, majd megfordult és szemeivel végigpásztázott az elõtte elterülõ völgyön.
- Ugye milyen szép? – kérdezte Kékszemûtõl.Végignézett a hófödte erdõn, ahol oly sokat játszott a barátaival, fogócskázott, bújócskázott a befagyott tavacskán. Milyen jó is volt csúszkálni a többiekkel, vagy fürdeni benne. A halászokat nézni ahogy kifogják a nagyobbnál nagyobb halakat. Most már senki sincs közüllük.
Mindenki halott, csak õ nem. Ahogy tovább haladt a tekintete, megpillantotta azt a sötétlõ foltot a völgy közepén. A hónak nem sikerült teljesen elfednie a kiégett házakat. Nem maradt semmi a városkából. Halottak a szomszédok, az árusok a piacon, akik mindig megengedték, hogy vegyen a friss gyümölcsökbõl. De a legjobban a szülei hiányoztak. Soha többé nem sétálhat az erdõben az apjával, hogy meglessék az õzeket, a nagy agancsú szarvast. Nem fog többé mesélni az
ágya mellett az anyja, hogy utána adjon egy esti puszit, mielõtt elfújja a gyertyát. Apa, anya, miért? Ezek a gondolatok repkedtek a fejében, mielõtt ráborult volna a farkas izmos nyakára, és sírni nem kezdett. Az egész teste rázkódott, olyan keservesen zokogott. Kékszemû érezte a kislány fájdalmát, szomorúságát, és tehetetlenségét. Vígasztalólag és megnyugtatólag a vállára tette a mancsát.
A pihenõ és a kiadós reggeli után ismét útrakeltek. Hol egymásmellett, hol pedig egymás mögött, mikor a keskeny párkányokon oldalaztak. Az este nagyon hamar leengedte sötét fátylait, a farkas pedig megálljt intett (vagy inkább morgott) a kislánynak. A hold ugyanolyan szép halovány fényt vetett a tájra, mint elõzõnap éjjel, de itt a magas, sziklás területen jobbnak látta, ha inkább megállnak, mert elég egy óvatlan lépés, és… Még nappal is veszélyes, nemhogy a sötétben. Nia
megbízott a farkasban, és egésznap szó nélkül, és minden bátorságát összeszedve követte. De most megkönnyebbült egy kicsit, mikor végre megálltak pihenni, mert eléggé elfárasztotta a nagy menetelés. Kékszemû lekuporodott egy kiugró szikla mögé, így a széltõl is védve volt. Nem nagyon aludt már vagy két napja, az elõzõ éjjel is csak éppen lehunyta a szemét egy-két órára, úgyhogy rá fért a pihenés. Nia is letelepedett a farkas mellé.
- Jó éjszakát – mondta a farkasnak, és búcsúzóul megsimogatta a fejét. Pár pillanat múlva elnyomta az álom.
Mikor már mindketten aludtak egy alak jelent meg a semmibõl, és az alvók felé közeledett. Halkan járt, a léptei egy parányi zajt sem ütöttek a sziklán. A farkas azonban felfigyelt az idegen közeledtére, kitûnõ fülei hallották a legkisebb neszt még álmában is. Az orra viszont megnyugtatta, mert az érkezõnek ismerõs szaga volt, úgyhogy nem is foglalkozott vele tovább, hanem visszatért az álmok birodalmába.A fehérszakállú öregember – õ volt az idegen – tüzet rakott, közel az alvókhoz, hogy egy kicsit felmelegítse õket. Éppen úgy, mint az elõzõ éjszaka. Csakhogy õ nem a hagyományos - szedegessünk egy pár száraz ágat és mohát – módon gyújtotta a tüzet. Egyszerûen oda mutatott az egyik mutatóujjával, ahová a tüzet szerette volna, és pár pillanat múlva már ott táncoltak a lángok, és ontották magukból a kellemes meleget.Egy rövid idõre õ is leült a tûz mellé, és nézte az édesen alvó kislányt.
- Ha tudnád mennyi kaland vár még rád az életben – suttogta, de ezt a mondatot úgy mondta, mintha látná a jövõt. És valóban látta is. – Egyet jegyezz meg te leány – mondta egy kis szünet után -, sosem szabad feladni. Akármi történjék, ezt az egyet vésd az eszedbe. Másnap a két vándor folytatta útját. Elérkeztek egy fennsíkra, maguk mögött hagyva a veszélyes sziklapárkányokat, a félelmetesen tátongó mélységet. Délutánra kitisztult az ég is, és a nap is ragyogóbban
sütött, mint bármikor. Amikor is az egész úton csacsogó Nia egy keskeny füstcsíkot vett észre a távolban.
- Nézd – mutatta a füstcsíkot Kékszemûnek, aki természetesen sokkal hamarabb felfedezte azt. Tulajdonképpen ez is volt a farkas célpontja, a fehérszakállú öregember utasításait követte egész idáig.A lány rögtön futásnak eredt, már amennyire tudott futni a térdig érõ hóban. Végre egy ember, sóhajtott fel, mikor elég közel ért a házikóhoz, hogy jobban szemügyre vegye. Lekuporodott az egyik bokor mögé, és a hóborította ágak közül figyelt. Nem akart ajtóstul rontani a
házba, mert eszébe jutott az anyja intelme: vigyázz az idegen, ismeretlen emberekkel, sosem tudhatod melyikben lakozik gonoszság.A gondolatot az ajtó nyikorgás vágta félbe. Kilépett a ház lakója, kezében egy baltával. A közeli farakás felé indult, hogy aprítson még némi tüzelõt. Összehúzta magán a ruhát, átkozva magában a hideget. Egy kis faaprítás majd felmelegít – gondolta. Könnyedén vágta ketté a balta a fát az izmos kéz alatt. Mire a végére ért, a férfi már nem is fázott.
De ekkor valami hang ütötte meg a fülét.
Niát még mindig kétségei gyötörték. Egyik oldalt ott álltak anyja szavai, másfelõl pedig az egyedüllét. Bár még csak két nap telt el a tragédia óta, de semmitõl sem félt jobban, mint az egyedülléttõl. Nem tudott dönteni.
- Talán te majd segítesz – fordult a farkas felé, aki addig ott hasalt mellette a hóban. De mikor odanézett a farkasnak hûlt helyét találta.
- Kékszemû – szólította a farkast alig hallhatóan -, merre vagy? –nézett körül, de az állat nem volt sehol.
- Te mit keresel itt? – szólt ekkor egy érdes hang a kislány háta mögül.
Nia összerezzent, de nem veszítette el a bátorságát, és lassan megfordult. Ott tornyosult elõtte a fát aprító ember, és a tekintetében még mindig ott volt a kérdés. A lány felállt, lesöpörte magáról a havat, és megállt a férfivel szemben. Hirtelen egy szó sem jött ki a torkán, ahogy végignézett az elõtte állón. Nem volt valami bizalomgerjesztõ ábrázata, az egyszer biztos. Egy hirtelen ötlettõl vezérelve, Nia a férfi felé nyújtotta a kezét, és bemutatkozott.
- Szia, az én nevem Nia – mondta csilingelõ hangján, egy kicsit azért még tartott a férfitól, de azután folytatta – téged hogy hívnak?
A férfit meglepte a lány közvetlensége. Odanyújtotta a kezét, kezet rázott vele, és az arca is valamivel barátságosabb lett, de még nem szólt semmit. A régi foglalkozásából adódóan örökké óvatos ember körülnézett, nem vett észre semmi szokatlant – persze a lányon kívül. Már vagy tíz éve élt itt magányosan, és nem járt a tájékán senki, pár szarvasra és farkasra vadászó emberen kívül. De az hogy egy kislány egyedül, magányosan ezen a területen kóborol, az felettébb különösnek tûnt neki.
- Kit szólongattál az elõbb? – kérdezte, de a választ már sejtette, mert meglátta a négylábú állat nyomait a hóban.
- A farkasom – felelte a lány õszintén.
- És most hol van? – kérdezte a férfi, a hangján érezhetõ volt a gyanakvás, mert különösnek találta, hogy a farkas sehol sincs. Viszont a nyomai nem vezetnek sehová. Talán a bokorba bújt, vagy mögé – gondolta, és óvatosan megkerülte azt. Semmi. Nia is csak a fejét rázta, mutatva hogy neki sincs fogalma róla, hogy hová lett a farkas. A férfi látta a kislány õszinte csodálkozását és hitt neki.
- Még nem mondtad hogy mi szél hozott erre? – tért vissza az elsõ kérdésére, de már sokkalta más hangnemben, mint azt elõször tette.
- Te pedig nem mondtad meg a neved – szólt vissza a lány, de rögtön meg is bánta, mert nem tudta hogy reagál a férfi.
A férfi meglepõdött egy pillanatra Nia pimaszságán, de azután mosolyra húzta a száját – ez meggyõzte Niát, hogy ez az ember nem „gonosz” -, és
belement a játékba.
- De akkor is én kérdeztem elõbb – és egy vicces grimaszt vágott.Mindketten nevettek. Végleg feloldódott a feszültség kettejük közt. A férfi agyán egyetlenegy másodpercre átfutott a múltja, amelyre egyáltalán nem volt büszke. Kivéve egyvalamit, vagyis inkább valakit. Egy kislányt, aki majdnem ilyen korú volt, mint ez a lányka.
- Na jó – mondta végül megadólag. – Az én nevem Cornelius. De most te jössz!
Nia azonban elfordult, és tekintetével a távoli hegyeket fürkészte. Kínos másodpercek teltek el. Cornélius látta, hogy a lány nem szívesen beszél errõl, ezért megtörte a csendet.
- Nem vagy éhes? – kérdezte, mire Nia szeme felcsillant. – Szereted az õz pörköltet? Nemrég lett kész.
- Az a kedvencem – mondta -, anyukám is sokat csinált, amikor… amikor még – Nia hangja elcsuklott. Cornélius sejtette mi történt a lánnyal, hallott a több hónapos gall ostromról.
- Gyere, menjünk be míg ki nem hûl az étel – mondta végül.
Éppen beléptek volna az ajtón, amikor Nia megfordult.
- Mi lesz Kékszemûvel? – kérdezte aggódva.
- Kivel?
- Hát Kékszemûvel, a farkassal – magyarázta a férfinek.
- Á! A farkas – mégegyszer körbepásztázta a terepet, de
ugyanannyi sikerrel mint néhány perce. - Ne aggódj érte, szerintem tud vigyázni magára – nyugtatta meg a kislányt.
A távolban egy magasra nõtt fenyõ alatt a fehérszakállú öregember elégedetten figyelte ahogy Nia és Cornélius egyetértésben indul õzpörköltet enni. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, az öreg a mellette álló farkasra mosolygott.
- Jó helye lesz neki itt – mondta. A következõ pillanatban már csak egy kékes ködfelhõ oszladozott szét ott, ahol az elõbb álltak.

Anonymus

 
Fórum: legfrissebb
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Posted by bayarder - nov.. 24, 2017 14:06
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 223 vendég és 1 tag böngészi