AutoalkatreszOnline24.HU

A magyarok története II.

II. Fejezet

 

 

A horvát háború a Biograd na Morunál vívott csatával véget ért. A nép szenvedése azonban még korántsem. Szerzetesként korábban olybá tűnt, hogy nekem soha nem kell majd megtapasztalnom a háború borzalmait, s most mégis saját szememmel látom, s szinte a bőrömön érzem mindazt, mit valaha ennek a népnek is ki kellett állnia. Hiába volt ugyanis a háborúnak vége, annak nyomai még hosszú évekig elevenen éltek abban a távoli kis országban. A városok kifosztva s elhagyatottan álltak, a falvak egykori helyét már csak a pislákoló tüzek jelezték, s a földek parlagon hevertek. Az emberek elmenekültek és elbújtak, s csak lassan merészkedtek elő rejtekeikből. Sok-sok évbe tellett mire visszazökkent az idő a helyes kerékvágásba. S vajon hány kínkeserves esztendő telik majd el, míg az én országom s városom is újjáéled romjaiból? Én azt már bizonyosan nem élem meg, de talán a kedves olvasó már egy szerencsésebb kor szülötte.


De térjünk vissza arra a napra mikor Álmos elfoglalta a horvátok királyságát.
A győzelmet követően László király úgy határozott, hogy a kis államot országához csatolja. Ennek legfőbb oka az volt, hogy az eléje járuló horvát urak a háború alatt elárulták, s fegyvert ragadtak az általuk behívott magyarok ellen. László ezért felettébb megharagudott, még akkor is, ha fia istentelen cselekedetei késztették az urakat az árulásra. László azzal is tisztában volt, ha kivonul a kicsiny tengermelléki országból, annak nemesei ismét egymásnak esnek, s akkor megteszi a doge vagy a német császár azt, amit Ő botor módon elmulasztott. Így hát a világmindenség 6592. évében ünnepélyesen királlyá koronáztatta magát, majd az ország élére helytartónak - mely címet a magyarok bánnak neveznek - egy hozzá hű horvát urat nevezett ki. Azóta viselik a magyar uralkodók a Horvátország királya címet is.

Ezek után László, Álmos fiát, kit olyannyira gyűlöltek a horvátok, visszahívta Magyarországra, a hadsereget pedig az ország keleti végeihez küldte. Eme utóbbi cselekedetét az indokolta, hogy a keleti polovec (kiket kunoknak is neveznek) fejedelemségekből mind aggasztóbb hírek érkeztek a királyi udvarba. Wallachiából ugyanis ezt megelőzően lovasok törtek be Erdőelve területére - mely Magyarország legkeletibb tartománya volt -, s fosztogatni kezdtek, lakosait pedig rabszolgának hurcolták el. A támadások hatására a nemesek a király elé járulván követelték, hogy torolja meg a sértést, és vezessen hadjáratot. Lászlót azonban sokkal inkább aggasztotta az, hogy a 6591-es évben, miközben a seregei Horvátországban hadakoztak, Alexios baszileiosz váratlanul megtámadta Wallachiát: betört az országba, megölte a fejedelmet és ostrom alá fogta Severin erődjét. A pogány polovecek ugyanis elűzték Krisztus Urunk hitét terjesztő szerzeteseket, kiket a baszileiosz küldött Wallachia és a szintén polovec Moldávia területére. Bosszúból a görögök háborút indítottak az istentelenek ellen, hogy szó és belátás helyett tűzzel és vassal térítsék az igaz útra a pogányokat.


Minderről értesülvén Lászlónak gyorsan kellett határoznia, hisz ha a fejedelemségek Bizánc kezére kerülnek, akkor a megerősödött birodalom ellen aligha védhette volna meg magát az akkor még kicsiny királyság. Hiába ugyanis a szövetség és az adott szó, ha a gyengeség legelső jelére lecsap az erősebb, hogy uralma alá hajtsa a másikat hatalom és a vagyonszerzés iránti vágyból vagy pusztán csak azért, mert megteheti… Mindezeken túl ráadásul László ígéretet tett a római pápának, hogy a latin hitre téríti a poloveceket. Mindent mérlegelve hát megbízta Gyula nevű vezérét, ki az erdélyiek vajdája is volt, hogy kisszámú seregével keljen át a Kárpátokon.


Itt meg kell, hogy említsek egy, a régi krónikák által említett történetet, miszerint annak idején mikor a magyarok első királya a római szertartás szerint felvette a keresztény vallást, számos magyar úr nem követte példáját, s sokan az ortodoxia igaz hitében keresztelkedtek meg. Így történt ez Erdőelvében is, ahonnan a király csak később űzte el Bizánc keresztjét. Mármost azt beszélik, hogy ez a Gyula, ki Erdőelve szülötte volt, szívében titkon megőrizte az ősei által bölcsen felvett igaz hitet. Egyesek szerint palotájában, ahonnan királya nevében vajdaként irányította a tartományt, kápolnát építtetett, melybe titkon egyenest Konstantinápolyból hozatott szent ikonokat.


Gyula már igencsak idős volt, mikor királya parancsára hosszú idő után ismét felöltötte páncélját és nyeregbe ült. Ő azonban igazi harcos volt, s mindig tettre kész. Összegyűjtvén annyi harcost, amennyit csak tudott, átkelt a Kárpátok hegyein, s megtámadta a pogányok országát.  Kis csapata azonban elégtelen volt ahhoz, hogy bármiféle sikert is remélhessen. Ezért küldte hát László király keletre oly sietve lovasait, miután kisebbik fia meghódoltatta a horvátok királyságát.


Alexios baszileiosz azonban felettébb megharagudott újdonsült szövetségesére, hogy az ily gyalázatosan hátba támadta. Bár a szövetséget nem szegte meg László, sőt került minden olyan helyzetet mivel magára haragíthatta volna a görögöket, Alexios már azt sértésnek élte meg, hogy a magyar csapatok Wallachia földjére léptek, hisz azt szinte már birodalma egy tartományának tekintette. Elhatározta hát, hogy miután legyőzte a poloveceket, a magyarokon is elégtételt vesz. A Sors azonban közbeszólt, s az Úr megbüntette a görögöket kevélységükért. Seregeik ugyanis Severin falai alatt vereséget szenvedtek, s a pogányok kiűzték őket az országból. Soha vissza nem térő lehetőség nyílott a magyarok előtt, hisz bár a görög ostrom valóban sikertelen maradt, de a polovec erőd védelme meggyengült: a sánc megrongálódott, az emberek kimerültek, s kevés volt már az élelem is a várban. Bár Gyula teste öreg volt, szelleme élénk, szíve pedig vakmerő. Mindezeket bölcsen felismervén úgy határozott, hogy kockáztatva kis csapatát Severin alá vonul, s megragadja az Úr adta lehetőséget. Azonban nem habozhatott egy pillanatig sem. A görögök birodalma ugyanis hatalmas és erős volt azokban az időkben. Egy seregük vereséget szenvedett, de már a határokon állt a következő, hogy bevégezze azt, mi félbemaradt. Így hát Gyula amilyen gyorsan csak tudott, elindult az erőd felé, s csakhamar el is érte azt. Megostromolni azonban már nem merte, hisz ahhoz kevés volt az embere. Inkább úgy határozott, hogy megpróbálja kiéheztetni a védőket, s csak bízni tudott abban, hogy még a görögök érkezése előtt megadják magukat a pogányok. S az Úr ismét megsegítette a magyarokat, hisz érkezésüket követően nem sokkal, a 6593-as év különösen kemény telén megadták magukat a polovecek a magyaroknak. Gyula, ellentétben Álmossal, megkímélte a lakosságot és az erődöt is.


Az idős vajda azonban egy percig sem nyugodhatott. Nem sokkal azután, hogy bevette a várat, megérkezett Horvátországból a lovassereg László király új parancsával. Sok minden megváltozott ugyanis az idő alatt, míg Gyula vezér Severin alatt táborozott: a baszileiosz immáron megtámadta a másik polovec fejedelmet is, s sereget küldött Moldáviába. Ez a meggondolatlan cselekedete pedig elhozta a háborút Rusz államának határaihoz is. Ysevolod nagyfejedelem, ki László királyhoz hasonlóan veszélyeztetve érezte országa biztonságát, úgy határozott, hogy Ő is háborút indít. Mindezt tette azért is, hogy megakadályozza, hogy a Bizánci Birodalom határossá váljon orosz földdel. Sokat tett ugyanis azért, hogy függetlenedjen a baszileiosztól, de kiváltképp a konstantinápolyi patriarchától, mely igyekezete egy csapásra összeomolhatott volna. Így hát druzsinái élén bevonult Moldáviába.
Úgy látszott, hogy az áldott béke teljesen széthullik, s már csak idő kérdése volt mikor esnek egymásnak eme országok.

Akkor azonban más terve volt az Úrnak ezekkel a népekkel. Gyula értesülvén az események ily folyásáról úgy határozott, hogy az éppen megérkezett lovasokkal azonnal továbbindul, s még a görögök előtt ostrom alá veszi Tirgoviste kis városát, mely Wallachia fővárosa is volt. A lovasok azonban kimerültek voltak, hisz mióta Álmos vezetésével elindultak Horvátországba, egy napot, annyit sem pihenhettek. Fejüket is csak a puszta földre hajthatták le, felettük az égbolttal, s annak minden viszontagságával. Mindezek ellenére mégis sikerült néhány nap alatt elérniük a kis várost. A bizánci seregek azonban továbbra sem tettek le arról, hogy Wallachiát birodalmukhoz csatolják. Éppen ezért, mikor a magyarok megérkeztek Tirgoviste alá, nem táboroztak le: sem sátrakat, sőt még ostromgépeket sem építettek. Ez utóbbira nem is volt igazán szükségük, hisz a város rendkívül rosszul volt védve: még egy fasánc, annyi sem vette körül az épületeket. Így mikor a pusztán feltűnő lovasok megpillantották a város kunyhóiból felszálló füstöt, Gyula azonnal rohamot rendelt el. Tette mindezt még azért is, hogy ne tudják riasztani a védőket. Akkor azonban már hosszú ideje háború volt abban az országban, így valamennyi polovec harcos készen állt, hogy bármikor csatába induljon, vagy megvédje otthonát. Így mikor a magyarok kilőtték első nyilaikat a távolból, a védők már felsorakozva álltak a város főterén, hogy meginduljanak az ellen felé.


Az évkönyvek tanúsága szerint abban az évben különösen hosszú és kemény volt a tél, hisz még március havának második felében is hó takarta a földeket. Így mikor Gyula lovasai 6594 márciusában megpillantották a kis város épületeit, lovaik patái még mélyen a hóba süppedtek. A roham azonban megkezdődött, s aznap hó helyett nyílzápor hullott az égből.


A poloveceknek nem sok esélye volt a győzelemre, s bár bátran küzdöttek, de a magyarok nemcsak ravaszon meglepték és körülkerítették őket, hanem létszámban is jócskán felülmúlták amazokat. A legtöbb védő még azelőtt elesett, mielőtt kijutott volna a házak közül. A magyarok ugyanis már távolról kilőtték nyilaikat, s csak akkor merészkedtek az épületek közé, mikor már bizonyosak voltak abban, hogy a védők megfogytak s megtörtek a rendületlen nyílzápor alatt. Gyula testőrségével elsőként hatolt be a városba, s bátran harcolva, rohamot roham után vezetett a pogányok ellen.


Végül mikor a polovecek parancsnoka is elesett, a védők megadták magukat. Másfél óráig sem tartott a csata, s Gyula már a város központjában volt lovasaival egyetemben. Hitéhez, s emberségéhez hűen azonban ismét megkegyelmezett az életben maradtaknak.


Ezzel a győzelemmel Wallachia elesett, s az ország immár László királyé volt. A háború azonban még közel sem ért véget. Moldáviában tovább hadakoztak a görögök, s immáron Rusz harcosai is. László király pedig felbuzdulva Gyula sikerein, látván éleslátását és harcban tanúsított bátorságát, úgy határozott, hogy a másik polovec fejedelemséget is megszerzi. Utasította hát a vajdát, hogy azonnal induljon tovább Iasi, Moldávia fővárosa felé és vegye ostrom alá, mielőtt a görögök vagy az oroszok érnék el. Maga Gyula ellenezte a döntést, hisz seregét kevésnek ítélte ehhez, s ami fontosabb, kimerültek voltak. De hű volt urához, s szó nélkül teljesítette akaratát: kisebb helyőrséget hagyván Tirgovistében, lovasaival továbbindult.


A magyarok napok alatt átszelték a hatalmas síkságot, sokszor a lovaikon aludtak, enni is csak a nyereg alatt feltört húst ették, mint pogány eleik. Mint eddig sokszor, s eztán is majd oly sok alkalommal, gyorsaságuk hozta meg számukra a győzelmet. A lomha görögök előtt elérvén Iasit, nyomban ostrom alá vették a kis várost, aminek lakosai és védői látván a nagy sokaságot, s megrettenve a magyarok nyilaitól, nyomban meg is adták magukat. Hallottak ugyanis amazok Gyuláról, ki oly nagy kegyelmet gyakorolt eddig is, s tudván, hogy végül vereséget szenvednek - hisz három fejedelem serege hadakozott immár kis országukban – úgy határoztak, hogy inkább a magyarok előtt teszik le a fegyvert, így remélve kegyelmet. S lám mit az én népem, kik ugyanúgy Krisztus nevét tisztelik, nem kap meg, megkapták a pogányok.



S miért? Csupán azért mert a vezérük Gyula volt nem pedig Álmos? Hisz a magyar harcosok közt, kik elfoglalták Wallachiát és Moldáviát sokan ott voltak Horvátországban is, s olyanokat tettek, hogy Álmos nevével máig a rossz gyermekeket ijesztgetik abban az országban. Merthogy bár a polovec fejedelemségekben is elvették a magyarok az élelmet, néha az aranyat, sőt ha arra támadott a kedvük, akkor az asszonyokat és leányokat is (mely cselekedett szememben éppoly gyalázatos), de meghagyták az életet, állva maradtak a városok és falvak épületei, s épségben hagyták a földeket. S ha ezt kiérdemelték a pogányok, kik egyszerű szerzetesek előzésével hozták magukra Isten haragját, mivel érdemeltük ki mi eme sorsot? Hisz egész Rusz békében élt szomszédjaival! Nem vitt háborút egyetlen keresztény országba sem, csak a pogányok ellen hadakozott a végtelen sztyeppéken. S mégis a latinhitűek újra és újra elhozták a háborút Rusz államába, melyek közül a legszégyenteljesebb volt a magyaroké, hisz szövetségben és békében éltünk már hosszú évek óta, gyakran megvédve egymást az ellentől, s a magyarok mégis úgy döntöttek, hogy a béke helyett választják az árulást, a pusztítást, a rablást, a gyilkolást s a rombolást…

A bocsánatát kell kérnem a kedves olvasónak, hogy oly gyakran elkalandozom, s megakasztom a történelem folyamát. Térjünk is vissza Iasiba, minek bevételét követően Gyula majd két évig nem folytathatta hadjáratát. Ennek legfőbb oka az volt, hogy László király megparancsolta, ne támadjanak Észak-Moldáviára míg Ysevolod nagyfejedelem ott hadakozik a pogány polovecekkel. Nem akart ugyanis konfliktusba keveredni rokonával s szövetségesével. László még olyan király volt a magyarok közt, ki tartotta az adott szót. Másik oka ennek pediglen az volt, hogy bár a nagyobb erődöket és városokat elfoglalta Gyula, a polovecek számos helyen folytatták a harcot, s Wallachia és Moldávia déli felén továbbra is ott hadakoztak a görögök a pogányok ellen. Így László inkább megerősítette a magyarok hatalmát a már elfoglalt terület felett. Gyula eme harc során is megmutatta nagyszerű lelkét, hisz bár a csatában kíméletlen volt, csata után annál nagyobb kegyelemmel élt a legyőzöttekkel. Bizánc ellen azonban továbbra sem mertek a magyarok kivonulni, s csak remélhették, hogy amazok sem vonulnak ellenük. Annál is inkább, mivelhogy László bölcs döntése meghozta gyümölcsét: bár egész Rusz ura Isten kegyelméből számos sikert elért a pogányok ellen, s többször le is győzte őket, mégis az Úr akkor ezt az országot Lászlónak szánta. Így hát az orosz seregek az északi Sucaeva erődje alatt nagy csatában vereséget szenvedtek, s kénytelenek voltak visszatérni országukba. Gyula értesülvén minderről, királya utasítása szerint nyomban felkerekedett, s pár nap alatt átszelvén a két település közti távolságot ostrom alá vette az erődöt. Gyula azonban nem rendelkezett gyalogos katonákkal, ezért nem tudta megrohamozni az erősséget, melyet erős fasánc vett körül. A két ostrom alatt teljesen kimerült védők azonban elkeseredésükben csakhamar kitörtek a falak közül. A 6597-es év január havában a megmaradt hétszáz polovec védő nekirontott a magyarok táborának, azok azonban nyilaikkal és gyilkos rohamokkal visszaverték a támadást, s betörve az erődbe lekaszabolták valamennyiüket. A rövid harcot követően sem a foglyoknak sem pedig a lakosoknak nem esett bántódásuk.


Ezzel a győzelemmel Moldávia is Magyarország részévé vált. A győzelemnek azonban úgy látszott hatalmas ára lesz. Wallachia és Moldávia városai és erődjei alatt ugyanis továbbra is ott álltak a bizánci seregek, csak most már nem a pogányokkal, hanem a magyar védőkkel néztek farkasszemet. A baszileiosz mérhetetlen sértésnek tekintette a magyarok cselekedetét, s megesküdött, hogy bosszút áll az eretnek latin hitűeken. S mindezek mellett Ysevolod nagyfejedelem sem tett le Moldávia északi feléről, s újratoborzott csapataival ismét felsorakozott a határon, a metropolita által megáldott Szent György és Mihály arkangyal lobogók alatt...

 
Fórum: legfrissebb
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Posted by bayarder - nov.. 24, 2017 14:06
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 229 vendég és 1 tag böngészi