AutoalkatreszOnline24.HU

Anglia története I. rész

I. rész
A kezdetek
A nevem Hugh Scrope és Isten segedelmével, az 56. névnapomat ünnepelhettem két hete. 1108-at írunk a papom szerint, bár bevallom én, ezt nem tartom számon. Örülök, hogy megélhetem ezeket a napokat. Örülök, mert Anglia jelentős hatalomnak számít a keresztény világban annak ellenére is, hogy a pápa kiátkozta királyunkat. Örülök, mert a kincstárak rogyadozásig teltek arannyal és nincsen királyság, mely hatalmasabb hadseregnek parancsolna, mint szeretett Angliám. Azért döntöttem úgy, hogy papírra vetem az alant következő dolgokat, mert érzem, hogy eljár felettem az idő. Valaha magas tekintélyű hadvezér voltam. Idővel azonban, bár tekintélyem megmaradt, a testem megöregedett és mára úgy érzem képtelen lennék elirányítani egy hadat. Gyakran kalandoznak el a gondolataim és kihagy az emlékezetem is. Mégis úgy döntöttem, leírom ezeket a dolgokat az utókornak, hogy tudják értékelni azt, amit felmenőik hagyományoznak rájuk. Tudják értékelni azokat a tetteket, melyeket őseik vittek véghez és okulhassanak hibáinkból. Nemesi sorba születtem, bár családunk sohasem tartozott a király kegyeltjei közé. Ahhoz a család túl kevés birtokkal rendelkezett így nem tudta komolyan támogatni katonailag a koronát. Apám rendkívül művelt ember révén tudott írni és olvasni. Ezt a tudását maga adta tovább énnekem. Nem mondhatom el róla, hogy nagy hadvezér volt, ám jó fegyverforgató és kiváló katona. A fegyverforgatás tudományát azonban, már a Yorki palotában oktatták nekem, 7 éves koromtól fogva ugyanis ott voltam apród. Ekkoriban történt az, hogy a király áttette székhelyét Yorkba. Akkoriban Rufus uralkodott a birodalomban. Nemes és dicső ember volt. Uralma alatt a birodalom fejlődött és terjeszkedett. Caen-ből kiindulva miénk lett egész Bretagne és Antwerpen városa is. Az itteni hódításokat a király testvérei Robert és Henrik felügyelték. Henrik, azt mondták kiváló vezetői képességekkel rendelkezett, ő maga hódította meg Rennes és Bruges városát. Yorkban töltött apródságom évei csodálatosak voltak. Ám ennek 16 éves koromban vége szakadt. A várost ostrom alá vették a skótok és az ostromban a város elesett. A király a falak alatt halt meg, testőrségét az ellenség közé vezetve. Yorkot csak kis helyőrség őrizte így bevétele nem jelenthetett problémát. A maroknyi menekültet akik Notthingam felé egér utat nyertek a király fia vezette; Ambrose, aki akkoriban 20 évet számlált. Míg Notthingam-be értünk igaz barátokká váltunk. Notthingamben Ambrose felajánlotta nekünk, hogy ezentúl legyünk mi a testőrei, akik mellette vannak a csatában és az életben egyaránt. A legtöbben ezt elfogadták, ám én a Yorkban töltött évek során kitanultam az íj használatát, megszerettem és megtanultam tisztelni e fegyvert. Ezért 120 íjászt és ugyanannyi lándzsást kértem Ambrosetól, aki azt tervezgette, hogyan fogjuk Yorkot visszafoglalni. Két év múlva Ambrose útnak indult York felé nagy szabású ostromra készülve. Én azonban maradtam, mivel lándzsásaim kiképzése elhúzódott. Egy év sem telt bele talán és megkaptuk a hírt; Ambrose fergeteges sikerrel zárta York ostromát és mindössze 20 embert veszítve foglalta vissza a várost a skótoktól. Ambrose visszaküldte a csapatok egy részét Notthingam-be, hogy ott feltölthessék őket. Ám két hét múlva, mikor ezek a csapatok megérkeztek egy futár is érkezett, aki arról értesített, hogy Yorkot ismét ostrom alá vették a skótok. Azonnal indultam, ugyanis lándzsásaim végre felvették a szolgálatot. Lassan haladtunk mivel az ősz hatalmas esőzéseket hozott. 4 hétbe telt míg odaértünk, ám szerényke seregemnek egy nap pihenő után azonnal támadást vezényeltem. Egy dombra álltunk fel, az ostromló sereggel szemben, a város nyugati oldalán. Mint kiderült a skótokat maga a király vezette. Mikor észrevették állásunkat egyből felénk fordultak. Rémisztő látvány volt a felénk menetelő sereg, bár finoman szólva, nem volt nagynak nevezhető. Mindössze 60 emberrel számlálhatott többet a mienknél, ám a katonák harcértéke is jobb volt. Már csak abban reménykedtem, hogy Ambrose nem felejtett el és kitör a városból a segítségemre. Tisztán emlékszem a csata reggelére. Az alkony nyugalma engem is elárasztott, ahogy felbaktattam a domb déli tövében lévő táborból, az akkor már készen várakozó katonáim közé a dombtetőre. Furcsa időpont egy csatának, gondoltam, de úgy tűnt a skótok nem várnak reggelig. Valahol délre a horizonton ott lengedezett az angol királyi zászló, így tudtam, Ambrose is eljő. Mondtam egy rövid bátorítót a katonáknak, akik ezt a parányi löketet is hálásan fogadták. A skót íjászok mozgolódni kezdtek és a csata elkezdődött. Íjászaimat a dombnak egy olyan részén állítottam fel, ahol meredek sziklafal volt két ember magasan és csak az amelletti lankás emelkedőn, vagy a teljes dombot megkerülve lehetett eljutni magára a magaslatra, ahol a lándzsások álltak fel. Az angol íjászok parancsomra elkezdték zúdítani a nyilakat és bevallom meglepődtem a hatékonyságon. A skót íjászok mire a saját lőtávjukba értek eléggé megfogyatkoztak ahhoz, hogy ne jelentsenek ránk komoly veszélyt. Hamarosan feladták és visszafordultak. A könnyűgyalogság megkísérelt egy rohamot, ám az esőtől csúszós és sáros domboldal és a nyilak zápora meggondolásra késztette őket is. A talaj velünk volt, de ugyanakkor ellenünk is, mivel Ambrose és csapatai is csak lépésben tudtak haladni. A skót könnyűlovasság ekkor rohamra indult. Fülrepesztő, dicsőséges hangú dübörgés helyett azonban csak groteszk cuppogás kísérte a rohamot aláfestésként a dobok és kürtök ricsajának. Az íjászok leálltak a tüzeléssel mikor a lovasok túl közel kerültek a lándzsásokhoz, akik megvetették lábukat és a dombra feljutó mintegy 23 lovast, saját veszteségek nélkül 21 fővel könnyebbé tették és megfutamították. A könnyűgyalogság ismét megpróbált elérni a lándzsásokig, ám az íjászok ismét megsorozták őket és belátták, hogy felesleges a próbálkozás. Ekkor észrevettük, hogy a skót király és nehézlovas testőrsége elveszik fegyvernökeiktől a kopjákat. Rohamra készülődtek. Mindannyian tudtuk, ez nem olyan roham lesz, mint a könnyűlovasoké volt. Ám ekkor, hatalmas cuppogással megérkezett az angol könnyűlovasság a felmentő seregből. A lovasság először a könnyű baltások maradékát takarította el mindössze pár embert veszítve, majd a skót királyra vetette magát. A király és testőrsége azonban könnyedén vágta le sorra, a nem túl jól páncélozott lovasainkat. Mikor már minden elveszettnek tűnt, Ambrose érkezett testőrsége élén és a könnyűlovasság segítségére sietett. Láttam amint Ambrose kopjája felnyársal egy skótot, majd a herceg előrántotta kardját és azzal harcolt tovább. Elvesztettem szem elől, de ekkor már biztos volt a győzelem. A napot hatalmas ünneplés zárta, hisz lovasainknak sikerült magát a királyt fogságba ejteni, miközben az gyáván menekült a csatamezőről.. Másnap reggel ott álltam, ahonnan a csatát vezényeltem az előző nap és a napkeltét figyeltem.. Valaki a vállamra tette a kezét. Ambrose volt az. -Köszönöm, barátom. Megnyerted nekem a csatát. -ennyit mondott, majd a kezembe adott egy papírost és visszament a táborba. A papírt csak este néztem meg. Megerősített birtokaink tulajdonjogában és új birtokokat is kapott a család Bretagne-ban. Ambrose egyelőre csak herceg volt, ugyanis Rufus király halála után Ambrose-t is halottnak hitték így a trón, Robertre szállt, akit ekkoriban Kegyetlen Robertként ismert a nép. Azért kapta ezt a nevet, mert Antwerpen bevétele után mindenkit lemészároltatott a városban az esetleges zúgolódások elkerülése, és példastatuálás végett. Ambrose nem akart mindenáron király lenni, megelégedett a hercegséggel is. A York melletti csata után két évvel, Ambrose parancsba adta nekem, hogy vegyek egy erős hadsereget és vegyem be a lázadókézen lévő Caernarvon-t. Másfél év múltán útnak indultam a hadsereg élén. 6 hónap múlva értünk Caernarvon falai alá és azonnal megkezdtük az ostromlétrák és faltörő kosok építését. Amint ezek elkészültek, rohamra vezényeltem a katonákat. A védők elszántak voltak és amíg elértünk a falig sok veszteséget okoztak, de miután lándzsásaim a falakra értek, az íjászok pánikszerűen menekülni kezdtek és lemészároltatták magukat. Ezután a falra saját íjászaim kerültek, akik nem engedték az ellenfél gyalogosait nyíllövésnyi távolságnál közelebb a kapukhoz. Így a kaput is nyugodtan birtokba vehettük. Miután a falakat elfoglaltuk, éjszakára pihenőt rendeltem el, persze 50 őrszem éberen járta a falakat. Másnapra az ellenfél nagyon fáradt volt, hiszen egész éjjel nem mertek aludni. Mindössze 50 lándzsása maradt a védőknek és alig egy tucat íjász. Testőrségem akkoriban 24 főt számlált. Miután felvettük vértjeinket és a kopjákat is a kezünkbe adták, rövid lelkesítő beszédet mondtam a katonáknak, majd testőrségem élére álltam. Egy pillanatra megállt az idő, ahogy a hosszú utca végén felsorakozott lándzsásokat néztem. A kelő nap vöröses fénye táncot járt fegyvereik gonosz hegyén és nagy pajzsaik szinte teljesen elfedték testüket, mégsem éreztem félelmet. Kopjámat leszegtem majd elordítottam magam. -Lovasok! ROHAAAM! -Földet is megrengető dübörgéssel vágtáztunk egyre gyorsabban a lándzsások felé, akik eközben feszülten mozgolódtak a sorokban. Két testőröm zárkózott mellém a rohamban és mikor a lándzsák közelébe értünk, már láthattuk a félelmet az ellenség arcán. Egy nyíl repült a páncélomnak, de a lemezelt vértről lepattant. Innentől már egy másodpercbe sem telt és a lándzsafalnál találtuk magunkat. Lovam ugrott és két embert maga alá temetve landolt miközben én, még a lendületből származó erővel felnyársaltam a kopjámra egy embert. A kopja eltörött így elhajítottam és kardot rántottam. Dühödt ördögökként vetettük magunkat a lándzsásokra és a rohamban azonnal halálát lelte legalább 30 emberük. Ezután a szétzilálódott alakzat nem tudott védekezni. Könnyen lekaszaboltuk őket és a főtéren álló íjászok felé kezdtünk ügetni. Megbénította őket a félelem, így csak álltak és várták a megváltó halált. Az első íjásznak akihez odaértem láttam kicsorogni maradék bátorságát a lábai között, majd letiportam. A város a miénk lett. Ahogy végigvonultam a főutcán a kapu felé egyedül, hogy megvigyem embereinknek a híreket, szemügyre vettem a várost. A kapuban temetetlen hullák hevertek, ide hordták össze a csata összes elesettjét. A mi veszteségeink körülbelül 100 főre rúgtak. Az ellenfél 340 főt számlált és mind elesett az ostrom során. Másnap levelet írtam a hercegnek, melyben beszámoltam a vár állapotáról, a hozzá tartozó földbirtokokról és a veszteségekről. Caernarvon nem volt nagy vár, viszont elég jó fekvésű és a föld is jó minőségű volt körülötte. 3 éven keresztül Caernarvon kormányzója voltam a herceg parancsára. E három év alatt rendkívül sok tapasztalatot gyűjtöttem az uradalmak vezetésével kapcsolatban. 3 év alatt mindenben igyekeztem megtalálni a középutat, így próbáltam nem zsugori lenni a pénzzel, de ugyanakkor nem is tékozoltam. A kastély és a hozzá tartozó földek szépen fejlődtek. A 3 év végére Caernarvonnak már két fala volt és egy gyönyörű kastélya is. Utakat építtettem ki, így a kereskedők, mutatványosok is el-ellátogattak hozzánk. Felfogadtam Thomas atyát papomnak és testőrségemet 3 fővel bővítettem. A kereskedők hoztak híreket és Ambrose is gyakran küldött futárt, akik elmondták, hogy mi történik épp az angolok érdekkörébe tartozó területeken, így Bretagne-ban és Antwerpen környékén. Tudtam, hogy az ostrom után 3 hónappal háború tört ki a franciákkal szemben. Az angolok azt állították a franciák követtek el határsértést. Mindez azonban, engem nem érintett. Ez 1085. tavaszáig tartott. Ambrose-tól érkezett levél, melyben azt parancsolja, hogy menjek Notthingambe 60 íjásszal és 75 lándzsással, majd ott, csatoljak a sereghez még 120 íjászt és 150 lándzsást. Két hét múlva készen álltak az embereim, a vár kormányzását egy caernarvoni nemes vette át. Az út 5 hónapig tartott és időközben 24. életévembe léptem. Notthingambe érve Ambrose azonnal magához hivatott. Nem változott a három év alatt szinte semmit; állapítottam meg ahogy megláttam a Notthingam kastélyában lévő trónszéken ülni. Arcán vöröses borosta volt és gondterheltebbnek látszott a szokásosnál. Felállt és lejött a trónhoz vezető lépcsőn, hogy üdvözöljön. Zavarban éreztem magam. Ahogy közeledett egyre inkább éreztem rajta, hogy bizonyos tekintetben mégis megváltozott. Ambrose-ból egyszerűen sugárzott a méltóság és a nemesség. Majd’ egy fejjel magasabb volt nálam. Le akartam térdelni tiszteletére, ám ő nem engedte. -Ugyan barátom. Mikor ketten vagyunk ezt nem várhatom és nem is várom el tőled. -Mondta és én rájöttem, hogy ez mégiscsak ugyanaz a férfi aki 5 éve volt, mikor barátságot kötöttünk. A herceg elmondta, hogy miért hivatott. Azt mondta haladéktalanul Londonba kell mennem, ahol 120 nemes vár lovakkal és korszerű páncéllal ellátva. Ezeket a lovasokat a nemesek tanácsa szerelte fel a birodalomnak Rennes elfoglalásáért jutalmul. Ezután hajóra szállom és Caen mellett szállok partra, Bretagne-ban, hogy Henrik nagybátyja segítségére legyek, a franciákkal folytatott háborúban. Értetlenkedésemre, hogy miért pont engem választott erre a feladatra, ezt válaszolta: „-Ritka manapság az olyan ember, ki bizonyított már a csatamezőn, s még ritkább az, kiben a király és családja megbízhatik. Te, Hugh Scrope, mindkettő vagy egy személyben. Meg kell értened, a dolgok Bretagne-ban nem ugyanúgy mennek, mint itt Britanniában. A franciák kémeket és gyilkosokat küldenek a városokba és tegnap kaptuk a hírt, hogy Robert király fiát meggyilkolták. Zűrzavaros idők ezek és Henriknek szüksége van olyan emberekre akikben vakon megbízhat, és tudják is mit csinálnak. A többi nemes az eltúlzott lovagi eszményeivel, csak a vesztükbe futna, ha valamelyiket elküldeném a sok vállalkozó közül. Te viszont két csatával a hátad mögött is jobban átlátod a hadviselést mint ők tucatnyival akár! Te erre születtél Hugh! Nagy hadvezérré érsz majd Henrik mellett, ehhez kétség sem férhet!” Nem vitatkoztam. Bár sajnáltam némileg, hogy itt kell hagynom Britanniát, örültem is, hogy új világot ismerhetek meg és hogy Henrik, a király öccse mellett szolgálhatom a hazát. 1086. április 17-én egy hajó fedélzetéről figyeltem London kikötőjét. A 120 lovassal, 425 embernek parancsoltam, nem számítva saját, 26 fős testőrségemet. Elindultunk, hogy előre láthatólag két hónap múlva kikössünk a Caentől északra lévő kikötővárosban, és csatlakozzunk a Caen alatt állomásozó hadsereghez, melynek Henrik parancsolt.

Relik Nom - 2007-02-17
 
Fórum: legfrissebb
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Posted by bayarder - nov.. 24, 2017 14:06
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 223 vendég és 1 tag böngészi