AutoalkatreszOnline24.HU

Alternatív világtörténet (2)

3. fejezet - Keresztes háborúk
Az ad-Dawlah dinasztia uralkodásának évszázadaiban, a török nép sikeresen áttörte nomád szokásai képezte korlátokat, és elképesztő dinamizmussal nőtte ki magát közel-kelet uralkodó hatalmává. A tény, hogy letörte a Bizánci császárság ázsiai birtokait, végleg megbénította azt, és mindössze nyolc év alatt, ha még csak egy olyan vezír segítségével is, mint Selim al Rasid, tönkreverte az akkorra, már igaz, leáldozó, de még életképes Fátimida kalifátust - és bár a levantei kereskedelemből hasznot húzó Velence, Genoa és az ehhez hasonló nemzeteket leszámítva a kereszténységnek hátránya nem származott a Fátimidák megbuktatásából - ez megrémítette a katolikus államokat hiszen e helyébe lépő árny, mely Európa keleti bástyáját ledöntette, négyszáz év után ismét fenyegette a kereszténység fennmaradását, és akkor még nem is nagyon túloztunk. Sőt olyannyira hogy ellentéteiket félre téve, ha rövid időre is, képesek voltak együtt működni egy „nemesebb cél” érdekében. Az ilyen keresztény összefogás szülte az úgynevezett „keresztes hadjáratokat” melyből a Dawlah birodalom (nevezzük így) fiatal éveiben, mikor még ezek képesek voltak, ha nem is megszüntetni, de viszonylagos ideig visszavetni az iszlám előretörést, három, illetve hogy pontosak legyünk négy indult: Ama hadjárat, melyet a történelem elsőként jegyez, nem nevezhető ténylegesnek. A névleg a Dél-franciaországi Albigens eretnekek elleni fellépés, melynek tényleges célja, az egyre erősödő Francia királyság expanziójának derékba törése volt, csupán egy előjáték szerepet kapott hosszú történelmünkben, egy sokkal nagyobb léptékű tömegmegmozdulás előkészítését az iszlám erei ellen. Az így meggyengített Francia királyság, tetemes ideig nem jelentett fenyegetést, a Szent-Római császár és az „igaz hit” követői számára. Hogy ezek után mi történt, azt alább hosszan taglaljuk. Nyolc évre rá, hogy meghirdették az elsőt, a pápa világi hatalom nyomására másodszorra is kinyilatkoztatta Isten akaratát. Az azelőtt nem épp jelentéktelen zsákmányra szert tevő nagyhatalmak, merthogy ezáltal azzá váltak, már minden többletüket felélték, s mindenre képesek voltak a még nagyobb gazdagság vonzásában. Több ezernyi szerencsétlen, kik remélték a meggazdagodást, és hogy csupán istenük akaratát végzik be, követték vezéreiket a Szentföldre. Megmásíthatatlanul hittek abban, hogy nem bukhatnak el, ha szent célt szolgálnak, s ez végzetes volt. Túlzott magabiztosságuk csak egy ok a sok közül, hogy miért fulladt kudarcba a hadjárat. Számtalan előrejelzés volt, a csillagok állása, jelenések, és a sok szokatlan történet, melyben egy róka megeszi a sast, de az legyengíti, gyomrát is megfekszi, és annak csemetéi végeznek vele. De persze tényleges dolgok is hátráltatták őket. Az egyik ilyen, meglepő mód, a sorozatos vereségeket szenvedő Bizánci császár tilalma, mely kizárta a kereszteseket földjéről. Botor, nem törődöm módon egy bizonyos Henry von Regensburg a német kontingens vezetője, figyelmen kívül hagyta a császár jó tanácsát, így seregét még a Rodope lábánál szétszórták annak hadai. Egynéhány kelet-európai nemzet önkéntesei, tanulva a németek hibájából, együttesen vonultak be Bizánc területeire, de ők sem jártak nagyobb sikerrel. Pedig támogatásaikra igen csak nagy szükség lett volna a kereszteseknek további hadjáratukban. És mégis Bizánc sínylette meg a dolgot legjobban. „Aki másnak vermet ás, maga esik bele” szokták mondani. Hisz ha akkor és ott, nem erre pazarolja erejét, átengedi a kereszteseket, sőt mi több támogatja is őket, akkor tán még ma is Konstantinápolynak hívnánk a Boszporuszra épült várost. De Konstantinápoly ezt nem tudhatta, s cselekedetei meghatározták a keresztesekéit. Félve a hasonló sorsra való jutástól a lengyelek Kijev sztyeppein át, vonultak a Kaukázus felé erőltetett menetben, ami nem kis erejüket emésztette fel (egy újabb ok). Akár csak Bizánc, Velence is megtiltotta, mint a Triumvirátus (Milánó, Szicília, Velence) tagjának, a keleti tengerek birtokosának jogával, az áthajózást, féltvén a javuló és egyre jövedelmezőbb kapcsolatait a levantei térséggel. Egyedül, nem ingyen persze, a milánói Duce-nak engedte a tengerein való áthajózást. A sarc, a hatalmas flotta építésének és fenntartásának költségei hozzájárultak ahhoz, hogy a flottán igencsak képzetlen, rosszul felszerelt legénység és hadsereg utazott. Ugyan Barmin Sochaczew lengyel generális valamennyire fel tudta tölteni készleteit a Kaukázus lábánál, a kasztíliai keresztesekre várva, ez mégsem volt elegendő a győzelemhez, ráadásul amint a spanyol Martín Peres és valamennyire fegyelmezett csürhéje megérkezett, pár napra rá ismét külön folytatták útjukat. Együtt még talán lett volna esélyük a szultán ellen, de így a vereség már elkerülhetetlen volt. És ezzel elérkeztünk az okhoz, mely a leginkább hozzájárult a keresztesek bukásához, amelyet sem a pápa, sem a Szent-Római Császár nem tudhatott, de Bizánc sokszor megtapasztalhatta már, hogy a szultánt akkor úgy hívták: Mustafa A legfigyelemreméltóbb a szultán teljesítményéből az ahogy a trapezusi offenzívájában megcsappant, meggyengült seregét bámulatos sebességgel a nemrég csatolt Tibiliszibe hajtotta, utolsó ütközetre összeszedte, és kitűnő stratégiai érzékkel csoportosította Ali admirális alatt a gyengécske türk flottát. Fényét még az sem homályosíthatja, hogy mind a spanyol, mind az olasz kontingens szervezetlen, rosszul felszerelt volt, bár ez jelentősen hozzásegítette a győzelemhez. Egy erőskezű parancsnok irányítása alatt a spanyol sereg nagy valószínűséggel legyőzte volna a szultánt, de Martín Peres, mint ahogy azt látni fogjuk, nem épp ily képességekkel volt megáldva. Hiába is volt a Milánói Duce-nak győzhetetlennek hitt armadája, hiába is volt megszámlálhatatlan hajója, és hiába is volt ő a Nyugati-tengerek ura, a természet fölé kerekedett s csak megtépázva ért el libanon partjaihoz, ahol aztán Ali admirális megsemmisítő vereséget mért az olaszokra. Nem sokkal ezután, a legeredményesebbnek mondható lengyel Sochaczew hadai is szétszóródtak Antiokhia kudarcba fulladt ostroma után, amely már kezdettől arra ítéltetett. Az ő menekülésével a II. keresztes hadjárat lezárult az európai katolikus királyságok teljes vereségével, s egy új generáció kellett hogy felnőjön hozzá, hogy elegendő erőt gyűjtsenek egy sikeresebb, III. hadjárat indításához.

4. fejezet
A minden szempontból sikeresebbnek tekinthető harmadik hadjárat kezdetben sehogy sem akaródzott megindulni. A katolikusokban még ott lappangott az előző kudarca, s vonakodtak megtenni az első lépést, bár már régen készen álltak rá. A kezdő lökést, mely beindította ezt a láncreakciót három lengyel fiatalembernek – név szerint: Pakoslaw Hermannak, a lengyel korona jogos örökösének, barátjának, a páratlan hadvezetői képességekkel megáldott Ziemowit Gryckinek, és Aleksy Sochaczewnek, aki nagy valószínűséggel apja nyomdokaiba lépve akarta a szégyenfoltot letörölni családja nevéről - köszönhetjük, akiket a szűnni nem akaró bizonyítási kényszer, a bosszú, vagy a szimpla hatalom, gazdagság utáni vágy hajtott. Hogy minként szerezték meg a tömegek támogatását, máig sem tudjuk, de olyan ütőképes sereget kovácsoltak belőle amely egymaga többet ért el mint tíz másik ezelőtt húsz évvel. Tekintetbe véve a lengyelek sorsának rosszabbra fordulására, az alaptalan, új világ, új élet ígéret hatásosabb lehetett, mint bármikor, és talán elegendő ahhoz hogy minden pápai felhívás és segédcsapatok nélkül vágjanak neki a hosszú útnak. A hír futótűzként terjedt a középkori Európában. Zarándokok csatlakoztak a három lengyel seregéhez bármerre is jártak, s kik nem is vállalták az utat, híresztelték azt melynek hatására Európa szerte tömörültek a fanatisták és életüket értelmetlennek tartó harcra kész keresztények kisebb nagyobb csoportokba. S mikor már a népek felett uralkodó nemesek is támogatták, illetve parancsnokolták ezeket, a Pápa úgy döntött, hivatalosan is meghirdeti a hadjáratot. De ekkor már a lengyel derékhad messze észak-keleten járt, ott ahol azelőtt húsz évvel az előző is haladt. Nem restellték megbüntetni az erdőkben tanyázó pogány banditákat és a nagyobb szervezettségű szabadcsapatokat sem. Minimális veszteséggel lépték át az Európát Ázsiától elválasztó Kaukázust, amin túl aztán neves, máig emlegetett sikereiket érték el, az újonnan említett családtagokkal kibővítve. Sajnos, vagy nem sajnos, a Dawlah birodalom felett ekkor egy olyan szultán uralkodott, aki nem volt elég erős, ahhoz hogy képes legyen ellenállni az ilyen tű szerű, mélyen és pontosan a szív felé hatoló hadmegmozdulásnak. Nem volt képes csoportosítani, irányítani egy sereget mellyel megállíthatta volna a közelgő vihart, hisz a birodalom fő erői távol voltak, és nagyságához méltón ereje is megosztott volt. E helyzetben egy olyan szultán, mint Mustafa volt győzhetett volna, ezzel fenntartva Anthiokheia dicsfényét, dinamizmusát, tarthatta volna az a fejlődési rátát melynek visszaesésével - amit még Kuchuk ad-Dawlah hódításai sem tudtak visszaterelni az eredeti medrébe - a későbbi időkben nem voltak, nem tudtak elég erősek lenni ahhoz, hogy állni tudják a még nagyobb veszedelmet. De Faraj ibn Mustafa ad-Dawlah nem volt ilyen szultán. Az uralkodása ideén egyébként is megingott birodalomra ránehezedő súlyt, melyet a keresztesek tetőztek be, nem bírta és állandó rettegésben élt, féltve, nem is önnön hatalmát, inkább dinasztiájáét. S ez a rettegés, mely végül paranoiássá tette, késztette őt arra hogy bátornak tűnjön, és megütközzön Antiokheia előtti Nur-síkságon a lengyel keresztesek seregével. Úgy tartják bátran küzdött mindkét fél, de végül mégsem a számok döntötték el a csatát. A jóval kisebb lengyel sereg diadalmaskodott az elkeseredett türk felett, legtöbbjüket levágták és a szultánt még a csata hevében megölték. Eztán nem volt már ki ellenálljon a várost ostromlóknak, így győzedelmeskedett hát az „igaz hit” és Antiokheia visszafoglalása érdekében valóságos szabadságharc robbant ki. A három lengyel leverését, a szultán [Kuchuk] egy összpontosított támadással, öccse, Berke jóvoltából képzelte el. Csakhogy az ő seregét is széjjelverték és magát Berkét is foglyul ejtették, majd keserves kínok közt végeztek vele, miközben a szultán a Balkán felől érkező keresztes hordával foglalatoskodott. Azok mikor meghallották, hogy a keresztes háború sikert aratott, meg kockáztattak ugyan egy nagyobb összetűzést a szultán sebtében összevont seregeivel, de az számukra katasztrofális kimenetelű volt. Fosztogatva, hatalmas pusztítást közepette vonultak ki Anatóliából és tértek vissza Európába. Eközben, rettegve a vérengző szultán haragjától három generális szervezte meg Antiokheia visszafoglalását. Az ifjabb Salih al Alai jóvoltából sikerült megosztani a lengyelek fő haderejét, így nagy nehézségek árán ugyan, de Janbulat és Szalamis ad-Dawlah egyesített városi helyőrségeik legyőzték a bosszúra éhes és meggondolatlan Aleksy Sochaczew-et. Sikerült ugyan még összevonni hadaikat, de Ziemowit Grycki sem volt képes csupán késleltetni a háború újbóli elvesztését. Pakoslaw Herman támaszait elvesztve végképp esélytelen volt a város megvédelmezésére, így Antiokheia ismét moszlim kézre került. Ismét egy lengyel halálával záródott a háború, és bár csak rövid időre vethették meg lábaikat a Szentföldön, és végül mind meghaltak, a hadjárat lényegesebb célját elérte. A törökök győzhetetlensége szertefoszlott, és egy erős ámde tizenéves szultán uralkodott felettük, mind nyomós ok volt hogy hamarosan meginduljon a negyedik hadjárat. Antiokheiát itt is elfoglalták, bár annak ideje végképp leáldozott, de ennek a hadjáratnak nem voltak súlyos következményei a türkökre nézve. Egyébként a Velencei Köztársaság - amelynek ekkorra már fontosabb volt a Pápai Állam támogatása, mint önnön gazdagsága - kezére került várost, végül a vallási elégedetlenség taszította polgárháborúba és késztette a kereszteseket levante magára hagyására. Eztán sok ideig nem voltak hasonló megmozdulások a török ellenében, pedig Bizáncnak igen nagy szüksége lett volna rá, mert fiatal szultán az ókor egyetlen hírmondójának megbuktatásában látta az egyetlen lehetőséget arra, hogy a hadjáratok okozta károkat helyre hozza. És így mikor birodalma gyengélkedett is, demonstrálta félelmetes erejét nemcsak Bizáncnak, hanem az egész keresztény Európának, ami nem tudni, talán beletörődött, abba hogy igenis itt csupán e két isten viadala döntheti el sorsát.

Abu Juszuf ibn Ibrahim al-Kufi
Abu Juszuf - 2009-02-23
 
Fórum: legfrissebb
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 21:55
Posted by gzura - nov.. 24, 2017 18:18
Posted by Mergor - nov.. 24, 2017 17:33
Posted by martin0429 - nov.. 24, 2017 16:19
Posted by bayarder - nov.. 24, 2017 14:06
Szavazás
Total War: WARHAMMER vélemény
 
ONLINE
Oldalainkat 228 vendég és 1 tag böngészi