AutoalkatreszOnline24.HU

A MAGYAROK KRÓNIKÁJA - V. rész

Mivel a haditanácson az ország jövőjét döntően befolyásoló terveket határozott el jó királyunk a nemes urakkal együtt, emiatt ígéretet kellett tennem neki, hogy amíg a tervekben foglaltak nem teljesülhetnek, fővesztés terhe mellett egyetlen sort sem írhatok le abból, amit a tanácson megtudtam. Mindezen óvintézkedésre azért volt szükség, mert a keleti tartományaink és a királyi udvar csak úgy hemzsegett a magukat követeknek mondó kémektől, akik folyamatosan adták a tájékoztatást uraiknak.
Most azonban, sok véres csata után, mivel a terv lényege az egész világ előtt ismertté vált, ideje lejegyezni az utókor számára a magyarok fegyvertényeit, és királyunk furfangját.

Az Úr 1152. esztendejét írjuk tehát, amikor is kitör a Magyar Királyság eddigi történelmének legvéresebb és leghosszabban tartó háborúja.

I. Károly (aki a Cselvető nevet itt olvasható tetteivel érdemelte ki) , amikor már látni lehetett a kijevi csapatösszevonásokból, hogy háborúra fog sor kerülni, elrendelte bizonyos óvintézkedések megtételét a nagyobb károk megelőzése végett.

A legelső intézkedései közé tartozott, hogy a csapatok (székelyek, spearmanek, transzilvániai íjászok és hungarian noblesek) létszámát jelentősen megnövelte Erdélyben és Bulgáriában, mert ezeket fenyegette a legjobban a kijevi invázió veszélye.
A második óvintézkedés keretébe tartozott, hogy még évekkel ezelőtt rendeletbe adta bölcs urunk, hogy jelentős számú kémet képezzenek Szerbiában, Bulgáriában és Havasalföldön. Minderre azért volt szükség, mert a követeink hírül hozták, hogy I. Chort kijevi nagyherceg serege csak a magyar határ közelében jelentős létszámú (6 egész hadsereg gyülekezett ott össze), mögötte Kijev és Kazária tartományokban csak jóval kisebb seregek voltak jelen. Tette mindezt a fenséges király azon megfontolásból, hogy a nagyszámú, viszonylag gyakorlott (1 *) kémet elküldi az ellenség hátországába, ahol majd a fellángoló lázadások hatására kivonja csapatai egy részét Moldáviából, és így egy összpontosított támadással, melynek gerincét az erdélyi és bulgáriai hadak adják majd, kisebb veszteségekkel, esetleg harc nélkül elfoglalható lesz a stratégiailag oly fontos Moldávia.

Az 1151-es flottaháborúk idejére a kémek előreküldése Kijev és Kazária területére meg is történt, ahol elkezdték hinteni az elégedetlenség magvát, ami igen termékeny talajra hullott a parasztság körében, hiszen jól látták ott is, hogy a gazdag Magyar Királyság területén mennyivel kellemesebb az élet. Ezen fekete diplomáciai eszköz alkalmazásának köszönhetően (hiszen bölcs urunk mestere volt a fondorkodásnak is), a kijevi tartományokban rohamosan nőtt az elégedetlenség, ami a csapatok átcsoportosítására késztette alávaló szövetségesünket, azonban ezen csapatokat nem Moldávia területekről irányította át, hanem a keleti tartományaiból!

1152-ben, mivel a kincstárban volt rá elég fedezet (35.000 aranyforint), Czirják követ Úr megbízást kapott, hogy tudakolja ki, mennyi aranyért lenne hajlandó hűséget fogadni a Magyar Koronának a legkisebb, 800 fős kijevi sereg vezére.
A pénzhajhász vezér 4000 arany ellenében vállalta, hogy seregével együtt támogatja majd a bevonuló magyar csapatokat, és elfoglalja a tartomány keleti átkelőit.
Ezen felbuzdulva seregeink megindultak és bevonultak Moldáviába, melyet a kijevi seregek - látván a magyar hadak nagyságát, töretlen harci kedvét - harc nélkül feladtak, és elsáncolták magukat Cetatea Alba várában. Így került a tartomány magyar kormányzás áldásos hatása alá, némi csengőpénz eredményeképpen.

Közben azonban a kijevi hadvezér is szemfüles módon észrevette, hogy Bulgáriában mindössze egy kisebb védőseregünk maradt, így seregeivel nem a megvesztegetett vezérük által lezárt keleti határok felé hagyta el Moldáviát, hanem 5089 emberével harcmenetben bevonult Bulgáriába, ahol a hátramaradt seregeink kapitánya azonnal visszahúzódott a megerődített Turnovó várba, és futárt menesztett a királyhoz, hogy küldjön felmentő sereget.

Jó urunknak azonban, mint már írtam fondorlatos tervei voltak, így megizente, hogy tartsanak ki, amíg az élelmiszer engedi, mert abból úgyis bőséggel raktározának el a várban található számos tárolóban.

Így alakulhatott ki az az érdekes helyzet, hogy mindkét hadsereg megszállta a másik tartományát, és csak egy kisebb létszámú védősereg húzódott vissza a várba.

1153-ban a Moldáviát megszálló seregeink vezére parancsot kapott, hogy minél hamarabb fejezze be a palánkvár ostromát, és siessen a Turnovó várában rekedtek megsegítésére. Ennek érdekében rohamot vezényelt az átállt kijevi seregeknek - mert azért nem bízott meg bennük maradéktalanul - úgy, hogy közben jelentős színmagyar egységeket állomásoztatott mögöttük, nehogy eszükbe jusson megfutni.
A várban ekkora had látványától megrettenve 120 íjász, 140 favágó és 100 szláv harcos várta a végzetet, ami hamarosan teljes erejével, könyörtelenül lesújtott rájuk, és így ezen évben Moldávia is teljes egészében megtért a Magyar Szent Korona alá.

Ezzel egy időben királyunk azt tervezte, hogy kivonja a döntetlen csatát vívó hajóhadainkat a Fekete tengerről, mert ezzel akart menekülési lehetőséget biztosítani a Turnovót ostromgyűrűbe fogó hatalmas szláv seregnek. E tervvel kapcsolatban megoszlottak a vélemények, hogy működhet-e vajon, és több vérgőzös nemes úr javasolta, hogy minden seregünkkel induljunk felmenteni a turnovói erősséget. A felséges úr azonban elvetette ezt az ötletet, mert tisztában volt azzal, hogy ezek a csatározások egy hosszú háború kezdetét jelentik, ami akár több fronton is folyhat majd, mert egynémely uralkodó a háború kitörésével együtt rögtön megizente, hogy felbontja velünk a szövetséget.

Királyunk ezen okoknál fogva nem akarta addig jó magyar csapatait a véres harcokban felőröltetni, amíg feltétlenül nem látta értemét, márpedig egy ilyen támadással meg lehetett volna ugyan semmisíteni a kijeviek legnagyobb seregét, azonban ehhez védtelenül kellett volna hagyni határainkat (főleg a frissen szerzett Moldáviát, ahol legnagyobb seregünk állomásozott), és a kiváló csapataink is oly mértékben meggyengültek volna, hogy az a szomszédainkat esetleg támadásra ösztönözhetné. Ezért született az a döntés, hogy észrevétlen egérutat biztosítunk a szláv seregeknek Bulgáriából (hiszen onnan úgyis csak Kazáriába vonulhatnak vissza a tengeren keresztül), majd aztán később részenként megverjük ezen csapatokat.

1154-ben sikerre vittük a fent vázolt tervet és Bulgáriában a nép könnyes örömmel ünnepelhette a magyar seregek bevonulását, amíg a tartományi kikötőben fejvesztve menekültek holmi dereglyéken a kedveszegett szláv harcosok, mert nemhogy a gazdag Bulgáriát nem tudták megszerezni, hanem még a határ-ment Moldávia is magyar lett.
Ekkor királyunk elrendelte a seregek felkészítését Kijev megszállására, és ennek érdekében minden tartományban elsőbbséget biztosítottak a katonák kiállításának és felszerelésének. Így folyt az invázió előkészítése szerte az országban, amikor Itáliából követ hozta lóhalálában a hírt, hogy a Dózse csapatai elfoglalták II. Ince (aki időközben változtatta meg nevét Innocentről, püspökei tanácsára) pápa utolsó erősségét Szicília zordon hegyei között, és magát a pápát is felkoncolták és megszégyenítették, hogy elvegyék a papság kedvét az újabb lázadásoktól.

IV. Giovanni dózse ezzel ugyan megerősítette hatalmát Itália egész területén, mivel azonban seregei java része itt volt lekötve a rendcsinálással, ezért nem tudott felmentő csapatokat küldeni a Kereskedelmi Szövetség nyugati tartományaiba, ahol a vad svéd csapatok egyre hevesebb támadásai következtében szinte mindenhol kénytelenek voltak a velencei seregek visszahúzódni a várakba, melyek közül azonban sok elesett idő előtt. Ennek oka nem a falak gyengeségében, hanem kis létszámú őrségben és az ivóvíz és élelmiszer készletek elégtelen voltában volt kereshető, mivel itt nem számítottak támadásra a talján kalmárok. Mindezen okok eredményeképp számos frissiben megszerzett tartományban a győzelmeiket bőszen megünneplő svédek lettek az urak.

1155-ben királyunk elérkezettnek látta az időt, hogy Kijev gazdag, és folyói révén jól védhető földjét is szép országunk részévé tegye. Megindult tehát a Moldáviában időközben összegyűlt és egységessé kovácsolt seregeink támadása Kijev ellen. Az ellenség harc nélkül feladta, mivel a számos kémünk által keltett nyugtalanság következtében szerte a Kijevi Nagyhercegség területén több tartományban parasztfelkelések robbantak ki, melyek leverésére azért vonta ki csapatait Kijev területéről, mert azt a hamis információt csempésztük a nagyherceg udvarába egy renegát szláv kém révén, hogy a magyar csapatok kimerültek, és rövid időn belül nem képesek a támadásra.

1156-ra az utolsó kósza szláv sereg is elhagyta Kijev területét, és a nyomukban már ment a magyar követ a békeajánlattal, mert I. (Cselvető) Károly tisztában volt azzal, hogy majdan szüksége lesz a szlávokra, hogy a kelet felől közelítő mongol veszedelmet addig lelassítsák, amíg a magyar seregek harcrendbe állnak majd. Továbbá azt is tudta bölcs urunk, hogy egy rövid háborút követően a legfontosabb a gazdasági fellendülés, aminek érdekében igyekezett minél hamarabb a békét kieszközölni, és a számunkra kedvező kereskedelmi feltételeket helyreállítani.

Mindezen vereségek ellenére a dölyfös - és éppen ezen tette miatt később utódai által őrültnek is titulált - I. Chort azonban sértő módon eltaszította a feléje nyújtott békejobbot.

I. (Cselvető) Károly ekkor kiadta a parancsot az elbizakodott szlávok megbüntetésére, melynek a sarcolás és dúlás általi formáját tartotta a legcélravezetőbbnek. 1157-ben megindultak a büntetőhadjáratok, melyek közül az első a Krími tartományt sújtotta (ahonnan a lázadó parasztok kiszorították a gyenge szláv sereget), ahová jelentős magyar seregek vonultak be, és miután mindent elpusztítottak és leromboltak (így pótolva a hiányzó kereskedelmi bevételt), magára hagyták, és kivonultak vissza Kijev felé. A következő évben, 1158-ban már Pryeleslav tartományában ismételték meg ugyanezt a hadmozdulatot, így jutva újabb csengő aranyakhoz a magyar kincstárat.

Ezután a csapataink ismét visszavonultak, majd az elkövetkező években 1160-ig mindig túlerőben le-lecsaptak a kijevi seregek által uralt területekre, és mindenhol véres sarcot szedtek.


Az Úr 1159. évében zárom Krónikám sorait, remélem az utókor legnagyobb megelégedésére.


Alant jegyzem ezen hiteles összegzést a magyarok dicső tetteiről, mint a király mindenkori udvari krónikása:

Bucca deák

 
Fórum: legfrissebb
Posted by erew - nov.. 24, 2017 23:45
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 252 vendég és 3 tag böngészi