AutoalkatreszOnline24.HU

Narbo ostroma 3:Nia történetének 2. része

A következő napokban, hónapokban megismerték egymást. Lassan olyanokká váltak mint apa, és lánya. Igazságosan megosztoztak a munkában, főzés, takarítás, favágás. De amit Nia a legjobban szeretett, az a vadászat volt. Mindig nagyon várta azokat a napokat, mikor Cornélius kivitte az erdőbe, hogy elejtsék a napi, heti ételnek valót. Az elején még inkább hátráltatta a lány a vadászt, de ahogy telt az idő, és Nia is nőtt, hasznos társsá vált a vadak becserkészésében. Az elejtett állatok bőrét – amiből volt nekik jócskán – az északra fekvő völgybe vitték a piacra eladni, vagy elcserélni olyan holmikra, amelyekből szükséget szenvedtek.
Egy nap – úgy négy-öt évvel a találkozásuk után –történt meg az, hogy Nia elmesélte a vele történteket. Addig Cornélius nem is kérdezett semmit efelől, mert nem akarta felzaklatni a lányt. Tudta, hogy nem lehet kellemes visszagondolni ezekre a napokra. Úgy volt vele, ha eljön az ideje, úgy is elmondja mi történt. ő maga sem mesélt a múltjáról, de már többször azon volt, hogy elmondja, hogyan is élt azelőtt, mielőtt ide jött volna a hegyekbe, távol otthonától. De mindig meggondolta magát. Nem tudta, hogy a lány hogyan fogadná azokat a dolgokat, amelyeket még ő maga is szégyellt. Most már.
Az éjszaka a hegyvidékhez képest enyhe volt. A kisházban halovány fény áradt szét, egy gyertya égett az asztal közepén. Az egész házikó egyetlen szoba volt, de ez a szoba kényelmesen be volt rendezve. Egyik oldalon voltak az ágyak, mindkettőjüknek külön-külön egymással szemben, a ház másik oldalán pedig egy kövekkel kirakott kandallószerűség helyezkedett el, ami már régen kihűlt. Nia nem szeretett sötétben elaludni, ezért kellett minden este Cornéliusnak meggyújtani egy gyertyát, ami reggelre le is égett. Cornélius hangosan hortyogott az ágyában, miközben a lány nyugtalanul forgolódott. Az előző nap lent járt a völgyben lévő piacon a férfivel, és nagyon kifáradt a hosszú úton. Egy kosár almát cipelt egészen hazáig. Cornélius is meg volt pakolva, így Niának magának kellett hazáig cipelnie a kosarat. Nagyon szerette az almát, ezért ragaszkodott hozzá hogy ha törik, ha szakad, ő akkor is elviszi haza. Cornéliusz hiába mondta neki, hogy nehéz lesz az, majd legközelebb, ha nem kell ennyi dolgot vásárolni, akkor majd ő felviszi a Hegyre – így hívták az otthonukat egymás közt. De lehet egy akaratos leányzónak beszélni? Amikor azonban hazaértek Cornélius hihetetlenül büszke volt a lányra, ahogy az egyetlen zokszó nélkül végigcsinálta a nehéz utat. Ha ez a lány egyszer a fejébe vesz valamit, ember legyen a talpán aki le tudja róla beszélni – gondolta magában.
Most Nia az ágyában forgolódott, és álmodott. Álmában a piacon sétált az anyja kezét fogva, és nézegette a csontból faragott ékszereket, díszeket. Szerette volna rábeszélni az anyját, hogy vegyenek egyet, de az mindig nemet mondott, akárhányszor csak kérte. Már az árus is a kislánnyal együtt kérlelte az anyát, de az hajthatatlan maradt.
- Majd legközelebb – mondogatta.
- De nekem most kell – toporzékolt a lány, mire az árus átváltozott egy hihetetlenül ocsmány gall harcossá, és kardot rántva hirtelen a kérlelhetetlen asszonyra vetette magát, majd éppen lesúlytott volna a nőre, amikor…
Amikor Nia hirtelen felült az ágyában, és hangosan sikoltozni kezdett. Cornélius rögtön mellette termett, és átölelte a síró, remegő lányt, akinek arca csillogott az izzadságtól.
- Jól van, csak álom volt – mondta neki, miközben balkezével nyugtatólag megsimogatta a könnyes arcot. – Csak álom volt, semmi baj – mondta mégegyszer -, nyugodj meg kicsim.
Nia szipogott, majd megtörölte könnyáztatta szemeit, és egyszerre csak kitörtek belőle azok az emlékek. Annak a borzalmas napnak az emlékei. Majd mesélni kezdett. Corniélius már néha azon kapta magát, hogy a könnyeivel küszködik, ahogy végighallgatta a történteket.
- …azután pedig rohantak a házunk felé, hárman voltak. Engem anya elbújtatott. Azt mondta, hogy szaladjak ki az alagúton, ki az erdőbe. De én nem hallgattam rá, és ott maradtam. A szellőzőn át láttam,… mindent láttam – megint kitört rajta a sírás, de szinte azonnal le is küzdötte. – Egy lándzsával ledöfte az egyiket, de a másik kettő…
Elmesélte szóról szóra azt amit látott. Azt, hogy hogyan erőszakolta meg a két vadállat az anyját. Persze hogy mit is jelentett a dolog - azonkívül hogy rossz -, akkor és még most, az ágyban ülve sem tudta hogy mit jelent. Ezt csak évekkel később értette meg.
- … a másik addig leszorította a kezeit a földre, és egy nagyot ütött az arcába, mire az arca pontosan a szellőzőrács felé fordult. És – egyenesen Cornélius könnytől csillogó szemébe nézett amikor ezt mondta – …és meglátott. Láttam ahogy folytak a könnyei, folytak le a szőnyegre, ekkor már nem hadakozott. Csak tűrte azt, amit tesznek vele. Szerettem volna odamenni és megölni azt a két… azt a két …- kereste a szót -, tudod kit! De nem tudtam semmit tenni. Csak álltam földbe gyökerezett lábakkal, és néztem a könnyes arcot. Anya arcát, akit a világon a legjobban szerettem – Nia itt elgondolkozott egy kicsit a történteken, azután hirtelen megtörve a csendet folytatta – aztán az egyik felemelte a hajánál fogva, és elvágta a torkát. Tartotta a fejét egészen addig, amíg mozgott. Közben pedig végig röhögött mind a két mocsok. Utána pedig elengedte az ernyedt testét. Még most is hallom azt a puffanást, ahogy a feje beleütközik a padlóba. Ugyanúgy ért földet, ahogy azelőtt volt. A szemei még rajtam voltak, de látszott, hogy már nem néz engem, és csak úgy a távolba mered. Meghalt – mondta csendesen a lány. Mintha ezzel az egy szóval megnyugodott volna.
- Azt még hallottam amint az egyik azt mondja: Igyekezzünk, mert ha nem sietünk Danno kinyúvaszt bennünket. Én még mindig ott álltam, néztem a halott arcot, mikor repült befelé egy fáklya, és minden tűzbe borult. A füst miatt kezdtem szaladni kifelé, át az alagúton, ki az erdőbe. Fuldokoltam a köhögéstől, mire észbe kaptam, hogy mennem kell.
- Sosem fogom elfelejteni anyám üres tekintetét, sem azét a két emberét – ökölbe szorult a keze. – És azt a nevet sem, hogy Danno – tette még hozzá olyan hangsúllyal, hogy Cornélius beleborzongott a gondolatba, hogy mit tesz azzal az emberrel ez a lány, ha megtalálja. Mert abban egy percig sem kételkedett, hogy Nia meg fogja találni a gall vezért. Elmesélte a találkozást a farkassal, egészen addig, amíg találkoztak. Azután pedig ültek a sötétben az ágy szélén, egymás mellett. Azon az éjszakán már egyikük sem aludt, csak ültek gondolataikba mélyedve, és hallgatták az ablakon beszűrődő hangokat a sötét éjszakából. Pár hét múlva Cornélius úgy döntött, elmondja magáról az igazat. A fát aprította az udvaron, és azon tűnődött, vajon helyesen cselekszik-e. Nem is sajátmaga miatt szerette volna elárulni a titkát, hanem inkább Nia miatt. Nagyon megszerette a kislányt, szinte már olyan volt neki, mintha a sajátja lenne. Egy apa pedig nem hazudhat a gyerekének, ezt még a saját apjától tanulta. Letörölte az izzadságot a homlokáról, belevágta a fejszét a soron következő fába, majd beindult a házba. Bent Nia éppen takarított. Ezt a műveletet egy héten egyszer mindég megcsinálták. Ezen a héten a lány volt a soros. Cornélius leült az asztalhoz.
- Megtennéd, hogy leülsz? – kérte a lányt, és az asztal másik oldalán lévő székre mutatott. - Szeretnék valamit elmondani – mondta.
- Mindjárt befejezem, azutá…
- Ülj le – vágott közbe Cornélius. Semmivel sem volt durvább, mint az előbb, de Nia leült, mert gondolta, hogy a férfi biztosan valami fontosat akar elmondani. Egy-két napja a férfi olyan titokzatoskodó volt, úgy viselkedett mintha valami nagyon bántaná, és ez a dolog felettébb izgatta a lányt.
- Én…Én úgy gondolom, hogy ezt el kell, hogy mondjam neked – kezdte egy kissé bizonytalanul. – Tudod, hogy nagyon szeretlek, olyan vagy nekem, mintha a lányom lennél, és én… Én nem itt éltem azelőtt – hagyta abba a hebegést, és belevágott -, hanem Itáliában. Északon egy Segesta nevű városban. Én római vagyok – szavai úgy hangzottak, mintha azt mondta volna: Én vagyok az ördög. Majdnem hogy ő volt.
- Ez olyan nagy dolog? – tárta szét a karját Nia nevetve. – Tudom hogy most Galliában vagyunk, én pedig Főníciából származom. Bár köztudomású, hogy mindkét nép utálja a rómait, de én azért… - kicsit elbizonytalanodott, mert rájött, hogy Cornélius valószínű nem csak ezt akarja bevallani – én azért szeretlek.
- Félre értesz. Az hogy az ember más országból, akár rómából jön, az nem bűn. Bárhogyan is, ahogy mondtad, utálják erre felé a népem. Nem arról kell megítélni egy embert, hogy honnan jött, hanem hogy mit tesz –hallgatott egy picit, majd hozzátette -, vagy hogy mit tett. Én a segestai kormányzónak dolgoztam. Én voltam az elsőszámú bérgyilkosa.
- Bérgyilkosa? – nézett hüledezve Nia. Látott már bérgyilkost – egyszer véletlenül, még Narbóban - munkában, azután hetekig nem lehetett kivinni az utcára. Körülbelül fél évvel az ostrom előtt történt. Sem az anyja, sem az apja nem tudta sokáig megnyugtatni.
Cornélius szomorúan bólintott.
- Igen, a bérgyilkosa. Annyi embert öltem meg, amennyit te el se tudsz képzelni. Hadvezéreket, diplomatákat, bárkit akit parancsba kaptam – leült egy székre, és mélyen a lány szemébe nézett. – Volt olyan, hogy egy egész család legyilkolását adta parancsba. És én megtettem neki – ezután tekintetét a kinti tájra fordította, kibámult az ablakon, ahol a messzi hegyek magas csúcsai nyújtózkodtak az égbe. Képzeletében megint ott járt a segestai éjszakában, látta áldozatai könyörgő arcát (már akinek volt ideje ránézni). - Hidegvérrel, nem számított akkoriban semmi. Csak a gyilkolásból éltem, az érte kapott pénzért. Sokszor azon kaptam magam, hogy még élvezem is amit teszek, és ez egyáltalán nem rettentett meg.
- Most ugratsz ugye? – kacsintott pajkosan a lány. – Ez is csak egy mese lesz, mint ahogy a sárkányos, meg az óriásos. – Cornélius szivesen mesélt ilyen történeteket, Nia pedig mindig élvezettel hallgatta őket. Azok természetesen mind kitalációk voltak, nem úgy mint ez. - Még nem nőttem fel teljesen, de ezt akkor sem hiszem el. Te vagy a legjobb ember akit ismerek, bár nem sokat ismerek rajtad kívül, talán csak a völgybelieket – mondta eltűnődve, majd felállt az asztaltól, hogy folytassa a munkát-, majd este folytatod, még be kell hogy feje…
- Ülj vissza – mondta Cornélius, egyáltalán nem volt haragos az utasítás, az a sötét pillantás, ami ezt követte megtette a hatását. Nia ereiben szinte megfagyott a vér, és azon nyomban visszaült. Még sosem látta ilyennek Cornéliust. A férfibe egy pillanatra visszatért a bérgyilkos, de ezt azonnal meg is bánta, és nem győzött bocsánatot kérni az ijedt lánytól.
- Bocsáss meg, nagyon sajnálom, nem akartalak megijeszteni, én csak… - tárta szét a karját, mint aki nem tehet semmiről. – Ez már nagyon-nagyon régen történt, és …
- Miért mondod ezt most el nekem? – vágott bele a lány, ahogy összeszedte a bátorságát. Egy kis idő múlva pedig már el is illant belőle az ijedelem.
- Azért mert – jött a válasz egy kis szünet után, Cornéliust meglepte ez a kérdés -, azért mert, nem is tudom. Erről még soha senkinek nem beszéltem, pedig már vagy tizenöt éve élek itt, hátrahagyva azt a borzalmat. Valakinek el kellett mondanom, és senki nem áll hozzám olyan közel, mint te. Úgy éreztem, ha elhallgatom ezt előled, akkor hazudnék. Én pedig nem tudnék hazudni annak, akit a legjobban szeretek.
Nia felállt ismét, megkerülte az asztalt, és Cornélius ölébe ült, átkarolva a nyakát odabújt hozzá. A férfinek könny gördült le az arcán. Egy ideig így ültek szótlanul, amikor hirtelen Nia törte meg a csendet.
- Miért hagytad abba? –kérdezte. Cornélius erre a kérdésre már számított, de mielőtt belefogott volna a mesélésbe, megint kinézett az ablakon, és elmerengett a régmúlton. Mintha csak a hegycsúcsok helyett, a régen megtörtént eseményeket látná.
- Született egy lányom – kezdte halkan. – Gyönyörű szép kék szemeivel, ahogy nézett rám sosem felejtem el. Ahogy kimondta először, hogy apa – mesélte elmerengve. - Ez az érzés is felejthetetlen. Csak ketten voltunk. Az anyja akkor halt meg, amikor ő született. Apa és lánya, pont mint most – mosolygott a lányra, majd beszélt tovább. – Ezután valami megváltozott. Amit eddig szívesen csináltam, embereket öldöstem, most egyszerűen oly távolra került tőlem. Persze tovább csináltam, mert jó pénzt lehetett leakasztani vele, és ugye ha egyszer megszokod, hogy fényűzésben élsz, arról igen nehéz lemondani. De egyszer eljött az a nap is, mikor azt mondtam: elég. Tovább nem folytatom. Közben Liana is egyre nagyobb lett, éppen a nyolcadik évét töltötte be. Így hívták a lányom – magyarázta Niának szomorú hangon. – Féltem, hogy egyszer valaki majd elmondja neki, hogy az apja mivel keresi a kenyerét. Na nem is az egyszerű emberek, mert azoknak fogalmuk sem volt semmiről. ők csak a bérgyilkostól rettegtek, de azt nem tudták, hogy az én vagyok. Neeeem – mondta megnyújtva. – Én Antonius kormányzótól tartottam. Csak ő, meg néhány tanácsosa tudtak arról, hogy valójában én ki is vagyok. ő képes lett volna arra is, hogy felhasználja ellenem a saját lányom, és ezt én nem akartam. Azzal szerettem volna ennek elejét venni, hogy elköltözünk délre. Rómába, vagy talán még délebbre szicíliába.
- Én marha még elvállaltam egy utolsó küldetést – csapott egyet a homlokára. – Egy diplomatát kellett volna eltennem láb alól. Családostul – tette hozzá. – Ebben az ügyben kivételesen egyetértettem a kormányzóval. Mármint abban, hogy az az ember nem érdemli meg, hogy éljen – magyarázta Cornélius. - Én a tőrrel öltem, ? pedig azzal a mocskos szájával. Úgy terveztem, hogy ez lesz az utolsó megbízatásom, ezt még megteszem Antoniusnak, aztán le is út, fel is út. Persze a tudta nélkül. De sajna nem így történt – mondta keserűen.
Nia szótlanul hallgatta a történetet. A kezdeti döbbenetét felváltotta a kíváncsiság. Figyelte nevelőapja minden szavát.
- Minden gond nélkül megtaláltam a házat, amelyben lakott. Mármint a célpontom – vágott bele ismét Cornélius a mondókájába. - Nagyon magabiztos volt az ürge. Semmi őrség, semmi védelem. Alig tudtam elhinni, nem érkezett nehéz munkának. Az ilyen magas rangú személyek mindig tele voltak testőrökkel, elhiheted hogy mennyire meglepődtem mikor sehol senki. Szépen, halkan a bejárati ajtó melletti szoba ablakához osontam – a középső és a mutató ujjával eljátszotta ezt az „osonást”. – Bentről fény szűrődött ki, két gyertya égett a szobában, ahogy ezt később megfigyeltem, azt gondoltam inkább másik ablakot választok a behatoláshoz, és már indultam is volna a ház mögé. De abban a pillanatban meghallottam egy hangot, és rögtön tudtam, hogy a küldetésemnek vége. Meghallottam egy gyerek nevetését. Nem tudtam megállni, és bekukucskáltam az ablakon, óvatosan, hogy észre ne vegyenek. Bent pedig megláttam a fő célpontom, két gyerekkel együtt. Valószínű az ő gyerekei voltak. Egy ember, egy nagyhatalmú diplomata, aki a szavaival százakat, sőt ezreket is a halálba küldött már, most önfeledten játszott előttem – rázta a fejét hitetlenkedve Cornélius. - Nem tudtam megtenni. Eszembe jutott Liana, és az, hogy én is hányszor játszottam vele ugyanígy. És az is eszembe jutott, hogy én is egy ugyanekkora mocskos féreg vagyok, mint ahogy az előttem játszadozó ember. Aznap este nem öltem meg senkit. És azóta sem.
- Elmenekültetek? Egyáltalán hogyan kerültél ide? – jöttek a kérdések Niától. Lianára nem kérdezett rá külön, mert észrevette, hogy a férfi múlt időben beszél róla mindig. Nem akart még nagyobb fájdalmat okozni ezzel a kérdéssel. De Cornélius elmesélte ezt is.
- Másnap este igyekeztem hazafelé. Egy kisebb kereskedő karaván indult útnak azidőtájt. Az úticéljuk Róma volt. A karaván főnökénél voltam, akivel megegyeztem, hogy minket is elvisznek. Természetesen jópénzért – jegyezte meg. – Kissé ideges voltam annak tudatában, hogy Antonius már tudja, az előző este nem végeztem el a rám bízott munkát. Siettem is gyorsan a házunkhoz, hogy Lianát magamhoz vegyem, és induljunk vissza a türelmetlen karavánfőnökhöz. Valószínű ezek miatt nem voltam elég éber – az asztalra csapott az öklével tehetetlen dühében. Nia ijedtében majdnem kiugrott az öléből. A mindég precíz, és óvatos gyilkos hibázott ezen az estén. Talán életében először. Ez a hiba pedig szeretett lánya életébe került.
- Csak arra emlékszem, hogy egy alak ugrik elém a sötétből, én a késemért nyúlok, de ekkor valaki hátulról leütött. Egy székhez kötözve tértem magamhoz, kezeim hátul a támlához, a lábaim pedig a szék lábához. A saját nappalim közepén. Nappali fényesség volt a szobában a sok fáklyától, és gyertyától, amit meggyújtottak. Előttem, úgy két méterre egy alak állt. Előtte pedig Liana, halálrarémülve. A fickó megszólalt. Pontosan ezt mondta – idézte fel Cornélius -, ”Nem végezted el a feladatod. Tudod mi ennek a következménye. Antonius az üdvözletét küldi.” Az arca kifejezéstelen volt végig. Látszott, hogy csak a dolgát végzi, egyáltalán nem volt rajta semmi érzelem. Hányszor álltam én a másik oldalon, hányszor hallottam azokat a könyörgéseket amik akkor az én számat hagyták el. De mindhiába. Most ugyanúgy süket fülekre talált az én könyörgésem is – próbálta lenyelni a sírást, egy kicsit összeszedte magát, és azután beszélt tovább. – Láttam a lányom szemeit, azokat az oly kedves szemeket, azt az aranyos arcot. Láttam ahogy eltorzul a fájdalomtól, majd a teste a földre zuhan. Élettelenül. A bérgyilkos beledöfte a kést a szívébe. Azt hittem megszakad a szívem, ordítottam, tomboltam, de nem tehettem semmit a kötelek miatt. A gyilkos fogta magát, és kimenet kivette a fali tartóból az egyik fáklyát, a szoba közepére dobta, majd becsukta magamögött az ajtót. Én pedig ott ültem kétségbeesve és azon aggódva, hogy a lángok nehogy elérjék a lányom. Pedig ő már régen halott volt – Cornélius sírt. Hangtalanul ugyan, de a könnyei elárulták, ahogyan patakokban folyt végig az arcán. Nia pedig vele együtt siratta meg a „testvérét”.
- Szerencsére még időben magamhoz tértem. Valahogy sikerült meglazítanom a lábaimon a kötelet, és úgy ahogy felállnom is sikerült. Közben a lángok iszonyú gyorsan terjedtek. Odacsoszogtam a szoba egyik oszlopához, és odavágtam a széket, talán úgy háromszor. A negyedikre már ripityára tört, így meg tudtam szabadítani magam a kötelektől is. Ekkorra szinte már az egész szoba égett, de én akkor is oda akartam jutni Lianához. Felkapni és kivinni őt abból a pokolból. Tudom, nem sok értelme volt már, hiszem úgy is halott volt, de ez engem nem érdekelt. Egy gerenda viszont lezuhant, és elállta a hozzávezet? utat, így megfordultam, valahogy a hátsó ablakok egyikéhez rohantam, aztán pedig kiugrottam rajta. Ha nincs az a gerenda, akkor bizonyára én is ott égek a kislányommal együtt. Mikor kiugrottam az ablakon, egy pillanat múlva beomlott az egész tető, hatalmas robajjal. Nemsokára ott volt a fél város, és elkezdték oltani a házat. Biztonságos távolból végignéztem az egészet. Megmenekültem. De végig az járt a fejembe, hogy bárcsak én is bent vesztem volna a lángok közt – Cornélius a fejét csóválva a padlóra meredt. Gondolataiból Nia riasztotta fel egy újabb kérdéssel.
- Megbosszultad?
A férfi a fejét rázva válaszolt:
- Nem. A következő napokban csak azzal foglalkoztam, hogy valahogy Antoniust megöljem. El akartam vágni a torkát annak a mocsoknak. De azt az embert még a vécére is díszőrség kísérte. Még csak a közelébe sem tudtam férkőzni. Egyszerűen lehetetlen volt – rázta a fejét -, így egy idő után feladtam. Elindultam nyugat felé. Sok-sok keserves mérföld után megérkeztem ide. Ide – mutatott ki az ablakon -, a senkiföldjére, ahol rajtam kívül nincs egy teremtett lélek sem. Megfogadtam a lányom emlékére, hogy sosem emelek kezet ezután senkire. Magam mögött hagytam azt az életet, Cornélius a bérgyilkos meghalt.
- Hogy bírod ki, hogy nem álltál bosszút? – egy picit csalódott volt, hogy Cornélius válasza nem volt.
- Egyszerűen megpróbálok nem gondolni rá.
- És ez segít?
A férfi a fejét rázta.
- Nem nagyon – mondta szomorúan.
- Én nem bírnám ki – mondta Nia -, vagyis hogy nem bírom ki. Minden éjjel azzal fekszek le, hogy egyszer megölöm azt, aki a családom haláláért felelős. Csak még nem tudom, hogy hogyan.
Niának hirtelen támadt egy ötlete.
- Te azt mondtad, hogy te voltál a legjobb bérgyilkos ott, ahonnét jöttél. Megtennéd nekem, hogy megtanítasz arra, amit te tudsz?
- Ezt felejtsd el – mondta komoran Cornélius -, nem akarlak téged is elveszíteni.
- Pedig el fogsz veszíteni, mert én nem fogom feladni. Akár a pokol fenekére is elmegyek utána. Megvívok az egész seregével, és a végén meg fogom ölni – egészen beleélte magát a mondókájába, Cornélius alig tudta félrehúzni a fejét Nia vívó mozdulatai elől. A férfi elmosolyodott. Ha csak ilyen könnyen menne.
- Rendben – egyezett bele.
- Tényleg megteszed? – kérdezte Nia nem kevés örömmel.
A férfi még mindig mosolygott, ahogy végignézett rajta. Ismerte már a lányt, és tisztában volt vele, hogy valóban meg is teszi azt, amit mond.
- Igen, meg – bólintott. Nia szorosan átölelte a nyakát, nagyon hálás volt. – Holnap kezdünk, rendben?
Cornéliusnak esze ágában sem volt megtanítani a gyilkolásra, de nem tudott neki ellentmondani. Úgy gondolta, hogy megleckézteti egy kicsit, majd elmegy a leányzó kedve az edzésektől. De Niát sem olyan fából faragták.
Másnap korán reggel Nia ébresztette Cornéliust. Ez azért volt furcsa, mert általában ez mindig fordítva történt. Cornélius morogva bár, de felkelt. Kifelé menet elgondolkodott, milyen feladatot is adjon a tanítványnak.
- Először is a kondíciódat javítjuk – tettetve mondta, mintha tényleg komolyan is venné a dolgot. – Tíz kör futás a fennsíkon – megmutatta mettől-meddig, milyen tereptárgyakat kerüljön meg a lány. Nia tettrekészen hallgatta az instrukciókat, majd tréfásan vigyázzba vágta magát, azután pedig elindult a kijelölt útvonalon. - Majd elmegy a kedved ettől a bolondságtól – morogta maga elé Cornélius mikor már nem hallhatta, majd ásított egy jóízűt. Felidézte emlékezetében az akadálypályát az akadémián. Mikor még kezdő volt, de sokat kellett körbe- körbe rohangásznia rajta. Eközben a lányt nézte, ahogyan távolodik tőle. Jó lesz neki akadálynak a magas hó is, gondolta.
Nia az elkövetkező napokban – és persze azután is - derekasan helytállt, pedig sokszor a feladás határára került. Ilyenkor maga elé képzelte anyja gyilkosait, és megkettőzött erővel haladt tovább. Cornélius hitetlenkedve figyelte micsoda erő van ebben a lányban, hogy nem adja fel, nem áll meg. Még akkor sem, mikor már szemmel is látható, hogy az ereje végére ér. Nia csak ment, küzdött, nem számított neki semmi, csakis a bosszúra gondolt. A bosszú gondolata adta neki az emberfeletti erőt.
Ahogy teltek a napok, Cornéliusz is kezdte komolyan venni a tanítást, látva a lány elszántságát. Cornéliusz annak idején bérgyilkos volt, de azelőtt szolgált a seregben is, a félelmetes római légióban. Kitűnően bánt karddal, íjjal, lándzsával. Ez tette őt a legjobbá, amikor is pályát váltott. Bérgyilkosként azonban a kedvenc fegyvere a tőr lett. Volt neki egy hosszabb, és egy rövidebb. Kitűnően kombinálta a kettőt. Jobbjában volt a hosszabb, a balban pedig a rövidebb. Egy ellenfele sem tudta követni a két tőr villámgyors cikázását, a végén minden ellenfél kapitulálni kényszerült (ez általában azt jelentette, hogy meghalt).  Ahogy Nia egyre nagyobb lett, úgy tanult meg sorjában ezekkel a fegyverekkel bánni. Az íjnak a mestere lett. Nagy távolságból is magabiztosan lőtte le a legkisebb célpontot is, természetesen mozgó célpontról volt szó. A kard is biztosan forgott a kezében. Cornéliusz inkább a lány gyorsaságát, fürgeségét fejlesztette különböző feladatokkal, megtanította hogyan kell hangtalanul járni, észrevétlenül, árnyéktól árnyékig surranva lecsapni. A fizikai próbákon kívül azt is elmagyarázta, hogy ésszel kell harcolni.
- Nem elég ész nélkül kaszabolni – vágott kettőt kardjával a levegőbe -, ha harcolsz ezt is használd – mutatott a halántékára. – Sose harcolj az érzelmeiddel. Mindég legyél jéghideg, mint ez itt – tört le egy jégcsapot, amely a ház tetejéről lógott le. – Az érzelmek zavarják a koncentrációt. Például ha dühös vagy, csak az jár az eszedbe, hogy az ellenfeled el kell pusztítani, és nem figyelsz a mozdulataidra. Nem figyelsz az ellenfélre, nem figyelsz annak hibáira, és nem tudod kihasználni őket. Ez pedig tudod hova vezet. A lelkesedés erőt ad az óriási barbároknak, de te nem az erőddel harcolsz. Neked az ügyesség, a fürgeség, a gyorsaság az erőd. Ezek kihasználása pedig maximális odafigyelést igényel. Jégcsap – mutatta fel ismét a kezében olvadó jégtüskét.
- A becsület. Emlékszel még mit tanítottam a becsületről? Az életben fontos dolog a becsület, de ha becsülettel harcolsz, akkor becsülettel is halsz meg. A harcban felejtsd el a becsületet. Itt túl nagy a tét ahhoz, hogy becsületes légy. Vess be mindent, amivel előnyt tudsz kicsikarni.
- Sose fordíts hátat az ellenfelednek. Ha sikerül lefegyverezned, vagy öld meg, vagy hagyd futni, de sose add vissza a fegyverét. Ha egyszer legyőzted, ne adj neki még egy esélyt, bármennyire is biztos vagy magadban.
Az ilyen és ezekhez hasonló, dolgokat annyiszor elmondta Cornélius, hogy Nia egy idő után már betéve tudta az összes intelmet, tanítást. Már csak mosolygott mikor a férfi újból, és újból végigszajkózta a mondókáit. Minden leckét megtanult.

Anonymus

 
Fórum: legfrissebb
Posted by erew - nov.. 24, 2017 23:45
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 254 vendég és 3 tag böngészi